KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/március
KRÓNIKA
• Bajomi Lázár Endre: Ki volt Jean Ferry?
• N. N.: George Cukor

• Ágh Attila: Egy halott arca Pergőtűz. Filmeposz a 2. magyar hadseregről
• Vígh Károly: Katasztrófa a Donnál Pergőtűz. A történész szemszögéből
• Tóth Pál Péter: Nemzdékek nőttek fel azóta... Pergőtűz. Egyetemisták beszélgetése Sára Sándor ötrészes filmjéről
• Almási Miklós: Határátmenetek Szerencsés Dániel
• Nemes Nagy Ágnes: Gyönyörű, keserű Noé bárkái
• Reményi József Tamás: Szűkített újratermelés Adj király katonát!
• Lajta Gábor: A magánharc esélyei A profi és az amatőr
• N. N.: Glauber Rocha filmjei és könyvei
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: Valami mást... New York
• Koltai Ágnes: Hétköznapi félelem Lipcse
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A kifacsart ember
• Varga András: Evilági Babilon
• Kapecz Zsuzsa: Karla házasságai
• Lajta Gábor: Hattyúk tava
• Ardai Zoltán: Egy kis napfény
• Gáti Péter: Istenke teremtményei
• Kulcsár Mária: Éjszakai boszorkányok
• Harmat György: Üldözők
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Film a televízióban Beszélgetés Somogyi Zoltánnal a film- és koprodukciós főosztály helyettes vezetőjével
• Szilágyi János: Stúdió ’mennyi? Beszélgetés Érdi Sándorral
KÖNYV
• Fáber András: Mítosz és dokumentum A fotóművészet története

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Beszélgetés Somogyi Zoltánnal a film- és koprodukciós főosztály helyettes vezetőjével

Film a televízióban

Csala Károly

 

Kevés olyan néző van, akinek ne volna véleménye a televízióban látható filmekről, műsorba állításuk rendjéről, mennyiségükről és minőségükről. De még kevesebben vannak – nemcsak nézők, hanem a tévével kötelességből alaposabban foglalkozó újságírók, kritikusok is –, akiknek megbízható értesüléseik volnának arról, miféle gyakorlati mechanizmus miféle megfontolás szerint válogatja ezeket a filmeket.

Kérdezhetnénk: milyen elv vagy elvek alapján történik a filmek válogatása és műsorra tűzése, s e kérdésünkre bizonyára kerek, támadhatatlan válaszokat kapnánk a televízió illetékes vezetőitől. Csakhogy elegendő egy-egy tüzetesebb pillantás a mindenkori, bármikori műsorra, hogy az elvi következetességnek fittyet hányó logikátlanságokat fedezzünk föl a gyakorlatban. (Például: ha Antonioni-sorozatra készült a tévé, miért sugározta a rendező három filmjét jó egy évvel korábban, sorozaton kívül?) Gyanítható, hogy az ilyesminek nem elvi, hanem pőrén gyakorlati okokban rejlik a magyarázata. Próbáljuk hát a gyakorlat logikáját földeríteni.

De mielőtt Somogyi Zoltánnak, a film- és koprodukciós főosztály helyettes vezetőjének adnánk át a szót, annyit előre kell bocsátanunk: senki sem hiszi – feltehetőleg még a legátlagosabb átlagnéző sem –, hogy a Magyar Televízió (amely ugyan nem vállalat, hanem állami költségvetési szerv) mentes lehetne a műsorpolitikába is „beleszóló” anyagi gondoktól vagy a nemzetközi kapcsolatoknak – a műsoralakítás szemszögéből tekintett – esetlegességétől. Vagyis megérthetjük, ha a filmműsor kialakításába ilyen külső tényezők elháríthatatlanul beleavatkoznak (olykor sajnálatosan). Ám aligha apellálhat a néző megértésére a televízió, ha műsorának hibái a saját struktúrájának logikátlanságából következnek.

Kezdjük a mennyiséggel.

