KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Bódy/Jeles konferencia
• (X) : Katapult Film Szinopszis-pályázat
ANTONIONI
• Kovács András Bálint: Az eltűnés mestere Antonioni és a modernitás
BULVÁRKÓRHÁZ
• Mihancsik Zsófia: Betegségügyek Beszélgetés a Sickóról
• Schubert Gusztáv: Fesd feketére! Sicko
• Barotányi Zoltán: Kórház utca Egészségügy a kereskedelmi tévékben
• Darab Zsuzsa: Vér, cukor, szex, mágia Kórházi tv-sorozatok
VÁMPIROLÓGIA
• Kovács Ilona: Árnyékvilág Kis vámpirológia
• Varga Zoltán: Búcsú a vérszopkóktól Vámpírok a modern horrorfilmben
SODERBERGH
• Pápai Zsolt: A kaméleon színe Steven Soderbergh
LYNCH
• Janisch Attila: Belvilág Birodalom Inland Empire
• Strausz László: Lynch Peaks A tévénézők lázadása
MOZIPEST
• Teszler Tamás: Kísérleti láncolat Toldi mozi
FESZTIVÁL
• Wostry Ferenc: Spanyolok a spájzban Miskolc: Cinefest
HATÁRSÁV
• Simonyi Balázs: Tíz csőre töltött 35 mm-es A Magnum és a mozi
KRITIKA
• Muhi Klára: Épphogy csak érintsd! Iszka utazása
• Báron György: Szerelem, szabadság... A Nap utcai fiúk
• Kolozsi László: Csak oda Megy a gőzős
• Baski Sándor: Ha ölni kell Flandria
LÁTTUK MÉG
• Vajda Judit: Csendkút
• Vaskó Péter: A Bourne-ultimátum
• Ádám Péter: Színes fátyol
• Géczi Zoltán: Halloween
• Csillag Márton: A másik én
• Klág Dávid: Frank & Wendy
• Tüske Zsuzsanna: 1408
• Pápai Zsolt: Agyő, nagy Ő
• Varró Attila: Invázió
DVD
• Pápai Zsolt: A forrás
• Kovács Marcell: Az idő urai
• Alföldi Nóra: A hírhedt
• Tosoki Gyula: A kolostor

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bulvárkórház

Kórházi tv-sorozatok

Vér, cukor, szex, mágia

Darab Zsuzsa

A kórházi sorozatok rendkívüli népszerűséget az adja, hogy képesek minden érzékünket izgalomban tartani.

 

Mióta a televízió felfedezte magának az egészségügy Grál-lovagjait, az orvosokat, végeláthatatlan, ám egyre izgalmasabb sorozatokkal próbálja egyre beljebb vezetni a nézőt az egészségügy labirintusába. Ariadné fonala négy csillogó szálból van összefonva: vér, cukor, szex és mágia. Lebbentsük hát fel a fehér köpenyt, és nézzük meg, mit rejt valójában e fertőtlenítőillatú univerzum.

 

 

Vér

 

