KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: Delbert Mann (1920–2007)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Kritikus tömeg Szemle előtt
• Muhi Klára: A másik Delta Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Horeczky Krisztina: Készenlétben Beszélgetés Zsótér Sándorral
TIM BURTON
• Varga Zoltán: Denevérraj a fenyőfából Tim Burton, az animátor
• Strausz László: A londoni borbély Sweeney Todd
HÉT FŐBŰN
• Mátyás Győző: A legyilkolt remény Hét főbűn: Hetedik
• Darab Zsuzsa: Pop, tabu, satöbbi A hét főbűn a televízióban
DOVZSENKO
• Geréb Anna: Gúzsba kötött lírikus A Dovzsenko-rejtély
• Geréb Anna: A kis testvér figyel Dovzsenko-dosszié
MOZIPEST
• Békés Pál: A grund városa A Pál utcai fiúk
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Nyelvében él Anilogue
• Hámori György: Szex, erőszak és humor Beszélgetés Bill Plymptonnal
• Szíjártó Imre: Így jönnek Elsőfilmesek Kelet-Közép-Európában
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Harmadíziglen Kalandorok
• Kolozsi László: Magyar Idol Casting minden
• Csillag Márton: Egér-jaj Macskafogó 2. – A Sátán macskája
• Schreiber András: Gördeszkás generáció Paranoid Park
KÖNYV
• Kelecsényi László: Az eltérített költő Hernádi Gyula és a film
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: A szkafander és pillangó
• Kolozsi László: Szerelem a kolera idején
• Vajda Judit: Esküvő után
• Harmat György: Papírsárkányok
• Nevelős Zoltán: Charlie Wilson háborúja
• Varró Attila: Ellenséges vágyak
• Kovács Gellért: Michael Clayton
• Klág Dávid: Legenda vagyok
• Géczi Zoltán: A Halál a Ragadozó ellen 2.
DVD
• Nevelős Zoltán: Spagettiwestern-kollekció
• Kovács Marcell: Hideo Gosha filmjei
• Tosoki Gyula: Herkules

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Mundruczó Kornéllal

A másik Delta

Muhi Klára

A Deltán mintha átok ült volna, a 2003-ban induló produkciót minden baj megtalálta: a különösen nehéz forgatási körülmények, a pénzhiány, a főszereplő váratlan halála.

 

Bertók Lajos halála kis híján maga alá temette a Deltát, mely végül a produceri összefogásnak és a biztosítóknak köszönhetően újra leforgott. Hogyan történt mindez, és járt-e kompromisszumokkal a megmenekülés?

– A Delta végső változata sokkal egyszerűbb szerkezetű lett, kevesebb pénzből is készült. De az, hogy ennek a forgatásnak végül pozitív kimenetele lett, hogy nem együtt halok a szereplőmmel, hogy Bertók Lajos halálából fakadt valami új, nem pedig eltűnt vele együtt, ez már önmagában, lelkileg sokat jelent nekem. Amikor a tragédia történt, ezt egyáltalán nem lehetett biztosra venni. Bő fél évig tartott a küzdelem a jogászokkal, a biztosítóval, Petrányi Viktória és a német producer iszonyú munkát végeztek, hogy megmentsék ezt a filmet.

Aztán meg kellett találnunk az új főszereplőt. Eleinte nem tudtam elrugaszkodni a történettől, de mikor Lajkó Félixet megismertem, az ő személyiségét megérezve végül megváltozott a történet is.

– Ezek szerint ez már egy másik Delta

– Tulajdonképpen igen. A stáb például úgy hívta, Delta 2. Mintha egy akciófilm lenne, de ez most már vitathatatlanul egy másik film.

– Az eredeti elképzelés teli volt archetípusokkal. Mit őriztél meg belőlük, s melyek a történet új elemei?

Az újragondolásban segítségemre volt Bíró Yvette és Tarr Béla is. Elsősorban a helyszínt, valamint a visszaérkező ember toposzát és a családi viszonyokat tartottam meg a régi történetből, de megváltoztattam a film stílusát, elbeszélőmódját, karakterét, s ezeken keresztül a történet folyását is. Ez természetesen következett a már tapasztaltakból és abból, hogy ennyire más főszereplővel kezdtem dolgozni. Persze ez tudatos döntés volt, el akartam rugaszkodni attól a víziótól, amit évekig hordtam a fejemben. Kizárt volt, hogy ugyanazt a filmet forgassam egy másik személlyel. Az emberek nem behelyettesíthetőek, nekem is el kellett temetnem Bertók Lajost. A régi film egy sokkal drámaibb, stilizáltabb úton haladt. Ez a film, azt hiszem, tudatosan áttetszőbb, egyszerűbb, költőibb. Az érzelmekhez fog szólni.