– A Magyar Televízió főosztályai úgynevezett elnöki megrendelésre dolgoznak, ami évente meghatározza, mennyit – hány műsorpercet – kell teljesíteniük új műsorokkal és ismétléssel. Ez nálunk ezernél több „műsorhelyet”, mintegy 60 000 perc összidőtartamú új filmet és 15 000 percnyi ismétlést jelent. Vagyis összesen körülbelül 1250 órát. Elvben.

A gyakorlatban többet vagy kevesebbet teljesít a főosztály?

– Kevesebbet.

Nem győzik?

– Szó sincs róla. Épp ellenkezőleg: már-már aggasztóan nagy tartalék halmozódott föl nálunk a megvásárolt vagy cserével beszerzett filmekből, hiszen mi az elnöki megrendelés kielégítésére és a megadott keretekkel (magyarán forinttal és külföldi devizával) dolgozunk, csakhogy a gyakorlatban évről évre azt tapasztaljuk, hogy nem marad annyi hely filmjeinknek a műsorban, amennyivel előzetesen számolnunk kell.

Mi az oka a tervezés és a megvalósulás közti huzamos eltérésnek?

– Tudni kell, hogy a mozifilm, de éppígy a külföldről beszerzett tévéfilm egy része kiegészítő szerepet tölt be a műsorfolyamban a Magyar Televízió saját gyártású produkciói mellett. Úgy gondolom, ez helyes, nincs mit vitatni rajta. Más kérdés, hogy miért nem lehet pontosabban tervezni a műsornak ezt a kiegészítő részét.

Lehetséges volna, hogy a többi főosztály, épp amikor jogosan! a rendelkezésre álló eszközök szűküléséről panaszkodik, nagyobb mennyiségű műsort készít az előirányzottnál, s így kiszorítja a képernyőről a tervezett filmeket?

– Így van, s nincs ebben semmi érthetetlen. A drágulás – egyszerűsítsük le erre azt a soktényezős gazdasági folyamatot, amely az utóbbi években erősen érezteti hatását a műsorgyártásban – nem eredményezi automatikusan az elkészíthető művek mennyiségének csökkenését, hanem más körülményekkel együtt épp ellenkezőleg is hathat. S a televízió egészét nézve, most ez az utóbbi tendencia uralkodik. Mert például a drámai főszerkesztőség termelését szükségképpen csökkentik ugyan a növekvő költségek (ha nem kapnak a drágulással arányosan több pénzt a gyártásra), hiszen televíziós játékfilmet, tévéjátékot egy bizonyos összeg alá süllyedve egyszerűen nem lehet előállítani, de már a kulturális, a szórakoztató vagy a dokumentum-műsoroknál nem ez a helyzet. Itt egyrészt „fajlagosan” olcsóbban kezdenek dolgozni – vagyis több filmbejátszással, több stúdió- vagy egyhelyszínű „beszélgetéssel” stb. –, másrészt a nagyobb szabású vállalkozások helyett sok apró műsort kezdenek készíteni, merthogy a drágulás nem csupán a műsorokon, hanem készítőik zsebén is megérződik: foglalkoztatni akarják tehát az embereket, nem pedig kirekeszteni őket a munkából. Ez nagyon is érthető eljárás, kérdés csupán az, meddig tartható... Jelenleg főképpen a dokumentumfilmeket gyártók teljesítik túl elnöki megrendelésüket; de igazságtalan volnék, ha úgy fogalmaznám meg a mi gondunkat, hogy például csak a politikai adások főszerkesztősége az oka, amiért 60 000 perc helyett csak mintegy 47–48 000 percben tudunk új filmeket elhelyezni a műsorban. Főosztályaink perlekedése a műsorpercekért – például az, hogy a Szombat esti filmkoktélba, is saját gyártású műsorokat próbálnak beerőszakolni – csupán a felszín, az okok mélyebben húzódnak.

S mi a következménye ennek a helyzetnek?

