KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/november
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Bódy/Jeles konferencia
• (X) : Katapult Film Szinopszis-pályázat
ANTONIONI
• Kovács András Bálint: Az eltűnés mestere Antonioni és a modernitás
BULVÁRKÓRHÁZ
• Mihancsik Zsófia: Betegségügyek Beszélgetés a Sickóról
• Schubert Gusztáv: Fesd feketére! Sicko
• Barotányi Zoltán: Kórház utca Egészségügy a kereskedelmi tévékben
• Darab Zsuzsa: Vér, cukor, szex, mágia Kórházi tv-sorozatok
VÁMPIROLÓGIA
• Kovács Ilona: Árnyékvilág Kis vámpirológia
• Varga Zoltán: Búcsú a vérszopkóktól Vámpírok a modern horrorfilmben
SODERBERGH
• Pápai Zsolt: A kaméleon színe Steven Soderbergh
LYNCH
• Janisch Attila: Belvilág Birodalom Inland Empire
• Strausz László: Lynch Peaks A tévénézők lázadása
MOZIPEST
• Teszler Tamás: Kísérleti láncolat Toldi mozi
FESZTIVÁL
• Wostry Ferenc: Spanyolok a spájzban Miskolc: Cinefest
HATÁRSÁV
• Simonyi Balázs: Tíz csőre töltött 35 mm-es A Magnum és a mozi
KRITIKA
• Muhi Klára: Épphogy csak érintsd! Iszka utazása
• Báron György: Szerelem, szabadság... A Nap utcai fiúk
• Kolozsi László: Csak oda Megy a gőzős
• Baski Sándor: Ha ölni kell Flandria
LÁTTUK MÉG
• Vajda Judit: Csendkút
• Vaskó Péter: A Bourne-ultimátum
• Ádám Péter: Színes fátyol
• Géczi Zoltán: Halloween
• Csillag Márton: A másik én
• Klág Dávid: Frank & Wendy
• Tüske Zsuzsanna: 1408
• Pápai Zsolt: Agyő, nagy Ő
• Varró Attila: Invázió
DVD
• Pápai Zsolt: A forrás
• Kovács Marcell: Az idő urai
• Alföldi Nóra: A hírhedt
• Tosoki Gyula: A kolostor

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Iszka utazása

Épphogy csak érintsd!

Muhi Klára

Felesleges emberek, felesleges gyerekek, sivár ipari tájak; a közép-európai nyomorúságról ritkán készül fekete giccstől mentes történet, az Iszka a kivételek közé tartozik.

 

Az Iszka utazása a színesedő, izmosodó új magyar film egyik meglepetésmozija. Rendezője, Bollók Csaba jó évtizede a pályán van már, sok finom, érzékeny mozgóképet láttunk tőle (Ezüstkor, Winnetou, Észak, Észak). Az Iszka utazása azonban valószínűleg azokat is váratlanul érte, akik korábban felmérték Bollók tehetségét: különös érzékét ahhoz, hogyan lehet eloldani motívumot, figurát, cselekményt a konkrét tér-időtől s hogyan kell , épp hogy csak érintve, halkan elővezetni akár súlyos lelki földcsuszamlásokat is.

Újragondolva filmjeit, mintha megannyi bátortalan ráfutás lenne az igazi belépőre, melyben végre minden szerencsésen összetalálkozott. Biztosan uralt stílus, súlyos téma, megrázóan hiteles hősök, érzékeny és kitartó alkotótársak.

A „felesleges kamasz” történetét – aki alkalmatlan szülők és intézmények között hányódik, s a szemünk láttára veszíti el bizalmát, ártatlanságát – a Négyszáz csapás óta valakik mindig újra és újra elmesélik. És Truffaut áttetsző realizmusától a Gummo provokatív nihilizmusán át – mondjuk – a középosztálybeli amerikai kamasz, Donnie Darko látomásos világáig sokféle közelítés hozhat jó eredményt.

