KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/december
1895–1995
• Lukácsy Sándor: Mindennapi káprázataink
• Horváth György: Álmomban Keaton A Generális helyszínén
• Molnár Gál Péter: Arany-film Honi kezdetek
NŐ-IDOLOK
• Molnár Gál Péter: Szőkék előnyben Hősnő-tipológia

• Popper Péter: Százéves fiatalok A film és a pszichoanalízis
• Ardai Zoltán: Örök erdő Álomsúly
• Bikácsy Gergely: „Sivatagi tizenhármak” Vissza a filmművészetbe
• Kelecsényi László: „Sivatagi tizenhármak” Vissza a filmművészetbe
• Jancsó Miklós: Száz év magány
• Szilágyi Ákos: Mi a mozi most? Gutenberg printere

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Álomsúly

Örök erdő

Ardai Zoltán

Szeretnénk ma is felismerni az e századi és az épp jelenkori rémjelenésekben (a nem-álombeliekben) valaminő jóravezető, mögöttes nagy értelmeket, de mindkevésbé sikerül.

Szenvedélyes álmodozó számára, feltéve, ha már haladottan, vagyis vágyai kiterjedt és fesztelen ismeretében fantáziál, maga az álom (szigorúan mint alvásjelenség) kevés kellemet tartogat. A vehemensen felfröccsenő, vagy bolondgombákként előszökkenő vágyteljesítő álmok nem őt, hanem az ébrenléti ábrándozásban mértékletes embert látogatják szívesebben, csak aztán bírja megemészteni az ajándékot nappal, rogyadozás nélkül. Talán nem utolsósorban innét származnak a nézetegyeztetési zavarok a moziélmény és az álmodás hasonlóságát illetően. A sötét teremben megmeredten ülő közönség előtt a vászonra lebbenő Casablanca- vagy Batman-képek sokak szerint a nyitott szemmel álmodás élményét nyújtják. Mások azonban nem tudnak eltekinteni attól, hogy ilyesmiket (a hangulat színezékét is számításba véve) ők sohasem álmodtak, legfeljebb képzelegtek. Sőt, rendszerint sokrétűbb és pazarabb képzelmeket képzelegtek. Irgalmazzon a világ. A moziélvezet eszerint nem éber álmodás, hanem álomias körülmények közt zajló ábrándjáték. A Film pedig, bár nagy impulzusszállítója a képzelgéseknek, a zenehallgatást, vagy kitűnőbb poézisek és epikai művek olvasását mégsem múlja eleve felül ebben. Az Álom viszont (a nem-fragmentális, intenzív álom) görbesztően nehéz dolog; film legyen az a filmek közt, amelyik nagyon hasonlatos hozzá. Halszemoptika, szélgép lebegtette halványbíbor fátyolok – micsoda félreértés!

Akadnak azonban, akik kisimult képpel jelenthetik be: őket már nem gyötrik igazi álmok. Néhány éve, az évszázad tulajdonképpeni lezárultával és a következő megnyílásával biopszichikai áldásban lett részük; sokat szorongott szervezetükre gyógybalzsamként hatnak az újféleképpen démonizálódó mindennapok. Naponta kényszeresen felmérve majd minden borzalmat, ami velük és másokkal maholnap vagy évek múltán történhet, éjjel édesdeden, álomtalanul alhatnak, hiszen míg ébren voltak, odakint volt az egész leírhatatlan Micsoda, tudatuk világosságán. Ellenben a puha szocializmus „elviselhetetlen könnyűségébe” zárt elme… Az álom Isten mozija, ahogyan egyszer valamelyik skandináv mondotta. Na de minden éjjel ez a mozi? Istenverés. Most Isten mozija bezárt. Elég is volt.

Ám előkúsznak átkozott nosztalgiák.