– Az első Delta valójában egy modern Elektra-variáció volt. Most mennyire erős a történet mitikus háttere?

– Szerintem minden történetnek megvan a mitikus gyökere. Az első Deltánál könnyű volt az Elektrát megnevezni, most már ezt nem tenném. Az új Delta egy testvérpárról, az anyjukról és az anya szeretőjéről szól. De ennek a filmnek már semmi köze az Elektrához. Ez a film megpróbál az emberi vágyak szabadságáról és ennek a szabadságnak a jogosultságáról beszélni a mindenkori tradíciók, konvenciók, törvények ellenében. Nem lehetsz szabad olyan világban, ahol kések vannak. Márpedig kések mindenhol vannak. Nem a természet törvénye a rossz, hanem az ember az, aki nem tűri a másságot, a különbözőséget a természet törvényére hivatkozva.

Lajkó Félix hogyan jutott eszedbe a főszerepre?

– A vajdasági művészeti életből sokakat ismerek, persze Lajkó Félixet is. De sokáig nem tudatosult bennem, hogy nekem vele valami dolgom lehetne. Aztán lementem Tóth Orsival Palicsra, s megkérdeztem, érdekelné-e ez a film. De ő azt mondta, egyáltalán nem érdekli, nem tudja, mit kell egy filmben csinálni – ez rögtön szimpatikussá tette. Aztán elkezdtünk hogy úgy mondjam ismerkedni, és egyszerűen kíváncsiak lettünk egymásra. Ez elég volt ahhoz, hogy együtt dolgozzunk.

Lajkó Félix rendkívüli jelenség a színpadon. Sokszor a közönségnek hátat fordítva zenél, mintha nehéz lenne neki ott lenni. Miközben olyan intenzív a jelenléte, hogy szinte süt.

Félixnek az a legnagyobb ereje, hogy csak azt tudja csinálni, zenélni, mondani, amit gondol. Ez egyszerűen hangzik, de valójában nagyon ritka. Félix minden mondatának fedezete van. Nem szerepel, nem akar átverni. Fantasztikus egyszerűség jellemzi, ami ugyanakkor nem naivitás, inkább valami mély tudása az életnek. Miskinre emlékeztetett a viselkedése. A forgatás alatt nagyon megszerettem. Megszületett a bizalom közöttünk.

– Hogyan képzeljük el ezt az együttműködést?

– Azt a hatalmi hierarchiát, ami a filmkészítést jellemzi – hogy én elmondom, mit szeretnék, ő pedig végrehajtja, ahogy tudja – természetesen nem lehetett fölborítani, de ő mindig szólt, ha valamiről úgy érezte, hogy azt nem tudja megcsinálni. „Akkor hogyan tudod? – kérdeztem tőle. – Hát így.” Az ilyen helyzetből, mondatokból egyébként nem volt sok, de az a néhány engem lenyűgözött, és igen pozitív hatással volt a történetre.

– Esetleg történetalakító hatása is lett?

– Igen, végül Félix maga lett a történet. És persze Tóth Orsi, Monori Lili meg Gáspár Sándor is. Mert komoly „színész-bölények” is játszanak a Deltában. De az is jellemző, hogy amint Félix belépett a filmbe, nem lehetett tartani a régi szereposztást. Mondjuk Tóth Orsi mozdíthatatlan, ő biztos minőség nekem, és az is fontos volt, hogy – bár nagyon különbözőek – el tudod fogadni a vérségi viszonyukat.

Találni kellett viszont egy új anyát. És Monori Lilivel sem volt egyszerű. Nem ismertem korábban, s mikor fölhívtam telefonon, hogy szeretnék vele találkozni, azt mondta, ő viszont nem szeretne.

– Ezek szerint ő is őszinte alkat…

– Később kiderült, rémtörténeteket hallott rólam. Például azt, hogy színész-kínzó vagyok. Pedig inkább épp a konfliktuskerülés jellemző rám. Ha valami nem megy, nem szoktam erőltetni. Lilit egyébként egészen különös, nagy színésznek tartom, nagyon jó volt vele dolgozni.

– Te magad is színész vagy, nem merült föl, hogy te játszd a főszerepet?

– Gyakran fölmerül, hogy majd, valamikor... De most még az a fontos számomra, hogy maximálisan kontrolláljam, amit csinálok. Egyszer egyébként forgattam már magammal próbafelvételt, de nagyon zavart, hogy tudom, hozzám képest hol a kamera, mi a képkivágás. Miközben ha más filmjében játszom (legutóbb Faur Anna Lányokjában – A szerk.), megszűnik ez a tudás, teljesen átadom magam a helyzetnek.

– Van egy ős-Delta is a filmjeid között, a Kis apokrif 2. Tóth Orsi – mint egy japán horrorban – afféle vízi tündér a durva halászok közt.

