KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/július
KRÓNIKA
• N. N.: Támogatás

• Bori Erzsébet: Gyerekek, mi lesz? Beszélgetés Makk Károllyal és Jancsó Miklóssal
• Kovács András Bálint: Itt a nyugdíj Beszélgetés Sándor Pállal
• Forgách András: Egy parvenü démonai Fassbinder
• Barna György: Az irónia hatalma Beszélgetés Doris Dörrie-vel
• Kőniger Miklós: A tabu vonzásában Beszélgetés Christoph Schlingensieffel
• Csejdy András: Sóder, homok, sittföld Tarantino: Kutyaszorítóban
• Kömlődi Ferenc: Szadista érzelmesség Tarantino: Igazi románc
• Turcsányi Sándor: Kedvencünk, az áruló Melville hősei
1895–1995
• Kömlődi Ferenc: Szörnyek évadnyitója Tod Browning
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Háború Égi manna
• Bóna László: A bűn fantomképei Zsarumagazinok

• Bori Erzsébet: Családban marad Filmek a baloldalról
KRITIKA
• Nádori Péter: Isten óvja a királynőket! Priscilla
• Ardai Zoltán: Tortacsatavesztők Smoking – No Smoking
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Vírus
• Hirsch Tibor: Maugli, a dzsungel fia
• Harmat György: Megérint a halál
• Nánay Bence: Bad Boys
• Sneé Péter: Mestercsapda
• Hungler Tímea: Tank Girl
• Hegyi Gyula: Rob Roy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Égi manna

Háború

Spiró György

Német televíziós megemlékezések a Harmadik Birodalom kapitulációjának ötvenedik évfordulóján.

Eléggé kellemetlen ez az ötven éves évforduló, sok helyütt jobb lenne az egészről elfeledkezni. A magyar televízió kínjában leginkább úgy tesz, mintha a dolog nem is lett volna. A kereskedelmi televíziók sem nagyon törték magukat, kivéve a német adókat – mégiscsak német ügy ez mindmáig, hiába nevezték el világháborúnak. Áprilisban és május elején érdeklődve figyeltem hát, mit is hoznak össze.

Az RTL kitett magáért, Hitler utolsó napjairól adott hetente úgynevezett dokumentum-összeállítást. Az ötlet kitűnő: ez a legjobb módja, hogy a Führert emberközelbe hozzák és sajnálatra méltó, beteg, esendő emberként állítsák be. A Führer és közvetlen környezete bemutatása egyúttal mentesíti a műsorkészítőt attól, hogy mindazzal a sajnálatos félresiklással foglalkoznia kelljen, amit a nácik okoztak. A csinos, szlávos – és garantáltan szőke – műsorvezető az egykori romok, a hajdani Hitler-bunker helyén emelt mai épületek között színesben szövegelt, amiből az a tanulság, hogy minden pusztulást túl tud élni a németség, ami a jelek szerint igaz is.

Láthattuk Hitler és Eva Braun utolsó és legutolsó fényképeit. Láthattuk a bunker berendezését az egykori fényképeken meg a restaurált szobában. Ahhoz képest, hogy egy birodalom vezérének bunkeréről van szó, a berendezés szerény és ízléses. Fényképeken láthattunk bizonyos összeégett tetemeket is, de messziről, az ál-Hitler fényképét mindenesetre elég hosszan mutatták.

A műsor két igazi találmánya valóban figyelemre méltó.

Az egyik találmány az, hogy Hitler környezetéből megszólaltatták az életben maradott testőröket. Egykori fényképük szép árja daliákat mutatott; ma megtört, szerencsétlen emberek, a verések nyomait ma is arcukon viselik, rokonszenvünkre méltók. Különösen azzá válnak attól, hogy kínzatásaik színhelyét, a Ljubjankát is sikerült a német forgatócsoportnak belülről lefényképeznie. Szörnyű cellák, málló vakolat, primitív vécé. A németek elmondása szerint olyan hideg volt odabent, hogy a víz is megfagyott a csapban. Rengeteg szó esett az oroszoktól elszenvedett kínzatásaikról. Azok biztosan meg is estek. És hogy mennyire nem hittek nekik az orosz kihallgatók, pedig ők csak az igazat mondták Hitler öngyilkosságáról. És aztán évekig ültek, rémes körülmények között. A német forgatócsoportnak nemcsak a fasizmust és a bolsevizmust sikerült közös nevezőre hozniuk, de még az is összejött nekik, hogy Hitler végnapjairól szólva igazán csak az oroszokat szidták.