Az Ószövetség szerényebb költségű, de tán még félelmetesebb és titokzatosabb isteni jelenetrendezéseket vonultat fel, mint a Jelenések könyvében szereplő allegorikusabb látványosságok. Mondjuk a nevezetes mene, tekel, ufarszin-jelenet sem „álomszerű”, hanem velőtrázóan álomi hely a Bibliában, de tekintsünk inkább egy másik feledhetetlen részt. Illés próféta megmondja Ákháb királynak, milyen sorsot várjon az uralkodó és felesége, tetteik nyomán. Ákhábnak, aki nem is olyan nagy bűnös, mint Jezabel királyné, az Úr rendelése szerint el kell majd véreznie, vérét pedig kutyák fogják felnyalni Szamaria valamely szegletében, fő bűnesete színhelyén. A király aztán mégsem itt vérzik el évek múltán, hanem innét távol, egy csatában, hol nyilat kap páncélja résébe. A szekér azonban, amelyben vére szétfolyt, hazakerül. Szamariában kezdik mosogatni, egy tónál, ahol kutyák is sündörögnek. Már fel is farkolnak a szekérre, nyalják, nyalják. A tóban pedig közben parázna személyek fürdőznek. Perfekt.

A tömör bibliai leírás meghatározatlan tárgyiassága átütő. Az idillikus, csendeskés tájban, mely azonban dermesztő megvilágításban áll (borult, sárga szélű ég alatt; alkonyul), hirtelen felismerszik „ugyanaz” a vidék: errefelé húzódott valaha Nábót szőleje. Csak a csámcsogás hallatik és ideszűrődő röhécselés a tóról. Az Úr egyik kicsiszolt etűdműve fénylik itt, földi halandók felhasználásával, földi halandók rettenetére; természetesen az Alkotó leplezetlen ördögi kedélyállapota szerint formálva meg.

Szeretnénk ma is felismerni az e századi és az épp jelenkori rémjelenésekben (a nem-álombeliekben) valaminő jógavezető, mögöttes nagy értelmeket, de mind kevésbé sikerül. Sokáig sikerülgetett. A hatvanas évekbeli Jancsó-filmek, vagy akár a Hideg napok nem az álomi jelleg felé oldották, hanem afelé sűrítették egykori történésgubancok mozi-áttételeit (amúgy különösebb álomiasság nélkül, nyersen valószerű mozzanatokból építkezve). Amit felmarkoltak, azt olyan alakzatokba koncentrálták, amelyek felismertető értékével mintha még mehetnénk is valamire. De ha álmokon, könyveken, filmeken túl is minduntalan afféle sárga szélű jelenetecskékbe botlunk (a szomszéd udvarban épp úgy, mint hetedhét határon túl), amelyek egymás hegyén hátán alakzanak szerteszét, csak úgy c’est la vie-alapon, akkor ez a hiszem is odavész. Ha felkakukkol az óra, midőn az ördögi hivatás mindenestől emberi kézre, paccerekhez csúszik át, filmezheted már, jó vitéz, ami folyik, ettől is csak ugyanolyan hülyék maradunk mindannyian. Az alvás elálomtalanodása netán éppen ilyen fordulat hírnöke.

Miként a komor álmok is (elmaradván) merő ábrándos emlékké lesznek, úgy válnak főként múltidéző értékűekké, éppen esztétikai értékükkel, régi könyvek, festmények, bizonyos filmek. Maga az esztétikum vedlik nosztalgiatárggyá, illetve az álomsúlyú korábbi művészet lerakata vedlik nosztalgiajátékok eszközévé, egyfajta kéjkonzerv-arzenállá. E műtár darabjainak motívumvilága titkos rendre utal, mint ahogyan az álmokban is ismeretlen elvek vezérfonalára bíztuk magunkat, megfejthetetlen egységét tapasztalva közben a metafizikus nyugtalanságnak és a metafizikus biztonságérzetnek. Egyik sem csökkentette a másik erejét. Minthogy Stanley Kubrick 2001. Űrodüsszeiája áthatóan és tartósan hozni tudja ezt a hatást, a halálosan indokolt nyugtalanság és az éteri nyugalom vegyülékét, nagy mesterműnek vagyunk kénytelenek elfogadni. De csak Buñuel, Bergman, Fellini álltak mindig készenlétben, hogy még akár filmbetét-szerűen is, mintegy bejelentve („most pedig Anna elmeséli egy álmát”) a való álmokkal hasonértékű nyilvános álomfikciókat előállítsanak.

