KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/március
KRÓNIKA
• Bajomi Lázár Endre: Ki volt Jean Ferry?
• N. N.: George Cukor

• Ágh Attila: Egy halott arca Pergőtűz. Filmeposz a 2. magyar hadseregről
• Vígh Károly: Katasztrófa a Donnál Pergőtűz. A történész szemszögéből
• Tóth Pál Péter: Nemzdékek nőttek fel azóta... Pergőtűz. Egyetemisták beszélgetése Sára Sándor ötrészes filmjéről
• Almási Miklós: Határátmenetek Szerencsés Dániel
• Nemes Nagy Ágnes: Gyönyörű, keserű Noé bárkái
• Reményi József Tamás: Szűkített újratermelés Adj király katonát!
• Lajta Gábor: A magánharc esélyei A profi és az amatőr
• N. N.: Glauber Rocha filmjei és könyvei
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: Valami mást... New York
• Koltai Ágnes: Hétköznapi félelem Lipcse
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A kifacsart ember
• Varga András: Evilági Babilon
• Kapecz Zsuzsa: Karla házasságai
• Lajta Gábor: Hattyúk tava
• Ardai Zoltán: Egy kis napfény
• Gáti Péter: Istenke teremtményei
• Kulcsár Mária: Éjszakai boszorkányok
• Harmat György: Üldözők
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Film a televízióban Beszélgetés Somogyi Zoltánnal a film- és koprodukciós főosztály helyettes vezetőjével
• Szilágyi János: Stúdió ’mennyi? Beszélgetés Érdi Sándorral
KÖNYV
• Fáber András: Mítosz és dokumentum A fotóművészet története

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Pergőtűz. Filmeposz a 2. magyar hadseregről

Egy halott arca

Ágh Attila

Sára Sándor több mint százórányi dokumentumfelvételt rögzített a 2. magyar hadsereg történetéről. Krónika címmel huszonöt részes tévéfilm-sorozatot, valamint Pergőtűz címmel ötrészes mozifilm-változatot készített e dokumentumanyagból. Cikkeink a mozifilmváltozat alapján íródtak.

 

Mit lát az egykori vezénylő tiszt a Don-kanyar térképén? Egy halott arcát. S a Don kanyarulataiból valóban jól kivehető a térképen egy nyugat felé forduló arc, a homlok, az orr, a száj és az áll vonala, csak egy kétségbeesett tekintet kell hozzá, amely négy évtized után is őrzi kétszázezer magyar katona tragédiájának emlékét. Egy halott arcát idézi fel Sára Sándor filmje híradók és emlékezések mozaikjából, film-eposszá tágítva az egyéni emlékezések szubjektív világát. Az egyéni emlékezések árja is mindjobban emlékfolyammá dagad, átcsap az egyéni életutak partjain, az emlékezők egymás szavába vágnak, szó szerint ismétlik ugyanazokat a borzalmakat, s így a törékeny egyéni emlékezet az általánosság rangjára emelkedik, történelmi tanúságtétellé és tanúvallomássá válik a 2. magyar hadsereg perében.

Sára Sándor művészi útja is konkrétan tettenérhető saját film-eposzában. Nemcsak a Néptanítók módszerére ismerünk rá a filmkamerával végzett történelmi nyomozásban, a résztvevők megszólaltatásában és élményeik általánossá emelésében a refrénszerű ismétlődések révén, amit újra meg újra keményen megtámogatnak a történelmi dokumentumok, hanem a Néptanítók egyik „főszereplője” is megjelenik. A Néptanítók nemzedékének történelmi korélménye foghatta meg Sára Sándort, amikor egyszer kiengedte a palackból az emlékezés szellemét, s maga is a téma rabja maradt. A történelmi emlékezetnek igen sűrű szövedéke az egyéni emlékezet szálaiból összeszőve, az élmények meglepően és mégis igen mélyről jövőek, a tudat mélyrétegeibe szoríthatóak, de nem eifelejthetőek. Sára Sándor arra érez rá, hogy a II. világháborúval nemcsak egy történelmi folytonosság szakadt meg, hanem a történelmi tudat, az emlékezet folytonossága is, amely a maga normális menetében nemzedékről-nemzedékre átadja és újrafelidézhetővé teszi az előző generációk tapasztalatait. Márpedig a II. világháború élményanyaga, az a mód, ahogy a magyarság átélte a háborút, nem vagy alig tudott a nyilvánosság felé utat találni, az egyéni mikrotörténelmek a „hivatalos” tudomány makrotörténelmével találkozni. Jól tudjuk, hogy itt nem pusztán a közvélemény folklórja és az akadémikus nagy tudomány műfaji különbsége akadályozta a találkozót, hanem az, hogy a magyar katonák korélménye a II. világháborúból sokáig nem fért bele a hivatalos történettudományba.