És hát tényleg megható, nemde, hogy Hitler, négy nappal az öngyilkossága előtt, mégiscsak feleségül vette Eva Braunt. És Eva Braun különösen a mennybe ment: szerelme kedvéért a halált is vállalta!

Derék emberek voltak azok a testőrök, akik Hitler mellett teljesítettek szolgálatot az utolsó napokban, és ez a második trouvaille: nagyon csinosak… Ezt a benyomást azzal sikerült elérni, hogy jóképű, a mai férfiideálnak megfelelő amerikai fiatalemberek játszották el az ő szerepüket egy dokumentum-drámában, amerikai angol nyelven. Az orosz kihallgató tisztet is amerikai színész játszotta, de az nem volt annyira vonzó, persze. Ezzel a váratlan fogással sikerült amerikai–német szövetséget létrehozni az oroszokkal szemben, ötven évvel az események után. Ennél jobban, azt hiszem, nem lehet manipulálni.

A háború végét aztán – jelentette az RTL – lázas újjáépítés követte, amilyenre tényleg csak a németek képesek. Kézről kézre adogatták a téglákat, égett a kezük alatt a munka… Hitler egykori bunkere fölött német gyermekecskék futkorásznak önfeledten a játszótéren, minden rendben van.

Persze az RTL csak az egyik német adó. A 3Sat is foglalkozott az évfordulóval, lényegesen tisztességesebben. Volt például egy dokumentumfilmjük az egyik női láger egykori foglyáról, aki kárpótlási igényt nyújtott be a Siemens cégnek, amely egykor rabszolgaként dolgoztatta őket. A Siemens mai igazgatója azt nyilatkozta, az ügyet megvizsgálják. Az eredmény: a volt rab nem kapott semmiféle kárpótlást. Ellenben a német államtól kárpótlást kaptak egykori SS-tisztek, akik az NDK-ban ültek a háború után pár évet, azon az alapon, hogy hátrányos politikai megkülönböztetést szenvedtek el. Ugyanebben a műsorban megszólaltattak egy egykori őrt is, mármint női őrt, aki élményeiről nemrég könyvet publikált, és magát, valamint őrtársait tisztára mosta. A könyv siker. A hölgy, tisztességben megőszült matróna, elegáns házának kapujában búcsúzott tőlünk.

A film nem volt meggyőző, tele volt szentimentális szövegekkel és képekkel – hosszan mutatták az egykori rabnőt, amint ül egy vonatban, és a vonat mai német tájakon robog vele, és a narrátor közben mondja, mondja az érzelmes, értetlen szöveget, mintegy belső monológként –, de legalább a szándék nem volt aljas. Azt nem lehet csak érteni, mitől ilyen gyönge művészileg a műsora. Az elmúlt évtizedekben azért készült egy-két jó dokumentumfilm a második világháborúról – miért nem lehetett azokat elővenni? Vagy legalább a dokumentumfilmes, kipróbált módszereket miért nem lehetett átvenni? A felejtés, úgy látszik, nem csupán a tényekre, hanem a szellemi megközelítésre is kiterjed.

Akadt azonban egy szenzációs összeállítás, a Sat1 adta le április második felében, és a Spiegel TV jegyezte.

Ezeket a felvételeket én még soha nem láttam. Lehet, hogy más sem.

Az egész összeállítást az amerikai hadsereg archívumából vették át. Az amerikai fegyveres erőknél, mint most kiderült, dokumentálási célzattal mindvégig filmezték a bevetéseket, akár bombázásról, akár hídépítésről, akár fogoly-gyűjtésről, akár bevonulásról volt szó. A cél nem történelmi dokumentumok gyűjtése volt, hanem a megadott feladatok elvégzésének bizonyítása a felsőbbség számára. Emiatt ezekből a felvételekből tökéletesen hiányzik az ideológiai célzat. A pusztulás mintegy mellékes, véletlen témája a felvételeknek.

Az amerikaiak már akkor színes filmet használtak.