Már az ókorban is tudták: a nép vérre szomjazik, s bármennyit fejlődött azóta a civilizáció, az ember vizuális vérszomja kielégítésre áhítozik. Modern korunk szerencsére a finomabb trükkök híve, mint a gladiátorküzdelmek, ezért a nyers hús látványa nyújtotta libabőrös élvezetet összekötötte a szalonképes, tekintélyes, de mégiscsak kaszabolással foglalkozó orvoslással. Így született meg a kórház-sorozat, mely boszorkányos egyensúlyérzékkel ötvözi a hentelést a tudománnyal, s ezzel kielégíti mind a borzongásra, mind az intellektualitásra vágyó tévénézőt. Az úttörők persze még a puritán szégyenlősség zöld műtőlepedője mögé rejtették az operációkat, hiszen az 50-es, 60-as évek Amerikájában egy nyílt seb látványa majdnem akkora közszeméremsértésnek minősült, mint egy fedetlen kebel. Richard Chamberlain is sármos Dr. Kildare-ként kezdte pályafutását abban a korszakban. Ám ahogy telt az idő, s az emberiség a II. világháború iszonyatából még fel sem ocsúdva a koreai háború rövidebb, de annál intenzívebb vérengzésével találta magát szembe, az akkor legnépszerűbb médium, a televízió úgy érezte, kötelessége ráébreszteni az emberiséget tetteinek kegyetlenségére. Ebből az indíttatásból született meg a 70-es évek amerikai televíziózásában a máig híres és méltán emlegetett háborús kórház-sorozat, a M.A.S.H. („Mobile Army Surgical Hospital”, azaz a hadsereg mobil sürgősségi kórháza), mely a koreai háború borzalmaiban, embertelen körülmények között tevékenykedő katonaorvosok nehéz mindennapjait mutatja be. A 11 évadon keresztül játszott sorozat a liberálisabb korszellemnek megfelelően már úszott a vérben: annál is inkább, mivel a sorozat főszereplője, Alan Alda ragaszkodott ahhoz, hogy minden egyes epizódban legyen legalább egy, a háború borzalmaira utaló véres műtős-jelenet is. Talán ezért (és a szabados, káromkodásokat is megengedő nyelvezet miatt) is döntött nézettségi rekordokat: az utolsó epizódot 125 millió amerikai tekintette meg. Háborúban és szerelemben mindent szabad.

A M.A.S.H. vérvonalát továbbvivő jogutód, a 90-es évektől máig töretlen sikerpályát befutó Vészhelyzet (E.R., „Emergency Room”, azaz sürgősségi osztály) ötvözte a Dr. Kildare által fellobbantott „jóképű, jólelkű, jó doki” kultuszt a M.A.S.H. vérben, belsőségekben és adrenalinban tocsogó, feszes életmentési jeleneteivel. A sürgősségi osztályon megszokott, villámgyors iramot diktáló epizódok eleinte sokak ellenérzését kiváltották, ámde azonnal el is csitult a tojászápor, amint Dr. Ross, Dr. Carter, majd később Dr. Kovac, a három sztetoszkópos görög isten megjelent a képernyőn. Ha valaki mészáros, csinos külsővel büntetlenül belevághat akármilyen szenvedő testbe. A Vészhelyzet „különös kegyetlenségével” sokkolt. Még egyetlen kórház-sorozatban sem mutattak be ekkora töménységben szívátültetést, gégemetszést, lőtt sebet, csonkolást és feltárt mellkast, mint itt. Az alaphelyszín ugyanis megfellebbezhetetlen indokot szolgáltatott a forgatókönyvíróknak, hogy horror-hajlamaikat kiéljék: a mentők által beszállított, illetve ritkább esetben a saját lábukon a sürgősségi osztályra kerülő emberek mind azonnali segítségre szorulnak, halálukon vannak, s a derék orvosok máshogy nem is segíthetnek rajtuk, mint egy könyékig a belsőségben turkáló nagyműtéttel. Talán ezért is nyerte meg a nem egészen a mainstream iránt rajongó, többnyire horrorfilmeket, thrillereket és akciófilmeket fogyasztó, fiatalabb korosztály bizalmát: egy Vészhelyzet-epizódban az adott időegységre jutó vér centilitere meghaladta egy B-kategóriás horrorét. Még a hollywoodi vériszam koronázatlan királya, Quentin Tarantino is bekönyörögte magát rendezőként a sorozatba egy különösen szaftos epizód erejéig. Ráadásul erkölcsileg sem volt benne semmi kivetnivaló, hiszen a vér itt nem öncélúan, pláne gyilkosság által folyt, hanem derék és nagytudású orvosok szikéje mentén csurrant a földre, hogy felszáradván az élet és a gyógyulás járjon a nyomában. A Vészhelyzet ebben volt bajnok leginkább: nem kellett a szomszédba mennie egy kis patetikus vérdrámáért. Könnyek, izzadság és vércseppek alkották azt az elixírt e sorozatnál, melynek hatása alól máig nem tudott szabadulni a közönség.