– Az a rövidfilm inkább még csak a motívumkeresés lenyomata. Adódott egy alkalom a főiskolai vizsgánk miatt, s azt gondoltam, jó lenne oda lemenni forgatni. Mert sokszor van úgy, hogy az ember valamit átél, aztán a kamera előtt az már nem igaz. Elmész egy helyre, bárhová, valami történik veled, azt gondolod, hogy működik képen is, de nem működik. Az embert a szeme becsapja, de az objektív nem.

– A Kis Apokrif 2 alapján úgy képzelem a deltát, hogy szinte csak végtelen víz és nádas van ott.

– Igen, a Duna-deltában nincsenek utak, csak vizek. Az emberek arcán látod, hogy végigevezték az életüket, hogy itt mindig fúj a szél. És itt tisztul meg Európa minden mocska. A Duna-delta minden értelemben szimbolikus tér, miközben legalább annyira valódi is. Európa vége, de közben egy valós természetvédelmi övezet, valódi emberekkel, és így megszűnik szimbólumként működni. Ez számomra nagyon fontos volt. Egy város is megjelenik egyébként a filmben, Szulina – valaha ez egy forgalmas kikötő volt, kijárat a Fekete-tengerre, de mára teljesen elvesztette a jelentőségét.

A forgatás során végül is arra törekedtünk, hogy a delta csak háttér legyen, ne legyen több önmagánál.

– Látod-e már – röviddel a forgatás után –, hogy miféle film alakul a kezeid között?

– Inkább csak a szándékaimról tudnék beszámolni. Az biztos, hogy az új szereplők rengeteg új dolgot hoztak a filmbe. Én magam pedig valahogyan egyre inkább hátra húzódtam benne.

– Mennyire volt kötött a forgatókönyv?

– Nincs benne improvizáció, de leírt dialógok sem voltak, csak annyi, hogy körülbelül milyen mondatok hangozzanak majd el. Én egyébként a színházban is mindig szüzséből dolgozom. Mondjuk van egy drámai szituáció, nézzük meg, mi lenne, ha kicsit elkanyarodna a történet, mi változna ettől. De nincsenek dialógok, amit aztán a színész betanul és elmond. Végül is attól, hogy Monori Lilinek, Tóth Orsinak és Lajkó Félixnek saját nyelve van, a Deltának is önálló szövegvilága lett, amit akár én is kitalálhattam volna, de sokkal jobb, hitelesebb, igazibb, hogy nem én találtam ki. Igaz, én válogattam és kontrolláltam a helyszínen.

A Deltában Erdély Mátyás az operatőröd, aki már a Johannában is dolgozott.

– A Johanna esetében egy megkezdett munkába kellett belépni, és nagy dolog volt, hogy a megkezdett filmet hajlandó volt az addigi szellemben folytatni. A film elején, közepén és végén is vannak snittjei, de meg nem mondod, hogy melyiket csinálta. A Deltában is kiderült, nem az a fontos számára, hogy a saját mániáit létrehozza, hanem hogy ezt a történetet lefotózza. Számára a munka nem önmutogatás, hanem teljes mértékű beköltözés a történetbe és alázat a rendezői koncepció felé. Megértette, hogy én mit szeretnék, és azokon a kereteken belül adta a dologhoz a saját személyiségét nem 100, hanem 1500 százalékosan.

Szóval a Deltában nem fogod érezni a konstruált „operatőri munkát”. Részint, mert a történet is így kívánja, másrészt, mert nekem közben elegem lett a „csomagolás művészetéből”. Abból, hogy ezt vagy amazt kitaláljuk, hogy látható legyen a vásznon az „ötletes alkotó elme”, elfedve a valódi emberi létezést. Nem akartam, hogy az alanyi rendező ott nyüzsögjön minden kép mögött. A legegyszerűbb módon vettünk fel mindent. Többnyire egyszerű, rövid fahrtokat fogsz látni.

– Vízi fahrtokat, tegyük hozzá. Ez a dunai forgatás nyilván emberpróbáló volt.

– Rettenetesen fárasztó volt, valóban. Három etapban forgattunk, és mindegyik után úgy éreztük, hogy kész, végünk. Mert a vízen minden nagyon nehéz. Hogyan kerülnek a helyszínre a szükséges hajók, melyiken lehet filmet fűzni, melyikkel tudunk forgatni, hogyan lesz az éjszakai jelenetnél áram, be tud-e menni a generátort szállító hajó oda, ahová kell, mert a mélység néhol 60 méter, máshol csak 60 cm, ráadásul a delta medre folyton változik, attól függően, hol rakja le a folyó a hordalékát. Mikor először odamentünk, minden egyes snitt kínszenvedés volt. A végén meg már úgy ment minden, mint a karikacsapás.

Azon nevettünk valamelyik nap, hogy megszereztünk egy semmire se jó tudást: le tudunk forgatni egy filmet a deltában.