– Az, hogy a tartalmi szempontok olykor háttérbe szorulnak műsorjavaslataink készítésénél. Egy-egy film játszási jogának lejárta ugyanis döntő tényezővé léphet elő: ha nem tűzzük műsorra meghatározott időn belül, akkor elveszett számunkra a film s az érte kifizetett összeg. A joglejárat különösen az amerikai filmeknél rövidül az utóbbi időben – négy-öt évről két és fél, két évre –, így néha csupa amerikai filmet ad a magyar televízió, s a szocialista országok filmjei, amelyeknél nem okoz gondot a joglejárat, háttérbe szorulnak. De még további következményei is lehetnek a műsorperceink megkurtításának: előbb-utóbb rákényszerülhetünk a tartalékként fölhalmozott filmek selejtezésére – amit mostanáig sikerült elkerülnünk. Ugyanakkor – mivel panaszkodtunk, hogy sok a filmünk, s nem tudjuk elhelyezni őket a műsorban – az idén már csökkentették filmvásárlási keretünket. Eddig ugyanis kedvező helyzetben voltunk: a pénzügyminisztérium a drágulást figyelembe véve, évről évre növekvő forint- és devizakeretet adott film vásárlásra. Most azonban a televíziónak egy összegben állapítja meg a devizakeretet, s ez „házon belül” kerül elosztásra. Az eredmény: a tavalyi 31 millió forint helyett csak 23 milliót kapunk erre az évre.

Milyen filmeken fognak emiatt takarékoskodni?

– Világos, hogy sorozatterveinken nem fogunk, mert nem tudunk és nem is akarunk takarékoskodni: például egy Antonioni-sorozatból nem hagyhatjuk ki önkényesen a filmek felét csak azért, mert spórolnunk kell. Az úgynevezett egyedi filmekkel lesz, sőt már van is baj...

Apropó, Antonioni-sorozat. Hogyan történhetett meg, hogy A barátnők, a Hölgy kaméliák nélkül és a Napfogyatkozás a sorozat előtt, egyedi filmként került adásba?

– A joglejárat kényszerített rá bennünket. Mivel a filmek jogait más és más forgalmazótól tudjuk beszerezni, ritkán sikerül az ilyen sorozat egyes darabjait nagyjából azonos joglejárattal megvásárolni. S ugyanilyen ok miatt még csak azt sem ígérhetjük, hogy ilyesmi nem fordul elő a jövőben. Sajnos.

Mennyiségi kérdésekről volt eddig főként szó, de azért máris számos tartalmi, minőségi gond szóba került, szükségképpen, hiszen a műsorpercek és a pénzügyi keretek okozta problémák sajnálatosan tükröződnek a képernyőn látható műsorban is. De beszéljünk most magáról a műsorösszeállításról amiben nyilván nem csupán az objektív, hanem a szubjektív tényezők is nagy szerepet játszanak.

– A műsorösszeállítást illetően felemás helyzetben vagyunk, s emiatt állandó vitáink vannak a műsorigazgatósággal. A dolog lényege az, hogy amennyiben a film jórészt kiegészítő szerepet tölt be a televízióműsor egészében, akkor a műsorterv készítésekor tudnunk kellene, hogy mi az, amit „ki kell egészíteni” filmekkel; de nem tudhatjuk, tehát – vakon tervezünk. Fogalmunk sincs róla, hogy ugyanazokra a hetekre és napokra, amelyekre mi különféle filmeket kívánunk műsorba iktatni, milyen anyagokat ad le a többi főosztály. Egy végletes, nem megtörtént, de bármikor megtörténhető esetet mondok példaként: tegyük föl, hogy mi egy angol vagy szovjet Hamlet-filmet javaslunk valamelyik napra, s kiderül, hogy a drámai főosztály is – a saját gyártású – Hamletet állítja ugyanakkorra a műsortervébe... Ismétlem, ilyen abszurd helyzet bármikor előállhat. De a legkevesebb az, hogy például a műsorigazgatóság – a már mindenünnen beérkezett műsorjavaslatok birtokában – kideríti: „szomorú a hét”. Nosza, adjunk azonnal tragédia helyett vígjátékot...

Tehát a film- és koprodukciós főosztály műsorjavaslatait folyton felülbírálják...