A „Vér” kategória harmadik helyezettjénél nem a testnedvek játsszák ugyan a főszerepet, ám a modern technika által ábrázolt, mára már egzotikus-archaikussá vált betegségek tárházát felvonultató Dr. House (House M.D.) igen impresszíven képes a borzalmakra éhes néző elé tárni bélgiliszta, pestises kelés, illetve a bőr alá mászó rovar hallucinációjának képeit. Bár nem ez a sorozat igazi erőssége: arról majd a Mágia-fejezet szól. Vizuális elődjei, a helyszínelős-törvényszéki orvosszakértős televíziós sorozatok tették népszerűvé a testen belüli dinamikus változások számítógépes trükkel való ábrázolását: egészen lenyűgöző, és valószínűleg tudományos módszerekkel még sokáig megvalósíthatatlan annak a folyamatnak a figyelemmel kísérése, ahogy egy baktérium a véráramba jutva színorgia közepette elterjed, ahogy egy szívbillentyű drámaian megbénul, vagy egy aorta kecsesen elzáródik. Esztétikailag sem utolsó élvezet, a kíváncsiságot a végletekig felcsigázza, és a nézőt részesévé teszi egy olyan különleges eseménynek, melyet való életében sohasem lesz alkalma megtapasztalni. Itt nem is annyira a félelemkeltés dominál, mint inkább az emberi test titokzatos belsejének, akár holtában is kitárulkozó groteszk szépsége. Minden géppel generált (és persze hatásos zenei betéttel aláfestett) jelenet egy-egy költemény, amely az anyag elkerülhetetlen, de fenséges hanyatlását énekli meg. Baudelaire, ha ma élne, erről írhatná A romlás virágait. A néző pedig félig eltakart szemmel ugyan, de áhítattal figyeli lelke hústemplomának lerombolását.

 

 

Cukor

 

„Sugar and spice, and everything nice” sorolja fel az angol a tökéletesség összetevőit. Ez az a hozzávaló, mely émelyítő édességével, giccses, de fotelhez ragasztó eseményszálaival ellensúlyozza a kórház-sorozatok néhol valóban gyomorforgatóan véres képsorait. Az ember csak kibírja azt a kis műtétet nyitott szemmel, ha utána gyönyörködhet a Magyarországon szokatlan felszereltségű, profi, tiszta és otthonos betegszobákban, s percekig bámulhat Dr. Szívdöglesztő diadaltól és altruizmustól csillogó szemeibe... A M.A.S.H. kivételével mindegyik kórházra igaz, hogy a legmodernebb műszerekkel felszerelt, folyosói és alkalmazottainak fogsora szabályosan ragyog, s kórtermei olyanok, akár egy hazai luxusszálloda elnöki lakosztálya. Itt verekednek azért, hogy végre bekerüljenek. Még ha támad is az a csúnya betegség, a szegény páciens biztonságban van, hiszen a professzionalizmus és a futurista környezet cukormáza teríti be nyugtalan elméjét: minden rendben lesz, ebből a kórházból csak gyógyultan távozhat. Talán a Vészhelyzetnél fordult elő egy-egy elejtett megjegyzés, hogy a chicagói városvezetés igencsak megvonta a támogatást az állami pénzen működő sürgősségiektől, ám ez a szál gyorsan megszakadt, hiszen az nem fordulhat elő egy imaginárius kórházzal, mint egy valóságossal: hogy csődbe menjen és bezárják.

A cukormáz legvastagabban talán jóféle hazai termékünket, a Jóban-rosszban sorozatot teríti be. A Csillagvirág Klinika már-már a szürreálisba hajlóan kisuvickolt folyosói és személyzete természetesen a legkisebb mértékben sem kívánja a valós itthoni viszonyokat realista módon ábrázolni. Magánklinika lévén a hangsúly nem a betegeken, de még csak nem is az orvosok heroikus küzdelmén, hanem a vadkapitalizmus bemutatásán van. A klinika jelenlegi orvos tulajdonosa ugyanis nem annyira a betegségekkel vív folyamatos küzdelmet, mint inkább a kórházát eltulajdonítani akaró, arrogánsan szőke és amerikás női Jockey Ewinggal, akinek ármánykodásai a jóságos doktor ellen a cselekmény jelentős részét teszik ki. Ennek megfelelően a gyógyítás mint az orvosok-nővérek fő tevékenysége alig-alig kap szerepet a mi kicsit sárga, kicsit klórszagú eposzunkban. Helyette megjelenik a felső középosztály problematikaköre: a „mit vegyek fel a koktélpartira – mennyivel fizessem le a konkurenciát – hogyan fektessem le a dekoratív hölgyeket” szentháromság, mely cukormáz azért, valljuk be, elég nagy adag ópiumot is tartalmaz. Utoljára tényleg a Dallasban láttunk ennyi pazar estélyi ruhakölteményt, drága kocsit, sötét furmányosságot és könnyes szerelmi tusát. A nem csekély texasi olajos mellékízen érződik, min nőttek fel a sorozat ifjú forgatókönyvírói.