Bollók „felesleges gyereke”, Iszka itt él Kelet-Európában – szó szerint a romokon –, a tönkrement Zsil völgyi bányavidéken. Csúnyácska, szeplős képű fiús lány, fémet gyűjt a bánya salakhegyén, rozoga kocsijával cipeli az értékes hulladékot a gyűjtőbe. Azt a pár fillért, amit kap érte, alkoholista szülei otthon rögtön elszedik tőle. (Ez a felütés egyébként mintha Almási Tamás Ózd-sorozatának Meddő című epizódját folytatná.)

Iszka gyerek még, de szinte már családfenntartó. Tönkrement anyja, apja, Rózsika, a beteg kishúga – az otthonnak nehezen nevezhető városszéli kalyiba minden lakója – alkalmatlan a munkára. Mikor Iszkának épp elege van az egészből, pár napra megszökik, szabadon csatangol a környéken, kiderül, volt már egyszer a tengernél is. Abban a néhány szabad hétben, ami itt az örvény szélén Iszkának még hátra van, vele csatangolunk.

A film beavat a kislány létezéstechnikáiba. Hol jut hozzá a napi vacsorához (a bányászkantinban), hol talál meleg helyet éjszakára (a meddősalakban), kihez fordul, ha beszélhetnékje támad (egy furcsa, szótlan, hosszú hajú paphoz).

Aztán egyszer csak Iszkát – talán a pap közbenjárására – Rózsikával, a húgával együtt befogják, mint a kóbor kutyát. Intézetbe kerül. Az anyának azonban szüksége van a kenyérkeresőre, Iszka tehát megint hazakerül, majd ismét az utcára. Közben barátja is akad, a szerelem is megsúrolja, de mindez inkább csak úgy lazán lepereg, futó rápillantások és komoly „odanézések” váltakozása közben. A komorabb, vagy épp felszabadító fordulatok váratlan természetességgel, a motivációk különösebb részletezése nélkül esnek meg ebben a filmben, ahogyan a gyerek megéli.

A történet valójában a dokumentarista feldolgozást indokolná, valószínűleg Bollók bármelyik román kollégája érdesebb filmet készített volna belőle. De a magyar rendező alkata a kemény szocio-szüzsét szerencsésen lelágyítja, belesimogatja az „így megy ez” rezignált tudomásulvételébe. Az Iszka utazása nem dokudráma, de nem is igazán nevelődésmozi – nyilván azért, mert gyerekhőseinek nincs hová, mire felnevelődni. A szaggatott mesélés és a rebbenő optikai figyelem megmerít bennünket a minden reményt és perspektívát nélkülöző épp-így-létben, majd újra elenged. Mert Bollók – miután évekig követte hőseit a Zsil völgyében – szerényen azt gondolja, ez a legtöbb, ami velünk megtörténhet.

A film fontos pillanatait, cselekményívét nem a sztori fordulatai, inkább a kislány felismerései adják. Például mikor megérti, hogy apja nem „Spanyolban” van, hanem megfulladt a sújtólégtől egy bányaszerencsétlenségben. Mikor rájön, hogy a papnak nem érdemes gyónni, mert üres a tekintete. Vagy mikor felfogja, hogy két emberkereskedőt stoppolt le az országút szélén.

A felesleges gyerekekről szóló filmekben gyakran ott a felemelt mutatóujj. Az Iszka utazása nem keresi a felelősöket. A filmben a felnőttek is romosak, magukba merültek, rég lejátszódott sorskisiklások, történelmi kataklizmák mementói. A segítségnyújtás karikatúrája például ahogyan a pap – egy-egy tornapadon gyakoroltatva a tempózást –, az intézet pocsolyás udvarán úszni tanítja a gyerekeket. Az intézeti pszichológusnő szelíd hangja, türelmes kérdezősködése többet ígér, de aztán – talán, mert leheletnyivel hosszabban kitartották a jelenetet –, hirtelen kifakul, mechanikussá válik ez a gesztus is. A legszebb pillanatok egyike viszont, mikor Iszka – megszánva a fáradt pszichológust – megmasszírozza az asszony hátát.