– Nemcsak a mienket. Néhány éve létrejött a műsorigazgatóság, s ennek kebelében egy-egy hónap műsorának gondozását programfőszerkesztők végzik. Ők nem egyszerűen csak megtekintik az ajánlott műsorokat – tehát filmjeinket is –, hanem időnként csakugyan felülbírálják a javaslatunkban kifejezett véleményünket. Röviden szólva, csak jókora túlzással állíthatjuk, hogy mi a szó valódi értelmében felelős szerkesztői vagyunk a televízió filmműsorának.

Ha már a műsorösszeállítást érintjük, az első és a második program ütközései, a műsorkezdetek néha csupán pár perces eltérései sok bosszúságot okoznak a tévénézőknek szóvá is tették nemrég a sajtóban. Rövidfilmek beiktatásával, azt hiszem, könnyen elkerülhetők volnának az ilyesfajta műsorzavarok. Nincs elég nagyon rövid rövidfilmjük?

– Dehogy nincs. Csak éppen használni, kérni, igényelni kellene őket.

Honnan és hogyan szerzik be a filmeket?

– Főosztályunk nem csupán „a maga számára” szerez be filmeket. A Híradót kivéve, a televízió minden egyéb műsorkészítő részlegét, a külpolitikai szerkesztőségtől a Deltáig, importosztályunk látja el az igényelt filmekkel. (Az üzleti bonyolítást a Hungarofilm végzi.) A filmek különböző forrásokból származhatnak. Más a helyzet a szocialista, és más a tőkés országok televíziós és mozifilmjeivel. A baráti televíziók produktumait az intervíziós műsorcsere keretében jogdíj nélkül vehetjük át; kiadásaink itt csupán az anyagköltséggel kapcsolatosak.

S ebben a cserében miként áll elő valamiféle egyensúly? Létezik kötelező vagy akár csak hallgatólagosan kötelező „kvóta”; tehát amennyit adunk, annyit át is kell vennünk?

– Nincs kötelező kvóta, mint ahogy az átvett művek sugárzására sincs kényszerű kötelezettség. A szaldókiegyenlítés az illető televíziók közt nem műsorokkal, hanem szolgáltatásokkal történik, magyarán legtöbbnyire a nálunk forgató külföldi, vagy a külföldön forgató magyar csoportok költségeinek megfelelő arányú, kölcsönös átvállalásával.

Milyen feltételek mellett kerülhetnek a Magyar Televízió műsorára a szocialista országok mozifilmjei?

– A mozifilmekre a MOKÉP-nek elővásárlási joga van. Mi öt évnél régebbi, a moziforgalmazó által figyelmen kívül hagyott vagy elutasított filmeket vehetünk át korlátozás nélkül. A szocialista országokból moziforgalmazásra átvett filmek után teljes jogdíjat fizetünk a MOKÉP-nek, ha tévésugárzásra megállapodunk.

Ez azt jelenti, hogy minden ilyen, szocialista országból megvásárolt mozifilm televíziós sugárzási joga is automatikusan a MOKÉP-hez kerül?

– Igen. Tehát külön nem is kell fizetnie érte. Ilyenek a vásárlásra vonatkozó egyezmények.

Tehát ha, mondjuk, egy-egy évfordulón valamelyik klasszikus szovjet filmet kívánja sugározni a tévé, akkor is, mindannyiszor, teljes jogdíjat fizet érte?

– Ha annak idején moziforgalmazásra vásárolták meg, akkor igen. Máskülönben ugyanez vonatkozik a magyar filmekre is: azok tévéjoga is a MOKÉP-é.

A nyugati mozifilmekkel nyilván más a helyzet.

– Azoknak sem egyöntetű a jogi státusuk. Néha a moziforgalmazási joggal együtt adják Nyugaton is a tévéjogot. Máskor meg külön: 1000–1500 dollárért. Ha ezt a MOKÉP leszurkolja – természetesen csak a mi kérésünkre teszi, máskülönben miért is tenné –, akkor ez a kiadás a sugárzási díjjal térül meg neki, amit forintban utalunk át.

Nyugaton egyre több a televíziós társaságok által finanszírozott mozifilm. Például a RAI, az olasz állam megbízásából működő televízió sikeres mozifilmek egész sorának a gyártója volt az utóbbi években.