Jelentősen gyarapítják még a széria cukortartalmát a mézes-mázas pozitív szereplők is, akik nélkül a kórház-sorozat egy-két rész után hamar a süllyesztőbe menne. Megannyi Kovácsné rúgja oldalba horkoló férjét a kanapén, amint feltűnik végre a villódzó dobozban vágyai tárgya, a Jóképű Orvos, aki nemcsak okos, szép és kedves, de végre ő is ember, esendő és szeretetre vágyik. A cukormáz tetején ő a tejszínhab, sőt, a tejszínhabon a kandírozott cseresznye, aki feledteti, hogy a szürke hétköznapokon a vizitdíjat mogorva, bajuszos nénik szedik be, és az orvos átnéz rajtuk. Ross dokit várja minden rendelőajtóban, Carter dokit remél minden laborvizsgálaton, és már Dr. House-zal is megelégedne, mert ő legalább a betegségére tud gyógyírt, ha epedő szívének nem nyújt is vigaszt.

A kórház-sorozatok kisuvickolt világa nyílt propaganda tehát az egészségügynek: azzal, hogy emberközelivé teszik nemcsak a hideg, fémes érintésű műszereket, de a hideg, fémes tekintetű, ám belül mégiscsak esendő gyógyítókat, jelentős reklámot szolgáltatnak a kórházaknak, orvosoknak. Nekik is köszönhető talán, hogy a nép ma már gyakrabban fordul a háziorvosához, ha megbetegszik, még akkor is, ha a leomló vakolatú szocreál rendelő idős orvosnője korántsem tud olyan kedvesen mosolyogni, mint Carol nővér a Vészhelyzetben, de lehet, hogy van olyan jó diagnoszta, mint a szőrösszívű House. Ezért pedig már mindenképpen megérte mézeskalács házikóvá varázsolni a tévékórházakat.

 

 

Szex

 

Az érzelmek túláradása az igazi vonzereje s egyben legdominánsabb összetevője napjaink kórház-sorozatainak. Igaz, a közelmúltban lefutott, a fősodor mellékágán evickélő, a maguk idejében népszerű szériák, mint a Miért éppen Alaszka? (Northern Exposure) vagy a Quinn doktornő (Quinn M.D.) direkt az emberi kapcsolatokra, azok könnyes-bús, de gyakrabban boldog végkimenetelére voltak kihegyezve. Előbbiben Dr. Joel Fleischmant, a fiatal, fennhéjázó orvost veti vicces kedvű sorsa az alaszkai Cicely városkába, ahol igaz barátokat és egy igen szemrevaló barátnőt szerez. Utóbbi már szociológiai értékekkel is bír, hiszen a főszereplő, Michaela Quinn, első női orvosként küzd az elemekkel és az előítéletekkel a 19. századi Vadnyugaton, egyre növekvő sikerrel. A nézők természetesen egyikben sem a gyógyító szakmai előmenetele iránt érdeklődtek leginkább, hanem hogy a városi ficsúrnak sikerül-e végre meghódítani a tűzrőlpattant alaszkai kislányt, illetve a csinos doktornőnek hogyan alakul szerelmi élete a hosszúhajú, macsó cowboy-jal. Ám ezeknél a 90-es években készült sorozatoknál a szex még csak haloványan és utalásszerűen pöttyentett egy kis bíbor árnyalatot a halovány rózsaszín cselekménybe.