Nem kívánjuk felidézni azokat a nagy erőfeszítéseket, amelyeket a történettudomány tett az elmúlt évtizedben, hogy megragadhassa azt a korélményt, amellyel a magyarság átélte a háborút, s ezt egybevesse a történelem „objektív” menetével. A történészek Sára Sándor filmje kapcsán is nyilván újra megszólalnak majd, és ők maguk mondják el a történelemtudomány sorsfordulóit a magyarságnak erről a sorsfordulójáról, s talán azt is, hogy milyen segítséget jelent a történészeknek a maguk munkájában a Sára Sándor által megindított hatalmas emlékfolyam. De nem lehet nem meglátni az ő erőfeszítését arra, hogy az egyéni mikrotörténelmeket kiszabadítsa a tudat mélyrétegeiből és nyilvánossá téve perújrafelvételt kérjen a 2. magyar hadsereg ügyében. A nagyapák történelmét az unokákhoz akarja közvetíteni és a történelmi emlékezet folytonosságát helyreállítani. Ha belegondolunk, hogy milyen keveset tudnak az úgynevezett mai fiatalok a II. világháború magyar világtörténelméről, akkor ez a vállalkozás jóval túlnő mindenféle történelmi dokumentumfilm keretein. Nemcsak a film „definícióját” tágítja ki, hanem a történelmi ismeretszerzés és a közösségi katarzis eddig ismert hazai módját is: a hűvös tárgyilagosság és dokumentaritás eddigi módszereit felváltja a szenvedélyes átélés, a személyes jelenlétből fakadó szubjektív nézőpontok ütközése és találkozása, az objektivitásba átcsapó személyi szubjektivitások áradatának történelmi igazságával.

Sára monumentális filmeposza a 2. magyar hadsereg tragédiáját történelmi logikájában és kronologikus sorrendjében idézi fel. Ez a logika azt kívánja, hogy három nagyobb részre tagoljuk a történteket és három tételben idézzük fel a sokszólamú történelmi emlékezetet. A helyszín is csak látszólag ugyanaz 1942 tavaszától 1943 tavaszáig. Kétszázezer magyar katonának és hozzátartozóiknak nem volt, és ma sem csupán térkép ez a táj, a hatalmas ukrán síkság a Don vonaláig, de a halott arca a térképen csak 1943 januárjában rajzolódott ki. A tél, a tavasz és a nyár más eseményeket hozott és más tájat teremtett a katonák köré. Tagolni kell tehát a hatalmas emlékfolyamot, s ehhez elég csupán felidézni az emlékezők arcát.

 

 

I. tétel – Akik megverték az Istent

 

Pásztor Bélának állítanak emlékművet Zelk Zoltán emlékező szavai, az „ismeretlen” munkaszolgálatosnak, aki nem tudott „hozzászokni” ahhoz, hogy naponta megverik, és beleőrült. Az őrület első pillanatában felugrott és az ég felé hadonászva azt üvöltötte: „Megvertem az Istent!” Ki tudhatja meg már, hogy ótestamentumi átkok vagy csak a sorozatosan megvert és megalázott ember tehetetlen dühe tört ki belőle? Kivel is verekedhetett volna, kinek üthetett volna vissza a maga kétségbeesett tehetetlenségében? Alakja, sorsa szimbolikus erejű, hiszen az őrület a megalázott emberi személyiség logikus reakciója, a megőrült világra való természetes reagálás. Megdöbbentő felismerés az emlékfolyam hömpölygésében sodródva, hogy a 2. magyar hadseregben mennyien követték Pásztor Béla útját. Tudtunk a harcok, a kemény tél és a betegségek áldozatairól, arról a 160 ezer magyarról, aki a 200 ezerből a Don-kanyarnál maradt temetve vagy temetetlen halottként, de arról alig, hogy az emberek tömegesen megőrültek. Pedig voltaképp természetes ez, hiszen az emberi értékek a visszájukra fordultak vagy éppen elenyésztek, s az emberi mivolt első nagyobb válsága a munkaszolgálatosokat érte, és sorsuk előre jelezte az egész 2. magyar hadseregét.