Az ember nem is hinné, micsoda különbség, ha eredeti felvételek színesben maradtak meg, az általunk megszokott fekete-fehér helyett. A fekete-fehér felvételek, ilyeneket készítettek maguk a németek, valamint az előrenyomuló oroszok, az egész történetet a régmúltba taszigálják, olyan korba, amely a mi színes filmhez és televízióhoz szokott tudatunk számára maga a stilizáció. Abban a pillanatban azonban, hogy színek jelennek meg a képen, óhatatlanul a jelenbe csöppenünk. Nincs többé távolság a felvételek és a mi időnk között.

Pedig, ez is látható volt a felvételeken, ezeket még kézzel tekerendő felvevőgéppel készítették.

Ami megdöbbentő volt többek között, hogy mennyire ráérős, nyugodt, sőt unalmas volt ez a háború. A bombák szép lassan oldozódtak ki és estek a kijelölt, már amúgy is romos városokra. A tankok szép lassan mentek, az út mellett tarkóra tett kézzel lassan araszoltak a német hadifoglyok. Tavasz volt, többnyire napsütéses idő, szép zöld erdők és mezők, és az utak mentén egy-két szétlőtt fejű hulla, mellékesen. Ráérősen, nem túl nagy meggyőződéssel motozták az amerikai katonák a riadt német foglyokat, néha a felvevőgépbe vigyorogtak, cigarettával a szájuk szögletében. Ácsorogtak a német hadifoglyok, szemben a felvevőgéppel, az első sorban fiatal fiúk, tizennégy-tizenöt évesek, és előbb-utóbb belevigyorogtak a gépbe, elvégre filmezték őket. Ácsorgott egy német tábornok hanyagul, zsebre vágott kézzel hátrébb, és az amerikai tisztekkel társalgott. Hogy milyen nyelven, azt nem tudni, mert színesek voltak ugyan a felvételek, de a hangjuk elveszett – vagy nem adták oda. Lassan döcögtek be az amerikai harckocsik és dzsipek a csinos német városkákba, amelyek szemmel láthatólag nem sokat szenvedtek a háborútól, és a lakosok érdeklődve nézték a bevonulást, a hölgyek sokadmagukkal seregültek egy-egy dzsip körül, és a fiatal amerikai katonákkal barátkoztak. A szemlélők között fel-feltűntek Hitler-bajszos illetők is; feltehetőleg semmi bántódásuk nem esett, legalábbis a felvételek erről nem tudósítottak.

Ezek nem a mindennapi fasizmus, hanem a mindennapi háború képei, amely lassú, unalmas, de már felettébb jól szervezett.

A háború, a felvételek sokasága tanúskodott róla, elsősorban ponton-hidakon való átkelésből állt német. térfélen. Meg kártyázásból a belgiumi támaszponton, a bevetésből visszatért pilóták részéről. Ezekből a képi dokumentumokból áldásosan hiányzott minden hősi beállítás. Nem alulról, nem felülről, nem művészileg kiókumulált szempontból vették fel az eseményeket, hanem ahonnét éppen lehetett. Ahol az ember szemmagassága lenni szokott.

Ennek a valóban dokumentatív, normális, emberi szempontnak az erényei a mauthauseni koncentrációs tábor felszabadítás utáni képeiben kulmináltak.

A német narrátor szerint más felvétel erről a koncentrációs táborról nem is maradt.

A tábort felülről is fényképezték: szép hegyek és dombok között állt a barakkváros. Odalent a felszabadított rabok ráérősen sétálgattak a nagy központi téren. Némelyek, a legsoványabbak, legbetegebbek, kiálltak a barakkjuk ajtajába, onnét hagyták fényképezni magukat. A bejárattól balra, az első barakk oldalában szép kis kupac volt hullákból összerakva, őket már nem volt idejük a németeknek elégetni. A színes képeken ez a kupac sem volt túldramatizálva. Nem is volt megrázó igazán, ennél randább hulla-kupacokat láthatunk minden áldott este a tévé-híradókban a világ különböző tájairól manapság. Az amerikaiak felvették azt is, amikor a tábort elfoglaló dandár parancsnoka a szomszédos Weimar lakosait a táborba hajtotta, lássák, mit műveltek a németek. Jöttek a jólöltözött urak és hölgyek, volt, aki zsebkendőt szorított az orrához, volt, aki mereven maga elé nézve lépkedett, volt, aki körülnézett és borzadozott. Jöttek gyerekek is, ki lehajtott fejjel, ki bámészkodva. A csíkos ruhás rabok őket bámulták, ők meg a csíkos ruhás rabokat. És nem történt semmi. Vonultak befelé a jólöltözött urak és hölgyek a táborba, a barakk oldalához hányt hullakupac mellett, és ki odanézett, ki nem.