Nem úgy napjaink egyik poszt-Vészhelyzetes sikerszériája, a Grace Klinika (Grey’s Anathomy), ahol az orvosok és rezidensek szövevényes szerelmi viszonyai egy swinger klub havi partnerbeosztásához hasonlatosak. A négy lelkes orvostanonc, illetve vonzó tanáraik egymásba gabalyodása már-már követhetetlen (gondolhatjuk, hogy itt sem a gyógyítás heroikus küzdelmén van a hangsúly), már csak a kórház portásbácsija és takarítónénije nincs a trófeáik között. Vagy ki tudja... Egy mindenesetre biztos: a Vészhelyzetben először megcsillanó lehetőség, miszerint a nézőszámot akkor lehet leghatékonyabban növelni, ha az orvos magánéletére helyezik a hangsúlyt, tökéletes stratégiának bizonyult. Ross doki és Carol nővér igazán összeillő és persze tömegsikert arató kettőse után kapott vérszemet a tévévilág, hogy egyre többet mutasson a fehér köpenyes angyalok köpeny alatti feléből. Angyalból sikerült ördögöt csinálni a Grace Klinika íróinak, ahol a magánélet teljes feltárása már túlment eredeti célján, vagyis hogy emberivé tegye a gyógyítót. A Vészhelyzetben kevés kivétellel leginkább a „gyógyításmánia a magánélet rovására megy” elvet érvényesítették a váló, szakító kórházi párocskáknál, de a túláradó, szívszorító érzelmeket helyezték a középpontba. A Dr. House az egyetlen üdítő kivétel a szikés szívdrámák sorában, hiszen attól eltekintve, hogy a mogorva főhősnek volt egy meghiúsult randija a fiatal és szép Dr. Cameronnal, illetve a 2. évadban egy kis időre feltűnt egykori nagy szerelme, nem igazán jellemző rá, hogy beleszeressen egy nőbe. Meg hogy egyáltalán szeressen. Talán a többi, szerelemtől fűtött kórházi sorozattól lassan megcsömörlő közönség ezért is rajong érte ennyire. A mi hazai klinikai sagánk egyelőre marad a romantikus sablonnál, bőséggel el van látva szenvedélyes/tiltott/felmelegített kapcsolatokkal, ki sem látszik belőle a lényeg, hogy mégiscsak egy kórházról szólna a sorozat. Szenvedélyes szittya vérünk lehet az oka, hogy akármibe kezdünk, mindig szerelmi szál jön ki belőle. A felforrósított sztetoszkóp azonban nem feltétlenül tesz jót az eredeti gondolatmenetnek.

Az ősökkel még egyszerűbb volt a helyzet. A Kórház a város szélén Sova doktora még a mi átkosbéli emberléptékünkkel lett mérve: szocialista kórházban, mértékletes érzelmekkel, egyenletesen apró adagokban mért vérrel dolgozott, a néző vérnyomása aligha ugrált a csehszlovák egészségügyi intézmény mindennapjait szemlélve. De hamarosan jöttek a németek, és a Klinika (Schwarzwald Klinik) Brinkmann professzora felkorbácsolta az idősödő háziasszonyok libidóját. A fiatalokét pedig a magas, vállas germán lovag, Udo kezelte, aki a magyar leányok nagy bánatára feleségül vette az ő kis Elke nővérkéjét. Az ősmagyar sorozatfüggő itt már nemcsak a nyugati kórházak fejlettségéből, de azok szerelmi intenzivitásából is ízelítőt kaphatott. A tévé előtt ülők mindebből azt a következtetés vonják le, hogy az egészségügyben dolgozó emberek, a világ legnagyobb libidójával rendelkeznek. Legközelebb talán orvosuk ölébe is ugranak majd, ha az sikeresen kigyógyítja őket az influenzából...

