KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/július
KRÓNIKA
• N. N.: Támogatás

• Bori Erzsébet: Gyerekek, mi lesz? Beszélgetés Makk Károllyal és Jancsó Miklóssal
• Kovács András Bálint: Itt a nyugdíj Beszélgetés Sándor Pállal
• Forgách András: Egy parvenü démonai Fassbinder
• Barna György: Az irónia hatalma Beszélgetés Doris Dörrie-vel
• Kőniger Miklós: A tabu vonzásában Beszélgetés Christoph Schlingensieffel
• Csejdy András: Sóder, homok, sittföld Tarantino: Kutyaszorítóban
• Kömlődi Ferenc: Szadista érzelmesség Tarantino: Igazi románc
• Turcsányi Sándor: Kedvencünk, az áruló Melville hősei
1895–1995
• Kömlődi Ferenc: Szörnyek évadnyitója Tod Browning
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Háború Égi manna
• Bóna László: A bűn fantomképei Zsarumagazinok

• Bori Erzsébet: Családban marad Filmek a baloldalról
KRITIKA
• Nádori Péter: Isten óvja a királynőket! Priscilla
• Ardai Zoltán: Tortacsatavesztők Smoking – No Smoking
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Vírus
• Hirsch Tibor: Maugli, a dzsungel fia
• Harmat György: Megérint a halál
• Nánay Bence: Bad Boys
• Sneé Péter: Mestercsapda
• Hungler Tímea: Tank Girl
• Hegyi Gyula: Rob Roy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Priscilla

Isten óvja a királynőket!

Nádori Péter

Három transzvesztita utazik az ausztrál sivatagban. Nem vicc, finom és beleérző módon mulatságos, amilyen egy Hrabal-könyvből készült Menzel-film szokott lenni.

„queen, n. (...) A queen szó prostituáltat jelentett a kora 19. századi szlengben. Ez a megnevezés átszállt a (gyakran transzvesztita) férfiprostituáltakra. (...) A 70-es és 80-as évek meleg kultúrájában királynőnek különösen az affektált modorú, idősebb és/vagy hangsúlyozottan nőies személyeket nevezték.” (Dictionary of Contemporary Slang)

Három nőimitátor/transzvesztita – nevezzük őket mostantól egyszerűen királynőnek – egy svéd származású busszal nekiindul Sidneyből az ausztrál sivatagnak az ország/sziget/kontinens legközepén elterülő Alice Springs felé, hogy szórakoztató playback-műsorukat előadják egy ottani szálloda közönségének. Mitzi harmincas évei elején járhat, civilben leginkább valami alternatív art-punk zenekar énekesére emlékeztet. Felicia alig múlhatott húsz, ugrándozik csak felelőtlenül, Bernadette legalább ötven, régi professzionista és egykori ünnepelt sztár, őszül már, s hamar kiderül, hogy ő nem csupán átöltözött: át is operáltatta magát nővé. Priscilla névre természetesen nem egy negyedik transzvesztita, hanem a lerobbant, ám hatalmas, eleinte ezüstben, később rózsaszínben pompázó autóbusz hallgat, a busz, melyet a három királynő színültig (sőt, azon fölül, hiszen tetőcsomagtartó is van) megtölt ruhákkal, kendőkkel, festékkel, magassarkú cipőkkel, piával, zenével, és – Mitzi vigéc-másodállásának következtében – Wo-Man márkájú, bányásznők számára rendszeresített szépségápolási kellékekkel.

Stephan Elliott filmje a négy királynőről s néhány alkalmi vagy kevésbé alkalmi ismerősükről egyszerre ellenállhatatlanul mulatságos (azon a finom és beleérző módon, ahogyan mondjuk egy Hrabal-könyvből készült Menzel-film szokott az lenni) és egyszerre szívszorítóan megható. A három szórakoztatóipari dolgozó piszkálja és ugratja egymást, cukros slágereket és vidéki népdalokat énekelnek, nehezen feltörő töredékekben mesélik el életük eseményeit, lelkiznek, énekelnek, táncolnak, próbálgatják a ruhatárukat. Nagy történés nincsen, csak lelki hitelesség, apró vonalakkal kialakuló személyiségek, motivációk, viszonyok finom rendszere.

