KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/július
KRÓNIKA
• N. N.: Támogatás

• Bori Erzsébet: Gyerekek, mi lesz? Beszélgetés Makk Károllyal és Jancsó Miklóssal
• Kovács András Bálint: Itt a nyugdíj Beszélgetés Sándor Pállal
• Forgách András: Egy parvenü démonai Fassbinder
• Barna György: Az irónia hatalma Beszélgetés Doris Dörrie-vel
• Kőniger Miklós: A tabu vonzásában Beszélgetés Christoph Schlingensieffel
• Csejdy András: Sóder, homok, sittföld Tarantino: Kutyaszorítóban
• Kömlődi Ferenc: Szadista érzelmesség Tarantino: Igazi románc
• Turcsányi Sándor: Kedvencünk, az áruló Melville hősei
1895–1995
• Kömlődi Ferenc: Szörnyek évadnyitója Tod Browning
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Háború Égi manna
• Bóna László: A bűn fantomképei Zsarumagazinok

• Bori Erzsébet: Családban marad Filmek a baloldalról
KRITIKA
• Nádori Péter: Isten óvja a királynőket! Priscilla
• Ardai Zoltán: Tortacsatavesztők Smoking – No Smoking
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Vírus
• Hirsch Tibor: Maugli, a dzsungel fia
• Harmat György: Megérint a halál
• Nánay Bence: Bad Boys
• Sneé Péter: Mestercsapda
• Hungler Tímea: Tank Girl
• Hegyi Gyula: Rob Roy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tarantino: Igazi románc

Szadista érzelmesség

Kömlődi Ferenc

Ámokfutó szerelmesek, akasztófahumor, véres poézis; az Igazi románc Tarantino első „ponyvaregénye”.

A sikeres, de művészi értékekben annál vitathatóbb Top Gun (1986) vagy a Beverly Hills-i zsaru II. (1987) rendezője, Tony Scott (bátyja Ridley eklektikus zsenijét mellőzve) Quentin Tarantino Igazi románc című forgatókönyvének 1993-as megfilmesítésével pályafutása zenitjére érkezett. Az Igazi románc kapcsán kritika és közönség mégsem Tony Scott nagyságáról lelkendezett – már amennyiben lelkendezett. Ne csodálkozzunk: a film szellemisége sokkal közelebb áll az előző évi Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs) szelleméhez, mint például a Top Gunhoz. A Bazin óta divatos (és oly sokszor elcsépelt) „szerzői film” terminológiáját használva, valójában a modern – és posztmodernnél is modernebb – „erőszak-guru”, Tarantino opuszáról beszélhetünk.

