KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/december
1895–1995
• Lukácsy Sándor: Mindennapi káprázataink
• Horváth György: Álmomban Keaton A Generális helyszínén
• Molnár Gál Péter: Arany-film Honi kezdetek
NŐ-IDOLOK
• Molnár Gál Péter: Szőkék előnyben Hősnő-tipológia

• Popper Péter: Százéves fiatalok A film és a pszichoanalízis
• Ardai Zoltán: Örök erdő Álomsúly
• Bikácsy Gergely: „Sivatagi tizenhármak” Vissza a filmművészetbe
• Kelecsényi László: „Sivatagi tizenhármak” Vissza a filmművészetbe
• Jancsó Miklós: Száz év magány
• Szilágyi Ákos: Mi a mozi most? Gutenberg printere

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bulvárkórház

Sicko

Fesd feketére!

Schubert Gusztáv

Néptribun vagy szélhámos, az igazság bajnoka vagy bulvárdokumentarista? A Michael Moore-dilemma megfejtésre vár.

 

Amerika mai szupermenjét Michael Moore-nak hívják, hordóhasú, slampos és tésztaarcú, kis híja, hogy baseballsapkáját nem hátracsapva hordja; látszatra igazi anti-hős, szándékaiban azonban nem marad el a klasszikus szuperhősöktől, leghőbb vágya megmenteni a világot, de legalábbis az Egyesült Államokat. De miért is ne tenné, ha egyszer mi is erre vágyunk?

Felejtsük el végre, hogy a szélhámos hűvös, rezervált, ördögien intelligens és arisztokratikus, mint amilyen Cipolla volt, hol van már az ódon hierarchikus úr-szolga világ, eltelt száz év, modern tömegtársadalomban élünk, a lelkek feletti hatalomhoz nem az alázat érzését kell kiváltani, hanem a hasonlóságét, a mai hipnotizőr egy közülünk, nem manipulálni akar, hanem segíteni, a lepattant külső mögött (hát tehet ő róla?) merő szívjóság és szeretet, tettrekész szolidaritás. Moore – mint minden nagy szélhámos, zseni – ismeri legtitkosabb vágyunk, a legszentebb érzéseinkkel üzletel, és minden trükkjét tudja, hogyan lehet eladni nekünk annak silány mását, amire vágyunk. Három perc alatt, mire véget ér a főcím, és fölskicceli két kárvallott történetét, levesz a lábamról. Pedig nem utálom Amerikát, és az egészségügyben sem vagyok az állami gondoskodás híve (igaz, a privát biztosítóké sem).

Moore nem követi el a felvilágosítók ősrégi hibáját, nem az értelmünkre akar apellálni, hanem az érzelmeinkre, nem bíbelődik okok és okozatok bonyolult összefüggéseivel, inkább elmeséli Adam, Rick, Larry, Donna, Tarsha, Anette, Laura, Adrien és sok más kárvallott társuk rémtörténetét. Amerikában a kórházak felszereltsége csúcsszuper, semmi gond, ha ujjaidat lemetéli a körfűrész; mikor Rick a kórházba ér, csak annyi a dolga, hogy válasszon az árlistából, mit is szeretne jobban, a középső ujját 60, a gyűrűs ujját 12 ezer dollárért szívest-örömest visszavarrják. „Rick – meséli a narrátor (maga M. M.) –, reménytelenül romantikus lévén, a gyűrűsujját választotta.” Moore korrekten hozzáteszi: Ricknek, majd 50 millió amerikaihoz hasonlóan, nem volt biztosítása. „De ez a film nem róla, hanem önökről szól, arról a 250 millió amerikairól, akinek van biztosítása, azokról, akik az amerikai álmot élik.” És jönnek sorban a egészségügyi rémtörténetek („sicko”): a házaspáré, akiknek háza ráment a kezelési költségekre, a férfié, akinek 79 évesen is takarítania kell egy szupermarketben, hogy a gyógyszereit meg tudja venni, a fiatal férfié, aki meghalt veserákban, mert a biztosítótársasága nem tartotta indokoltnak a csontvelőátültetést (arról, hogy egy ilyen operáció nem feltétlenül csodatévő hatású, természetesen nem hallunk; a biztosító nem járult hozzá, tehát – M. M. olvasatában – a férfit megölték), a 22 éves nőét, akinek kezelését azzal utasította el a biztosítója, hogy túl fiatal ahhoz, hogy rákos lehessen, a belázasodott kislányét, akinek biztosítása a hozzá legközelebbi kórházra nem volt érvényes, és mire átvitték az illetékes intézménybe, meghalt.

A megrendítő emberi drámák láttán – épérzékű nézők lévén – természetesen megrendülünk. És eddig rendben is lenne a Sicko, gellert akkor kap, amikor Moore a szolidaritás érzése mellé ravasz árukapcsolással a gyűlöletet is odacsempészi. Ahelyett, hogy azt kezdené el vizsgálni, az amerikai egészügyi rendszer kivédhetetlen baleseteiről van-e szó, vagy pedig a rendszer lényegéből következnek, természetesnek veszi ez utóbbit, és komplett összeesküvés-elméletet kreál, amit rögvest az ősgonosz Nixon („Trükkös Dick”) nyakába varr, az ő elnöki segédletével vette kezdetét a kisembert szipolyozó magánbiztosítási rendszer rémuralma. A politikai osztály – busás kenőpénzekért cserébe – azóta is kitart az embertelen szisztéma mellett. Lám, a reformot ígérő Hillary Clintont is kilóra megvették a biztosítók. A gonosz kormányok Nixon óta sorsára hagyják az amerikai embereket.