– A televíziókban gyártott filmek esetében miénk az elővásárlási jog. De ritkán találkozunk ilyen esettel. Azonkívül tisztázatlan helyzetek is előállnak. Meg nem tudnám mondani hirtelenjében, hogy például a Zenekari próbára nekünk lett volna-e elővásárlási jogunk, vagy a moziforgalmazónak. (Mindenesetre nem kérdeztek meg bennünket, amikor megvették ezt a Fellini-filmet. Bár amúgy sem csinálnánk „ügyet” az ilyesmiből. Csak úgy a példa kedvéért említettem.)

Milyen fórumokon vásárolnak, illetve vesznek át televíziós és mozifilmeket?

– Az intervíziós vetítések mellett a szocialista országok mozifilm-átvételi bizottságaiba is rendszeresen delegálunk valakit; az évente megrendezett moszkvai Telefórumon szocialista és nyugati televíziók egyaránt jelen vannak (ez egyébként a mi exportunk számára is fontos piac); a nyugati tévéprodukciókat rendszeresen figyelemmel kísérjük Monte-Carlóban és Cannes-ban, a BBC-nél vagy a skandináv televíziókban rendezett vetítéssorozatokon egyaránt. A mozifilmek kereskedelmi bemutatóin – Milánóban, Londonban, Havannában – is részt veszünk. Vagyis igyekszünk ott lenni a nemzetközi televíziós és mozifilm-élet nagy „vásárain”. De ez csupán egyik része beszerző tevékenységünknek, időnként lehetőségünk van egy-egy nyugati televízióhoz kiutazni, és műsoraikból válogatni. (A Külkereskedelmi Minisztérium adja a „kiutazási keretet” – ez mostanában évről évre csökken.) Ami a dolog tartalmi részét illeti: mindenütt kevés az idő a válogatásra, s szükségképpen alkalomszerű a választék. Őszintén szólva, sehol sincs rá garancia, hogy csakugyan a legjobb meglevő művekből válogathatunk, és ehhez még – mi tagadás – hozzá kell számítanunk azt a szubjektív tényezőt is, amit vásárlónk személyes ízlése jelent.

– S az esetleges tévedések hogyan korrigálhatók itthon, utólag?

– Hát bizony, nehezen. Előfordul, hogy egy sorozat négy-öt látott darabja alapján megveszünk, mondjuk, tizenkét folytatást, s amikor elküldik a filmeket, főhet miattuk a fejünk, mert nem olyanok, mint amilyeneknek a „mintadarabok” láttatták...

Tudomásom szerint itthon is válogathatnak külföldi filmekből úgy, hogy sajtókritikák és egyéb információk alapján bemutató kópiát kérnek.

– Hogyne. Elvben ez volna talán a leghelyesebb eljárás, hiszen itt helyben minden szakértő és illetékes megtekinthetné, véleményezhetné a filmet, s több szem többet lát – máris csökkenne a szubjektív ízlésből adódó kockázat... Ámde – arról nem is szólva, hogy a rendelkezésünkre álló vetítő- és képmagnó-lehetőség enyhén szólva nem korlátlan itt a televízióban – súlyosan esik latba másvalami: a pénz. Dupla költség külföldről idekérni egy-egy filmet, s itt megnézni! Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de repülőjegygyel, szállodai költséggel, napidíjjal együtt is fele annyiba kerül, mondjuk, Londonban megvenni vagy elutasítani egy nyugati filmet, mint itt, a Lenhossék utcában!... Ennek ellenére több ezer órányi filmet kérünk be külföldről évente, mert mi magunk is nagyon jól tudjuk, hogy valami módon korrigálnunk kell a külföldi vásárlók objektív és szubjektív okokból adódó véletlenszerűségét.