Omar Calabrese, neves olasz kultúrantropológus korunkat neobarokknak nevezte. Amennyiben e rokonítás helytálló, úgy a Kutyaszorítóban leginkább a higgadt bachi kamaramuzsikához, az Igazi románc pedig Purcell gigászi kórusaihoz hasonlítható. A szédítő tempó, a fergeteges párbeszédek és a végső, kolosszális leszámolás nem más, mint ezredvégi valóságunk fohásza az abszolútumokhoz (és az abszolútumokért). A Tarantino-barokk nem stiláris jegyekben, díszletekben nyilvánul meg – görcsösen izgatott lüktetésben, a társadalom elfogadott normáinak darabokra esésében fejeződik ki. Hősei – és maga Tarantino is – a hagyományos morál sírásói. Azt roppant sajátosan értelmezve egy új szamuráj erkölcsi kódexet dolgoznak ki (lásd a biblikus idézetek kíséretében embereket kivégző bérgyilkost a Ponyvaregényből). A barokk zenét egyesek egekbe törő szelleme, gigantomániája, látszat-monotóniája miatt egy személyiségét vesztett társadalom öntelt narcizmusának tartják. A mi univerzumunk polgárai pedig manapság leginkább számokként funkcionálnak: társadalombiztosítás, bankszámla, telefon… E valóság egyértelmű zenei lenyomata, a „modern barokk” – a nyolcvanas évek végi (kilencvenes évek eleji „ecstasy-forradalmat” követően új arcot öltő – techno. És a humanitárius(?) álarcot magára öltő gyilkolászás. Az Igazi románc legszuggesztívebb jelenetét e kettő vadházassága adja: a tegnapi prostituált Alabamát (Patricia Arquette) hőn szerető Clarence (Christian Slater) keresztes lovagként öli le a Sárkányt, azaz a lányt birtokló (és bitorló) stricit, a raszta Drexi Spivey-t (Gary Oldman!). Tarantino filmjeiben a kokain – napjaink legreprezentatívebb drogja – úgy funkcionál, ahogy a valóságban: a szereplők a legkisebb heroizálás és szenzációhajhászás nélkül fogyasztják. Példaként elég Uma Thurmanra hivatkoznunk a Ponyvaregényből. Vagy a Tarantino holdudvarához tartozó Abel Ferrara Mocskos zsarujára (Harvey Keitel). Az elcsépelt és nevetséges óvó-tiltó moralitáson túlmutató realitás: Drexi és (hasonszőrű) cimborái dübörgő (és az égiekhez kiáltó) transz-muzsika – a techno legeksztatikusabb alfaja – hangjaira gyönyörű örömlányokkal hancúroznak. Az erőszak szexpótlék, a szex erőszak-pótlék: Clarence és a raszta összecsapása a muzsika (és a kokain) hatására apokaliptikus méreteket ölt. A főhős – halottaiból feltámadva – számol le a Gonosszal. Sötétségben vakítóan villódzó fények őrült vonaglásában a kamera alig győzi követni az eseményeket. Elképesztően véres, agresszív jelenet. És csodaszép: a vér – mint Tarantino többi opuszában, vagy a mesterként tisztelt Peckinpah-nál és a testvérként üdvözölt John Woo-nál – lírává lényegül át, az ölés (itt igazságos) aktusában egyfajta transzcendentális erő jelenlétét érezzük... (A tett színhelyéről menekülő Clarence kétszeresen jól jár: győz és – az igazi bonyodalmakat kirobbantva – tévedésből egy zsáknyi kokainnal távozik.)

Vér és maszkulinitás speciális Tarantino-védjegy. A Kutyaszorítóban nők nem (vagy alig) szerepelnek. S amikor szóba kerülnek, természetesen szexuális tárgyként beszélnek róluk (például a nyitójelenet roppant szellemes diskurzusa Madonna Like a Virgin című hajdanvolt világslágeréről). Ha színrelépnek, vagy gengszterek szeretői, mint Uma Thurman a Ponyvaregényben, vagy harcrakész amazonok: Alabama mintha a Született gyilkosok Malloryjának nővére volna, valamivel jóakaratúbb „kivitelben”. Mindketten halálosan szerelmesek, és életük párjáért a legőrültebb tettekre, gyilkosságra is (mi más lehetne) képesek. Kései romantika? Cizellált indusztriális-techno-neoszentimentalizmus? Míg Oliver Stone állást foglal és tudálékosan értelmez (s ezzel bődületesen melléfog – Tarantino nem véletlenül tagadta meg az ötletéből készült filmet), addig az Igazi románc forgatókönyvírója „csak” tényeket ábrázol és hoz összefüggésbe. Alabama hitelesebb Mallorynál. Persze a nagy szeretkezési jelenet sem maradhat el, s a helyzetkomikumot paranoid nevetésig fokozza, hogy erre – Hollywoodba menet – a prérin, egy telefonfülkében (és telefonbeszélgetés közben) kerül sor. Éppen menekülőben vannak Detroitból: az autóipar székhelye egyébként az észak-amerikai technomuzsika fellegvára is. A Los Angeles-i jelenetben Alabama mitikus hőssé (és gyilkossá) emelkedik. Miközben Clarence a milliókat érő anyag eladásán fáradozik, a magányos lányra rátör az őket üldöző szicíliai maffiózó, Vincenzo Coccotti (Christopher Walken) pribékje. A hátborzongató kettős nyitánya cinikusan (akasztófa-)humoros dialógus, majd ütést rúgás, rúgást harapás, harapást ütés követ, a hülyére vert nő végül megöli a bérgyilkost. Újabb szeretkezési aktus? Elfojtott vágyak kiélése? Vér-mágia? Hemoglobin csordogál a szőnyegen, falon, fürdőszobatükrön – az egész szoba barbár erőszakfürdőre emlékeztet.