A munkaszolgálatosok és a 2. magyar hadsereg viszonya minden volt, csak éppen sorsközösség nem, legalábbis a háború elején. A munkaszolgálatosokat előbb magyar mivoltuktól kellett megfosztani ahhoz, hogy emberi mivoltuktól megfosztassanak a katonai gépezetben, kitagadni őket a nemzetből, amelynek éppolyan szerves tagjai voltak, mint bárki más. Úgy bánt velük a 2. magyar hadsereg, ahogy a 2. magyar hadsereggel bánt a német hadvezetés, s már ez is elég annak tanulságául, hogyha egyszer „alsóbb-” és „felsőbbrendű” emberek vannak, hamar kiépül az egész hierarchia és hamar rárímel a „zsidó kutyákra” a „magyar disznók” (avagy a cigány-magyarok, disznó kutyák), ezúttal a német katonák szájából. Önmagában már az is a film egyik nagy tanulsága lenne, hogyan mélyülnek a kölcsönös ellentétek a magyarok és a németek között elemi erejű gyűlöletté a menekülés viharában és az „igazság pillanatában”, amikor a magyar tábornokot és hadtestparancsnokot a németek kiverik szállásáról az iszonyú hideg éjszakába. Akkor is, ha nekünk nem a tábornokok sorsa fáj, hanem a munkaszolgálatosok és katonák tízezreié, lehetetlen nem felismerni, hogy logikus szálon futnak az események a Pásztor Béla-féle kezdet és a Stomm vezérőrnagy-féle végkifejlet között: ezen az óriási történelmi színpadon a tábornok ugyanolyan tehetetlen figurává válik, mint a munkaszolgálatos, s ő is legfeljebb csak az Istennel verekedhet lábait veszítve önmagát őrlő dühében.

Az „istenverte” munkaszolgálatosok az emberi lét perifériájára szorítva valódi hősökké emelődnek a II. világháború forgatagában. Nemcsak az emberi helytállás, hanem a hazához tartozás és magyarként való kiállás hőseivé is, ebben az iszonyú világban, amelyben a „mieink” szó nagyon kemény, szinte felrobbant-hatatlan idézőjelbe kerül. Először a munkaszolgálatosok tudatából tűnik el a „mieink” bizonyossága és az „ellenség” réme, amelynek végső konklúziója a frontvonalak és szavak felcserélése. De ezt a drótakadályok feletti halálugrást az „ellenség” felé menekülésben ezrek megteszik majd, legalábbis a tudatuk valóságos világában, elég ehhez a haditudósító pályáját a német tankhadoszloptól a magyar katonákhoz intézett kiáltványig felidézni. A „mieink” és az „ellenség” viszonya nagyon is összezavarodik a front összeomlását követő fejvesztett menekülésben. Végül a németek által nemcsak áldozatul odadobott, hanem nemzeti mivoltában is megalázott hadsereg maradványai odahaza is nemkívánatosak lettek, mivel ők már 1943 tavaszától tudták-sejtették a végeredményt, hogy ki az igazi ellenség. Ha úgy tetszik, a történelem kettős fintora, hogy egyfelől a hazakerült katonák nemcsak egészségügyi, hanem politikai karanténba is kerültek, mivel másként ízlelgették a „mieink” szót, s hogy másfelől az emlékezésekből az is kiderül, a munkaszolgálatosok közül számosan a „magyar halált” választották a „zsidó halál” helyett az összeomlás apokaliptikus pillanataiban. Egyes munkaszolgálatosok katonai egységekké tömörültek, felfegyverkeztek és harcolva, szervezettebben vonultak vissza, mint a 2. magyar hadsereg egésze. Őrült világ ez, újra és megint: úgy érezhették, emberi mivoltukat magyar mivoltukon keresztül állíthatják vissza, s ahogy többen meg is fogalmazzák, ha katonaként sorozzák be őket, akkor nemzeti érzéseiket követve teljes erőből harcoltak volna a hazájukért.