Kényes ponthoz érkezett itt a beszélgetésünk, mert jómagam ugyan mindössze egyszer kerültem kapcsolatba televíziós filmvásárlással, ám az akkor szerzett tapasztalatomat nem nevezhetném másnak, -mint kiábrándítónak. Egyik kritikus kollégámmal együtt elhívtak ide, a televízióba, hogy tekintsük meg A bánat és a szánalom című filmet, és mondjunk róla véleményt. Marcel Ophuls négyórás művét néhány francia kritikus a legjelentékenyebb dokumentumfilmnek tartja, amit valaha is készítettek hazájában. Itt viszont a szerkesztő, aki átvenni vagy elutasítani volt hivatott ezt a művet, kijelentette, hogy „egyszerűen rossz filmnek” tartja, és elutasítja. Kollégámmal együtt minden rábeszélőképességünket latba vetettük a vetítés után, hogy elérjük: vegye meg ezt a meggyőződésünk szerint páratlanul érdekes történelmi-politikai dokumentumfilmet a Magyar Televízió. Nem vette meg. Furcsa dolog, persze, hogy ezt most épp Somogyi Zoltánnak vagyok kénytelen fölemlegetni, tehát éppen annak, aki a Filmvilágban közölt cikk alapján fölfigyelt Ophuls művére, aki bekérette ide a filmet, s aki meghívatott bennünket, kritikusokat az említett vetítésre; de mégiscsak ez az eset kérdezteti most velem: vajon bízhatunk benne, hogy ha nem is mindig, de legalább az esetek többségében hozzáértő és indokolt döntések születnek a főosztályon egy-egy filmművészeti érték megvásárlásáról vagy elutasításáról?

– Világos a példabeszéd, és világos a kérdés is: értik-e a dolgukat, akik filmeket vásárolnak a televízióban? Nem térek ki a válasz elől olyasfajta mentegetőzéssel, hogy „a tévedés ellen nincs orvosság” és ehhez hasonlók. A következőket mondhatom: három osztályunkon, nevezetesen a Sós György vezette zenés-és rövidfilmosztályon, a Gyertyán Ervin vezette játékfilmosztályon és a Horvát János vezette tévéfilmosztályon összesen tizenhatan dolgoznak. Van köztük olyan, aki csakugyan fölkészült filmszakember, esetleg függetlenül attól, hogy mi volt eredetileg a szakképzettsége. Vannak aztán olyanok, akik sokéves televíziós tapasztalatukra, rutinjukra támaszkodhatnak munkájukban. S mi tagadás, nálunk is akadnak végül olyanok, akik most tanulják a szakmát. Ez a helyzet.

De ha már szóba került A bánat és a szánalom esete, hadd mutassak rá az ügy másik oldalára is. Egy ilyen, négyórás, több nyelven beszélő – hisz a francia mellett németül és angolul is megszólalnak a szereplői –, tehát a magyar tévésugárzásra már technikailag is rosszul, vagy csak aránytalanul költségesen adaptálható (az egyedi dokumentumfilmek magyar változatának gyártási lehetőségei roppant szűkreszabottak nálunk!), a nézőktől jókora tájékozottságot és igen nagy figyelmet kívánó s ráadásul nem épp vidító tárgyú, háborús történelmi dokumentumfilmnek, amit nem lehet sorozatként kezelni és részekre szabdalni, vagyis egy ilyen monstre-egyedi-filmnek jóformán semmi esélye nincs rá, hogy a magyar televíziós műsorstruktúrába beleilleszkedjék. Akár remekmű, akár egyszerűen csak értékes film. Tehát az ilyen, minden tekintetben kivételes, ritkán az utunkba kerülő film esetében, mint amilyen Ophuls műve is, nem az a döntő, hogy én esetleg jónak tartom, a rövidfilmosztály valamelyik munkatársa meg esetleg rossznak, hanem az, hogy a tapasztalat itt mindannyiunkat arra tanít: nem valószínű, hogy az ilyen alkotásokat műsorba tudnánk állítani. Hol találunk erre egy huzamban négy, vagy kétszer két órát, egymást követő adásnapokon?

– Én ugyan el tudnék képzelni ilyet, de készséggel elismerem, hogy nem szeretném, ha utána nekem címeznék leveleiket azok a nézők, akik amint hallom – A birodalom visszavágot kérik számon folyton a televíziótól...