A Nők városát kevesen sorolják a Fellini-életmű jobbik feléhez, kérdvén: vajon miért „nők” és miért nem „feministák”, aztán meg miért kanyarog a film olyan bágyasztó hosszassággal, nem túl öreges-e az egész? Nem, nem. A Nők városa sokáig, a Katzone-epizód végéig csakugyan alatta marad a cím és a szerzői név együttes ígéretének, bár hullámokban idáig is igen szórakoztató. Ámde egyszer csak a vendégszobában hangocskák hallatszanak az irdatlan ágy alól, és ettől fogva más következik. Snaporaz alábúvik az ágynak, és bepisilős izgalmú gyermeki bizalommal bemászik a szőrmepadlóból előszájadzó, cifratorkú csőbe. Lesiklik. A mélyben vénemberek ücsörögnek egy vurstlikocsiban. „Na, kezdjük”.

Nem rossz az Oz sem, de a Nők városában derék kisleány helyett egy mégiscsak éltesebb ember kapja meg élete víziószerű Summáját, mégpedig nem mesélgető formában, hanem a sorozatosan változó terű álmok szédítő tökéllyel szimulált típuslogikájába pakolva. Ilyen célzatosan összpontosított, teljes huzamú álomutánzásra Fellini korábban még nem vetemedett: az attrakció friss; aki csupán rutinmutatványnak, önismétlő motívumparádénak nézi a film záróharmadát, az talán a kelleténél is jobban elkornyadt Katzone csivitelő emlékcsarnokának fene nyomatékos bemutatásától.

Azóta tizenöt év telt el. A Fellini-filmfüzér nagyjában friss maradt, de már másképp fordulunk feléje. Olyan, mint rég, csak éppen már nem az, ami volt, nem forrás, hanem táró. Nem egészen ugyanígy történt Vittorio De Sica némelyik, szintén maradandó filmjével. A sorompók lezárulnak (Umberto D.) több mint negyven éve forgatott végjelenete épp mostanára vált olyan hatásúvá, mintha egy szép, de nyomasztó álmot látnánk. Ez a film mintegy mára érett be, késve, amikor már újabb jelentésein is patinát érzünk. A befejezésben Umberto, a kilakoltatott, nyomorult bácsika hirtelen mindenről elfeledkezve játszani kezd apró kutyájával, míg körülöttük a parkban az új nemzedék labdázik duhajon. Valaha társadalmi indulat és biztatás lebegett ebben a képben, arccal a vasút felé, a mű egésze pedig, úgy tetszett, élesen kritikus szemlélet szülötte. Ma újranézve a Sorompókat, mit sem romlott, de másról szól. A filmbeli park sötét lombsora morbid nyúlványokat lógat az égbe, most már meglátjuk ezt, perspektívája ugyanakkor ódon kastélyok gobelinjeit idézi. A gyerekcsapat is mintha egy ilyen gobelinen, vagy a láz fátylán át közelegne, szinte úszva; csúfondáros maszkasereglet. Mindig így lesz a szegény öregemberekkel, amilyenek mindig lesznek, ahogyan mindig voltak is, ahogyan gyerekek is mindég jövögettek, így mutatja De Sica. Szóval tart a körkörös álom, azt mondja, zúg az örök erdő, nincs jobb, akárhogy is fáj, döbbenj rá. Örök erdő; na, nekünk legyen mondva.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/12 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1011