Az összeesküvés-elmélet mindig hatásos, de nem feltétlenül igaz. Alapja a hit, nem a bizonyítás. Meglehet, hogy Moore doktornak igaza van abban, hogy az egységes, ingyenes, állami egészségügy az igazi, de a módszere biztos, hogy nem az. Márpedig a metódus nemcsak az orvoslásban, a dokumentumfilmezésben is élet-halál kérdése: a jószándék és a magabiztosság kevés a szívműtéthez. A dokumentumfilmezés – szemben a propagandával – a megismerés, és nem a meggyőzés eszköze. Moore viszont, mielőtt kamerát venne a kezébe, már mindent tud előre, ha olyan tény kerül elé, ami nem illik a teóriájába, azt egyszerűen félredobja, miközben az igaza mellett szóló érveket felnagyítja, az ellenérveket következetesen elhallgatja. Moore ritkán érvel számokkal, grafikonokkal, statisztikákkal, ha mégis, fölöttébb lazán bánik velük. Szó se róla, elég drámaian hangzik, hogy az USA-ban magasabb a halvaszületések száma (ezer újszülöttből 8,3 hal meg), mint El Salvadorban (ahol 5,8). Moore azt a számot azonban már nem teszi hozzá, ami egy ország egészségügyi állapotainak sokkal pontosabb mércéje, hogy mekkora a gyermekhalandóság (hányan halnak meg egyéves koruk előtt). Érthetően: ebből az Egyesült Államok egészségügye jönne ki jobban (6,4 gyermekhalál áll szemben 24,4-del). De hát nincs benne, mert a Sicko nem dokumentum-, hanem propagandafilm, nem az igazságot keresi, hanem híveket toboroz egy csalhatatlan dogmához. Jelen esetben ahhoz, hogy az állami egészségügy jobb, igazságosabb, olcsóbb, mint az amerikai modell. Amiből egyébként sohasem vonult ki az állam – ez valahogy megintcsak kifelejtődik a filmből –, a biztosítottak egyharmadáról ugyanis a kormányzat gondoskodik, 60%-a után a munkaadók fizetik a járulékot, 9 százalék pedig (a legtehetősebbek) önmagát biztosítja. A magánbiztosítók az utóbbi két szféra befizetéseiből gazdálkodnak. Meglehetősen bürokratikusan, de korántsem annak az elvnek mentén, amit Moore filmje általános gyakorlatként mutat be: „szedjük el a biztosítottak pénzét, aztán mondvacsinált ürügyekkel tagadjuk meg tőlük a műtétet, vagy a kezelést”. Hamar megérkeznének. A kórházi horrornak nem a biztosítottak, hanem azok vannak leginkább kitéve, akik ilyen-olyan okból kihullanak a hálóból, többnyire azért, mert annyira nem szegények, hogy jogosultak legyenek az állami szegénybiztosításra (Medicaid), ahhoz viszont nem elég tehetősek (ők vagy a munkahelyük), hogy magánbiztosítást kössenek. Moore-nak igaza van, az amerikai szisztéma rosszul működik: ha 50 millió embernek nincs biztosítása, az önmagában botrány. Csak afölött siklik el könnyedén, hogy a megoldás nem a jóakarat hiánya miatt késik. Hanem mert akadt egy apró matematikai probléma. Amerika már ma is irdatlan (a világon a legnagyobb) összeget, a GDP 15%-át költi egészségügyre. A kormány pedig éves költségvetése majd húsz százalékát, amiből az egészségpiac 44%-át finanszírozza, megtehetné persze, hogy gonosz biztosítók részét is ő állja, de akkor a Fehér Házra ki is tehetné a táblát: America Hospital. Miért nem vesszük át, ami másutt már bevált? – kérdi álszenten, álnaivan Dr. Moore, miközben elkerekedő szemmel álmélkodik a mindenkire kiterjedő ingyenes (valójában a magas adókból finanszírozott) kanadai, brit, francia állami gondoskodás láttán. Hát ezért. De ezt a csúnya egyenletet valamiért Moore már nem tartja említésre érdemesnek. Slusszpoénként inkább bevenné Guantanamót (az amerikai föld egyetlen, talpalatnyi darabkáját, ahol ingyenes orvosi ellátás jár, ha nem is G. I. Joe-nak, de legalább az Al-Kaida ott őrzött terroristáinak.). A szigorúan őrzött katonai támaszpontra érthető okokból nem engedik be őket, de kis flotillája a 9/11 mentés közben megbetegedett önkénteseivel végül mégiscsak révbe ér a Havanna Hospitalban, ahol a 120 dolláros inhalátor 5 centbe kerül (senki sem kérdezi, miért ilyen olcsó), a kubai orvosoktól Amerika hősei végre megkapják a kezelést, amit a gonosz Bush-kormány megtagadott tőlük. Ez már maga a szocreál mennyország.

Elképzelem e boldog véget, mondjuk a János Kórházban, végtére mi is az „ingyenes” gyógyellátás áldásait élvezhettük mostanáig. Dr. Moore-nak nálunk aztán lenne oka a csodálkozásra. De a világ meg a Sicko, így lenne kerek és igazán elszomorító.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/11 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9160