–... Meg például a Beatles-filmeket. Amiket egyébként talán sosem fognak megkapni, nem azért, mert mi ellene volnánk, hanem mert a forgalmazók nem adják el televíziós sugárzásra.

Az előbb egy közbevetett megjegyzésben utalt a magyar változat gyártási gondjaira. Hogyan állnak itt a lehetőségekkel, a technika dolgában?

– Nem jól állunk. Növekszik a videoműsorok aránya, már a szocialista országok filmjeit is képmagnószalagon kapjuk, – s ugyanakkor nincs videoszinkronizálás Magyarországon! Tehát csinálunk egy „köztes” filmkópiát, természetesen selejtes anyagon, fekete-fehérben, s azzal készül a szinkron...

De sokszor a mozifilmek tévében vetített kópiái is csapnivalóan rosszak.

– Sajnos, ez is igaz. Még a magyar filmekből sem mindig kapunk – a 350 000 forint sugárzási díj ellenében – megfelelő példányt, hiszen a moziforgalmazó érthetően nem fog kímélni, félretenni egy jó kópiát csak azért, hogy hátha kéri majd valamikor a televízió... Tehát a legtöbbször a mozikban játszott kópiákból kerül egy darab a televízióba is. Hacsak... hacsak jókora verekedés árán, félig-meddig illegálisan, nem sikerül rögtön a film elkészülte vagy bemutatása után mágnesszalagra „átmenteni”, s azt őrizgetni mindaddig, amíg jogosultak nem leszünk a televízióban bemutatni. De hát ezt nem lehet mindig megcsinálni.

– És mitől rosszak a külföldi esetleg közvetlenül a nyugati forgalmazótól beszerzett filmek kópiái?

– Ez súlyos pénzkérdés. Kérhetnénk ugyanis a tőkés forgalmazótól tökéletes minőségű filmpéldányt, ennek ára azonban mintegy kétszerese volna a jogdíjként kifizetett összegnek. Ezért a legtöbbször úgynevezett kölcsönkópia-rendszerrel dolgozunk. Vagyis a megtekintésre kölcsönvett filmről fordítós eljárással készítünk egy rossz, pozitív kópiát...

Ennyi sok baj, gond emlegetése után, végezetül még azt kérdezem: mi a legfőbb, a legnagyobb gond a filmekkel a televízióban?

– A két-három éves átfutási idő, ami a vásárlástól-beszerzéstől a sugárzásig eltelik. Ennyi idő alatt óhatatlanul módosulnak az igények – a nézők igényei éppúgy, mint a televízió belső igényei. Márpedig tőlünk az igények kielégítését várják. így azonban mi történik? Elhangzik például a felhívás: „krimit a műsorba!” Vásároljuk tehát, szorgalmasan, a bűnügyi filmeket. S amikor ezek műsorra kerülnek, jól megkapjuk a magunkét: „minek ennyi krimi!”...

 

*

 

A fenti beszélgetés ürügyén alkalmam nyílott betekinteni a film- és koprodukciós főosztály 1983. évi műsortervébe. Nem kevés értékes javaslatot tartalmaz (a szokásos krimik és dőreségek mellett). Visconti, René Clair, Jancsó, Nyikita Mihalkov, Yves Montand, Lollobrigida, Szmoktunovszkij, Bán Frigyes, Jan Troeli, Mizogucsi, Cybulski filmjeiből összeállított sorozatok – tehát rendezők és színészek szerint, mert hiába próbálkozott a főosztály korábban írói sorozatok összeállításával is, nem fogadták el –, azonkívül svájci, finn és csehszlovák (vígjátéki) sorozat. S néhány kiragadott cím a péntekre-szombatra javasolt egyedi játékfilmek listájáról: 1789, Alphaville, Amerikai éjszaka, Egy halálraítélt megszökött, Tiltott játékok, A munkásosztály a paradicsomba megy, Tatárpuszta, Országúton, Madárijesztő, Tokiói történet, Amatőr, Néhány interjú magánügyben, A wilkói kisasszonyok...

Bárcsak mind a képernyőre jutna még az idén!

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/03 56-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6654