 

 

Mágia

 

A gyógyítás mindenképpen rítus az egyszerű ember szemszögéből: az orvosok emberfeletti tudással és hatalommal rendelkeznek: „élet-halál urai”. De a sorozatok vajon mennyire tárják fel az orvostudomány valódi titkait, és mi az, ami a képernyőn látható… csak szemfényvesztő hókuszpókusz? A Vészhelyzet úttörő volt a felvilágosító szerepkörben is, beavatta a nézőt az orvosi szakzsargonba, egy-egy művelettel demonstrálva a rémisztően hangzó latin kifejezéseket. Az intubálás, kisrutin-nagyrutin, endoszkópia szavak itt nyertek értelmet ezernyi ember számára, közelről látva a misztikus-félelmetes orvosi beavatkozásokat, legközelebb talán már könnyebb szívvel lépték át a rendelő küszöbét. A gyógyítás folyamatát régen valóban szakrális tevékenységként tartották számon, s ezt a státuszt maguk az orvosok is igyekeztek a lehető legtovább megőrizni. A mágia azonban a kórház-sorozatokban más-más módon jelenik meg. A Vészhelyzet még a klasszikus-patetikus vonalat képviselte azzal, hogy bár testközelivé tette a műtét borzalmait, és folyamatosan ismétlődő varázsszavai-ráolvasásai lassan köznyelvi formulákká koptak, de orvosai megmaradtak emberfeletti teljesítményt nyújtó héroszoknak, akik nap mint nap megharcolnak a halállal, hogy eggyel kevesebb lélek térhessen meg Hádész kebelére. Küzdelmük során azonban sokszor felülkerekedik bennük emberi énjük, és a varázs ekkor foszlik szerte: azzal, hogy sajnálatot, szeretetet, ne adj isten szerelmet éreznek páciensük iránt, már megremeg kezükben a szike, már elvétik a vágást – és néha bizony megesik, hogy vesztenek a halállal szemben.

Ennek ellentéte Dr. House, aki egy csepp szimpátiával sem viseltetik sem kollégái, sem betegei iránt, viszont a betegségekkel szemben sohasem vall kudarcot. Olyan ő, mint az orvostudomány zseniális Sherlock Holmes-a: pengeéles logikájával, érzelemmentes hozzáállásával mindig időben diagnosztizálja a halál szélén egyensúlyozó beteg kórját, mely többnyire olyan banális, hogy egy-két pirulával tünetmentesen gyógyítható. Az érdes modorú doki szöges ellentéte a Vészhelyzet csapatának. Míg a soha nem pihenő, agyonhajszolt sürgősségi osztály nem válogat(hat) a betegek között, mindenkit meg kell menteni, futószalagon jönnek az esetek, a néző egy epizód alatt tucatnyi különféle betegséggel szembesül. House azonban kényelmes, lusta, válogat az esetek között. Csak azoknak biztosítja gyógyító kegyét, akinek elég érdekes a betegsége. Egy epizódra csak egy beteg jut, azt is ráérősen, lassan diagnosztizálják: a három segítőből álló kis csapat társasjáték-szerűen, egy tábla segítségével próbál rájönni a kiválasztott szerencsés haldokló valódi bajára, miközben House tévét néz, alszik, vagy épp beosztottait froclizza. Elve: nem a beteget kezelem, hanem a betegséget. Szórakoztató kíméletlenséggel vágja páciensei képébe, hogy meg fognak halni, halálos kórokkal viccelődik, elérzékenyülő hozzátartozókból űz gúnyt. De mindig győz és kikezel, ami nem igaz a Vészhelyzet legénységére. House és ifjú watsonjai valódi nyomozómunkát végeznek, a beteg családfáját, magánéleti szennyesét, sőt, lakását is feltúrják: és ettől lesz izgalmas a sorozat, hiszen ötvözi a kórházas és a helyszínelős/nyomozós szériákat.

A mágia itt a tiszta logika varázslata, a Vészhelyzetnél az erőn felüli teljesítésnél. Carter dokiék a gyógyítás olimpikonjai, míg House egy orvos-Sherlock. Ott a mennyiség, emitt a minőség bűvöli el az egyszerű tévénéző halandót.

A varázslat azonban a képernyő elsötétülésével azonnal szertefoszlik. A való életben ugyanis mindannyian azt várnánk, hogy eme két dolog, mennyiség és minőség ideális elegyet alkosson a gyógyításban, ha ránk kerül a sor a rendelőben. Kitalált doktoraink ébren tartják a reményt, hogy egyszer talán idekint is így lesz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/11 22-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9162