A csíkos ruhás foglyok ácsorognak, mászkálnak, a tábort nem hagyhatják még el, némelyikük arca szétverve, de a többség csak nagyon sovány – és nem esznek. A narrátor azt mondja, három napig komoly élelmezési nehézséggel küzdöttek az amerikaiak, nem tudtak ételt osztani.

Azt nem filmezték az amerikaiak sem, vagy ha igen, azokat a képsorokat már nem adták ki, mindenesetre nem vetítették le, amikor a rabok először kaptak élelmet, és sokan megtömték magukat – és belehaltak, immár szabadon.

Az összbenyomás, ami ezután a páratlan dokumentumfilm után marad az emberben, eléggé különös. A második világháború, hogy is fejezzem ki magam, amolyan normális háború volt. Igazából – hála a színes képnek – ez a második világháború olyan lehetett, mint az összes háború, amely követte. Talán kevesebb is volt a hulla, mint a 45 óta tartó világbéke alatt. Összerombolt városokat azóta is dögivel láthattunk, szét van lőve Szarajevó, szét van lőve Groznij, istenkém, egykor szétlőtték Frankfurtot, Lipcsét, Kölnt is… Arra meg már ki emlékszik, mennyire volt szétlőve Varsó, Budapest? Ezek a keleti városok nem érdemelték meg akkoriban, hogy színes filmeken örökítsék meg őket – Budapesten még 56-ban is fekete-fehérben forgattak.

A második világháború továbbá, ezt is megérzi az ember, nagyüzemi háború volt. Ezt a benyomást az azóta készült művészfilmek igyekeztek elfedni, megpróbálták humanizálni, lett légyen szó olyan remekműről, mint pl. Andrzej Wajda Csatornája, vagy olyan abszolút giccsről, mint a Schindler listája. Meg Mihail Romm híres összeállítása, a Hétköznapi fasizmus is démonizálta, vagyis, paradox módon, humanizálta ezt a dolgot, amit most már kénytelenek vagyunk úgy nevezni: a XX. század.

Úgy látszik, az irodalom inkább képes volt arra, hogy a lényeget megragadja. Ha arra gondolok, hogy például Borowski novellái ugyanolyan színesnek, ugyanolyan természetesnek ábrázolják, ami történt, mint ez az amerikai dokumentáció, és hogy Kertész Imre Sorstalansága ugyanolyan heroizmusellenes, mint a színes felvételek tanúsítják, arra kell gyanakodnom: a film, akár művész-, akár dokumentum-film, az önkényes, ideologikus szemléletnek inkább ki van téve.

Nyilván készülnek a mai „lokális” háborúkról hasonló dokumentációk, ötven év múlva majd egy eldugott csatornán be is mutatják őket. Amit addig minden este láthatunk, csak merő szenzáció, merevgörcsös hullák, fejetlen testek, szétlőtt arcok, éhhalál előtti pillanatban megörökített puffadt hasú gyerekek pillanatnyi tömeglátványa – az eltömegesült média minket, a tömeget szoktatja a végzetéhez. Attól függően, hol élünk, a dolog megborzongat vagy sem. Mi itt elég veszélyes helyen élünk, de abban reménykedünk, talán megússzuk. Akik a mostani televíziós rémfelvételeket csinálják, elsősorban az amerikaiak, meg az ő szemléletüket követő nyugati riporterek, már nem a mindennapi XX. századot fényképezik, mint egykor az amerikai hadsereg kijelölt felvevőgép-tekerői öntudatlanul, hanem a világ jelenlegi felosztásán őrködnek keményen és eltökélten, gyakran a saját személyes épségüket veszélyeztetve – azt is mondhatnám: rasszista elhatározottsággal.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/07 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=905