 Az Iszka utazása különös minőségét elsősorban az adja, hogy alkotói tudatosan vagy öntudatlanul ellenálltak annak, hogy esztétizálják a helyszínt, az arcokat, vagy a nyomorult sorsfordulókat. Semmi artisztikum, semmi „szép”, vagy „csúnya” kép nincs a filmben. Nem lehet eléggé méltányolni ezzel kapcsolatban az operatőr, Gózon Francisco közreműködését. A kamera az eseményekhez hol túl távol van, hol túl közel, a képek kissé félrekomponálva, a lényeg keresése közben, de azt meg nem találva. Az intelligens, érzékeny kameratekintet egyszerre többféle intenciót is képes szolgálni. Átélhetően közvetíti Iszka kereső, épp még bizakodó, még ártatlan, fél-megértésben lévő tudatállapotát, de az idegen tekintet (a felnőtt? a filmes? a néző?) szórt figyelmét, közönyös távolságát is mindattól, ami ezzel a gyerekkel történik.

A film legnagyobb találmánya az Iszkát alakító Varga Mária és Rózsika szerepében Varga Rózsika. A két gyerek – Bodor Ádám vagy Tar Sándor magába süppedt, kissé katatón hőseit idéző – létezése, a kezdetleges keverék magyar-román nyelv, amin érzéseiket artikulálják, a konok türelem, amivel sorsukat viselik – abszolút autentikus. A rendezés kifejezetten önmegtartóztató a közelikkel. Iszka és Rózsika tekintetével alig, szinte csak a nagy ráismerések jeleneteiben szembesít a film. Annál megrázóbb, amit azokból kiolvasunk.

Bollók Csaba egy interjúban a Dogmára hivatkozott, mikor filmje felől kérdezték. De ha igaz is a párhuzam, csak a legjobb Dogma-filmekkel (Idióták, Hullámtörés) példálózhatnánk, ahol a miliő mély, átélt tudása végül is zárójelbe tette a formanyelvi útmutatót. Bollók egyre inkább elvékonyodó pályája, az Iszka utazását megelőző Miraq kudarca különösen jól példázza, mennyi felszabadító erő van abban, ha egy rendező – saját filmes dogmáit odahagyva – kilép a valóságba.

Az Iszka utazása majdnem tökéletes film. Egyetlen hibája talán, hogy kétszer van vége. Mert mikor Iszkát – és sorstársait, a jobb élet reményében idesodródó lányokat – bevagonírozzák a talán „spanyolba” induló hajóba, s a kislány felfogja – mert egyikük szexuális betörésének véletlenül tanúja lesz –, hogy miféle munkára is mennek, tulajdonképpen már egy másik filmet nézünk.

A tökéletes lezárás helye, ha úgy tetszik, a truffaut-i recept szerint, mikor az események hol fenn, hol lenn libikókamozgása pillanatra beáll, talán az országúton lett volna. Ahol az Iszkát ismerős kis világából kiröpítő fekete autó fölött elrobog a vonat a lány barátjával a tenger felé.

Ma már keményebb idők járnak, vethetné akárki ellene.

Másrészt nagy szerencse, hogy ez a film egyáltalán, épp itt, megszületett.

A filmfesztiválok és az igényesebb televíziós piac nagyon nyitott az Iszka utazásához hasonló egyszerű történetekre. Példa rá a belga Dardenne fivérek sikere, akik ezt a filmtípust most Európában talán a leginkább érzik. Különös viszont, hogy nálunk, ahol pedig dokumentumfilmeseink tucatjával szállítják a témákat, a helyeket, a hősöket, a maga idejében nemzetközileg is sikeres Budapesti iskola pedig a feldolgozásbeli tradíciót, hosszú idő óta az Iszkaalkotói az elsők, akiknek volt erejük megmerítkezni a kelet-európai rendszerváltásokat követően milliószám újratermelődő hulladék életekben.

Bollók Csaba, Gózon Francisco, a producer-szereplő Csere Ági és a két főszereplő kislány filmje talán megnyit egy utat a magyar játékfilmben, melyre mások is rámerészkednek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/11 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9172