És a találkozások. Találkozások nyitottsággal, előítélettel, agresszióval, ártatlansággal, kiszolgáltatottsággal, segítőkészséggel. Mert mire számíthat három királynő a sivatag közepén, ahol egy is sok lenne belőlük? Mégsem rejtik el, de nem is tolják előtérbe sajátos valóságukat, s végülis túlélik az utat, találnak barátot, ellenséget, még szerelmet is. Pedig ha valaki, ők aztán tényleg mások. És egyáltalán nem mindegy, hogy ez a film éppen róluk szól, mert egyrészt azt látjuk – és ezért ér többet ez a mozi hatezer oldalnyi szépen megfogalmazott, toleranciára buzdító szónoklatnál –, hogy másságukban is éppen olyanok, mint minden más érző ember, másrészt pedig – még hatezer oldal – azt, hogy másságuk igenis személyiségük és szerethetőségük lényegéhez tartozik.

Mert aki megnézi ezt a filmet, az garantáltan szeretni fogja a három királynőt. És jó darabig el is lesz foglalva ezzel. Meg Stephan Elliott könnyűkezű, de átgondolt, a nyilvánvaló érzelmek nyilvánvaló kifejezésétől és közvetítésétől nagyon rokonszenves módon vissza nem riadó stílusára, az Oscar-díjas jelmezekre (a nagytekintetű Amerikai Filmakadémia nyilván az egyszerre pompázatos, camp és ironikus fellépőruháknak ítélte ezt a díjat, de érdemes odafigyelni arra is, nappali öltözeteik milyen finoman jellemzőek hőseinkre), a szélben lobogó drapériákra, néhány szürreális, izgalmas flashbackre, és így tovább. Meg persze a Feliciát játszó Guy Pearce-re, aki nagyon nehéz feladatot old meg azzal, hogy minden közhelytől mentesen, átütő derűvel játssza el az archetipikus „meleg” figuráját, a kétségek között vergődő Mitzit alakító, egyszerre mély és komikus Hugo Weavingre (aki még a többiekhez képest is más, hiszen – amint azt csak elindulásuk után meri bevallani – őt Alice Springsben egy nőnemű feleség várja), s a királynőkhöz csapódó öreg hippit szomorú bölcsességgel játszó Bill Hunterre. És Terence Stampre. Ő Bernadette, s a film végülis az övé. Az arca: mintha Tony Curtis örökre megmaradt volna a szoknyánál a Van, aki forrón szereti után; a gesztusai: mintha tényleg leélt volna ebben a szerepben egy életet. Valami ilyesmiért találhatták ki a színészetet annak idején. Bernadette maga előtt sem tagadja le, hogy mennyire függ saját illúzióitól, miközben ő az, aki leginkább képes vállalni és megvédeni a saját magát (fizikai értelemben is) – és a többieket is. Hihetetlen erő van ebben az emberben, hihetetlen élet, amit ha nem ismerünk is, tudunk róla mégis, ott van a ráncaiban meghúzódó árnyékokba rejtve.

A film egyik előre megjósolható, ennek ellenére mélységesen megható közjátékában a királynők eltévednek, a drága Priscilla lerohad. Ott állnak a sivatag közepén, azt sem tudják, hogy hol. Az első felmentő sereg undorodva otthagyja őket, amikor meglátják a rövid hajú, homlokán kissé kopaszodó és kissé borostás Mitzit a busz tövében ugrándozni egy hatalmas zöld selyem estélyi ruhában. Újabb éjszaka jön, és a királynők, mit tehetnének, elkezdik gyakorolni a számaikat. Ezen a ponton talál rájuk egy aboriginális ausztrál, és magával viszi őket a bennszülöttek tábortüze mellé. A bennszülöttek énekelnek, gitároznak, amire persze Bernadette-ék is bemutatják nekik a maguk műsorát. És a királynők meg a leszakadt őslakók egymásra találnak. Az ostobaság, prüdéria, előítélet és kapzsiság társadalmának számkivetettjei együtt buliznak a vörös sivatag éjjelében egy régi Gloria Gaynor-számra, s ha valaha az életben választanunk kellene köztük és bunkó kenguruvadászok között (adja az Úr, hogy ne kelljen, mondom K. Anthony Appiahval), akkor bizony nem habozhatunk. És ez nem a mondanivalója ennek a filmnek – mi sem áll távolabb tőle, mint a propaganda –, hanem egyszerű hétköznapi tapasztalat, amiben Stephan Elliott és Terence Stamp és a többiek a lehető legszórakoztatóbb formában erősítenek meg.

Isten óvja őket, minket magunkat, és persze: Isten óvja a királynőket!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/07 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=908