De ezeket a borzasztó erőfeszítéseket a néző nem fogja érezni. A Delta nem olyan, mint egy Herzog-film, amiben látszik a nagy vállalás. Itt csak a puszta történet van, a táj s benne az ember.

– Egy filmesnek egyébként szinte sosincs lehetősége arra, ami itt veled megtörtént. Hogy újrarendezze a filmjét…

– Igen, csakhogy ez nem ugyanaz a film.

– Az elsőt siratod?

– Nem siratom, be akarom fejezni. Mert szeretem, ami megvan belőle. És ugyan foghíjas, de például animációval kiegészíthető. Bertók Lajos pedig tényleg döbbenetes benne. Hihetetlenül erős a jelenléte. Még nem tudjuk, hogyan, de elő fogjuk keríteni az animációra a pénzt, hogy az az anyag ne tűnjön el örökre. De ki tudja, mi lesz holnap….az én helyzetem egyébként is furcsa. Többen ismerik a nevemet, mint a filmjeimet.

Jancsóval volt így sokáig.

– Sokszor mondják: „Ja, te vagy a Mundruczó!” És mikor megkérdem, mit láttak tőlem, azt válaszolják: „Semmit.”

– És milyen előjele van ennek a félismertségnek?

– Hogy a filmjeim nagyon kemények. Pedig én meg azt gondolom, sokszor kifejezetten romantikusak. De lehet, hogy ezt csak én látom beléjük.

– A Nincsen nekem vágyam semmi például teli van vadromantikus fordulatokkal. De az ösztönök nyers ábrázolása nyilván riasztja a néződet. Az olyan utalások pedig, amelyekben a Johanna bővelkedik, csak a pusztuló, hiányos kultúrájával szembesíti.

– A Szép napokban tényleg erős fizikai indulat volt. Akkoriban meg voltam róla győződve, hogy ha valaki pofon vág egy másikat, az fontosabb, mintha erről vitát nyitna. Azt akartam, hogy a filmem ilyen fizikai úton közlekedjen. S ennek van egy olyan vetülete, ami talán ijesztően is hathat. Az is különös, hogy a Johannát legnyitottabban az Egyesült Államokban fogadták. Talán mert ott nem ugyanaz a kulturális kód. „De jó, hogy opera! – mondták – Úgysincs a városunkban Operaház! De ki volt az a Szent Johanna, mondjál már róla valamit!” Ez a naiv film – mert a Johanna szándéka szerint az, úgy is lett megírva – ennél a naiv közönségnél nagyszerűen működött. Mert ha egy történetet naivan be tudsz fogadni, akkor a történet fölszámolja önmagát. De abban a pillanatban, amikor elindul a matek, hogy ez most miért opera, akkor kimaradsz belőle.

– De ha a naivitás erény, akkor meg kell kérdeznem, mért szervezel a történeteid köré ilyen utaláshálót? Shakespeare-t, Dreyert, most Szophoklészt?

– Mert közben én is csak az adott kultúrából tudok dolgozni. És szinte nincs olyan történet, amiről nem lehet azonnal megmondani, hogy ez már volt Shakespeare-nél, volt Szophoklésznél. Most például a Frankenstein című produkción dolgozunk, amiben van egy filmrendező, aki Ábrahám történetét szeretné megcsinálni. Ami nekem egyébként nagy mániám. Szóval szeretem ezeket az átjárható mítoszokat, de nem feltétlenül használom koncepciózusan. Csak egyszerűen ezen nőttem fel én is. Érdekes módon a Deltából viszont a forgatás közben teljesen eltűntek a kulturális utalások, és csak az emberi történet maradt. De az elején lehetetlen volt számomra máshogy megközelíteni.

A magam módján egyébként én sokkal jobban vonzódom a klasszikushoz, mint amit gondolnak rólam. A modern filmművészet például számomra csak az elődökkel összefüggésben létezik. És Max Ophüls vagy a harmincas-negyvenes évek Hollywoodja manapság sokkal érdekesebb számomra, mint például Antonioni vagy Tarkovszkij. Mert a bennük rejlő tudás vagy titok még felfedetlen. Nem váltak még a kulturális utalásrendszer részévé, és ezért izgalmasabbak számomra, mert a klasszicitást képviselik ugyan, de nem üresedtek ikonokká. Valahogy jobban inspirálnak, míg a filmtörténet kiemelt nagyjai; már sokszor a találkozás pillanatában ismert élményt nyújtottak. Azokhoz a filmekhez kötődöm, ahol nincs tolakodás, nincs manír, nincs öngerjesztés. Csak tisztán és egyszerűen – mint Turgenyevnél – elmondódik egy történet emberekről embereknek. Szerintem ez az igazán nehéz feladat.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/02 06-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9257