Cinikusan humoros (és vérfagyasztó) párbeszéd zajlik Coccotti és Clarence ex-zsaru papája (Dennis Hopper) között is. Az öregedő férfiú jól tudja: élete utolsó fecsegése ez. Kellően el is nyújtja. Zsaru és gengszter kettősével már a Reservoir Dogsban is találkozhattunk: az egyik úriember szadista őrjöngés közepette metszi le az áldozat (egy rendőr) fülét. A rendőrnyúzó-reinkarnáció Coccotti mosolygós arccal lövi le az öreget. Szabadjára eresztett apa-komplexus? Hiábavaló hősiesség: a maffiózó egyik testőre véletlenül rábukkan a fiatal pár Los Angeles-i címére. Az Igazi románcban a véletlen döntő szerepet játszik. Clarence és Alabama véletlenül(?) találkoznak. Clarence véletlenül jut kokainhoz, a kábítószer eladásában érdekelt (és gyáva) hollywoodi producer-asszisztenst, Elliot-ot véletlenül (gyorshajtásért) kapják el a rendőrök… Lehet, hogy egész életünk véletlenek sora, sőt véletlenül élünk és véletlenül halunk is meg (a Ponyvaregény Vincentje véletlenül öl meg valakit a kocsiban). Mintha csak action gratuite-ek léteznének. Ingyenes szadizmus? Szadista humor? A humor itt valamivel realistább, földközelibb, mint a Reservoir Dogsban. A cselekményvezetés szokatlanul lineáris. (Hja, a filmet mégiscsak Tony Scott rendezte… Igaz, a Kutyaszorítóban oly eredetinek tűnő szerkesztése kísértetiesen emlékeztet Stanley Kubrick korai –1956-os – remekére, a Gyilkolásra!) Dinamikus kalandregény és modern mese elegye: a minden jó, ha jó a vége (közhely-)bölcsessége az Igazi románcban is igazolódik. Hőseink végső megmenekülése cinikus véletlenek meghökkentő következménye. Szarkasztikusan szentimentális happy end. A gigantikus méretű leszámolási jelenet purcelli kórusokat idéz. (S ha korábban a Kutyaszorítóban kapcsán kamaramuzsikáról beszéltünk, a párhuzam megint helytálló.) Clarence és Alabama tehetetlen az őket magába szívó ellenséges világban. Tehetetlen és élelmes. És rendkívül szerencsés. A sikeres producer (és mániákus kokainista), Donowitz Beverly Hills-i hotel-lakosztályára az érintettek (és a nemkívánatosak is) egyszerre érkeznek: szerelmespárunk (a minőségi áruval), Donowitz és emberei, majd a rendőrök és Coccotti bandája. Három ellentétes érdekű csoport, akárcsak a Kutyaszorítóban egymásra pisztolyt rántó – és később a ravaszt elsütő – triója: Tarantino geometrikusan komponálja az öldöklést. Aztán felrúgja az összes szabályt: a vérfürdő hosszan tart és mániákusan precíz. Úgy fest, Clarence is meghal, de Alabama könnyei életre keltik. A sorsüldözöttek boldogságot lelnek. Az utolsó képkockák már a felhőtlen jövőről tudósítanak: a szerelmesek a mexikói partok paradicsomában élik le hátralévő éveiket. A befejezés mégsem hat oly didaktikusnak, mint Mickey és Mallory végső idillje. Változott, nagyot változott a világ: egykoron Bonnie és Clyde nem menekülhettek meg. Később Peckinpah Szökésének (1972) párosa a pompásra sikeredett öldöklés után szintén a közeli Mexikóban kötött ki, s mintha ők is kokainon gazdagodtak volna meg. Quentin Tarantino kedveli Peckinpah-t…


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/07 27-28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=902