A „mieink” értelme nemcsak a fronton vált bizonytalanná, hanem a front és az anyaország közötti kétezer kilométeres távolságon is elbizonytalanodott. A frontkatonák úgy érezték, hogy áldozatként dobták oda őket, hogy lemondtak és elfeledkeztek róluk. A háború első felvonása ez, odakinn dúlt a háború és idehaza alig akarták észrevenni, a „mieink”-kel sorsközösséget vállalni, s ez a sorkatonának éppúgy megdöbbentő érzése volt, mint a vezérkari tisztnek. Budapest békés főváros volt, s megszokott szórakozásaiba merült az uralkodó osztály, amely megengedhette magának azt, hogy előkelő divatbemutatókon „elegáns óvóhelyi öltözék hölgyeknek” formájában vegyen tudomást a világháborúról. De a békés Budapest arculatán már megjelentek az első hullafoltok, talán a legszívfacsaróbb jelenet ebben a borzalmak széles skáláját felvonultató filmben az a „békés” kép, amint a második világháború áldozatainak „első” emlékművét felavatják Budapesten.

 

 

II. tétel – Pergőtűz

 

Hálistennek, az én nemzedékem sem tudja már igazán, hogy mi is az a pergőtűz. Nem tudunk rendesen „katonaiul” sem. Sára filmje ebben is sok meglepetést tartogat, mintha szereplői, főleg a tisztek, egy más nyelven beszélnének, amelynek kulcsszavai a tűz és az erő, vagy éppen tűzerő. Kezdetben ezért gyanakvással fogadtam a pergőtűz szót a film címeként is: végtére is, mit fejezhet ki a 2. magyar hadsereg sorsából ez a törékeny szó: „pergőtűz”? A filmeposz egészének átélése kellett hozzá, hogy megsejtsem, a második magyar hadsereg tragédiája a pergőtűzben érte el tetőpontját. Nem a tömeghalál, hanem az „igazság pillanata” értelmében, s ezért, ahogy egykor a pergőtűz pecsételte meg, úgy a pergőtűz mint kulcsszó manapság méltán idézi fel a magyar katonák sorsát.

Hátborzongató pontossággal és érzékletességgel lehet megtanulni a filmből a pergőtűz jelentését. Nem a dobszerű pergés, nem is a szüntelenül becsapódó, egységes hangzavarrá összeolvadó, eget-földet megrengető tüzérségi össztűz a megértés nyitja. A pokol tornácára sodort és onnan az életbe visszaérkezett emberek rendkívül tömören és igen szuggesztív képi erővel fejezik ki magukat, például így: „körülöttünk a hó is égett”. Sára filmkészítési módszerének egyik fő problémája az, hogy nehéz az emlékfolyam egész hömpölygését korlátok között tartani, az egyéni emlékezések összes fonalát összekapcsolni és a film egységes szövetévé szőni. Ez számos ponton szinte megvalósíthatatlan feladat, az egyéni sorsok természetszerűleg különböznek, más-más múltakra utalnak és jövőkbe mutatnak – az ismert arcok talán ezért is kissé zavaróak –, de a „pergőtűzben” a sorsok és a narrációk olyan erőteljesen konvergálnak, hogy a film itt éri el a szubjektív, az érzelmi tetőpontját is. Az apokalipszis, a végítélet lovainak vágtatását a nagy áttörés nyomán, január 12-e után, a film szereplői ugyanúgy élték át, és szinte ugyanazokkal a szavakkal idézik fel. A pergőtűz bemutatása a filmben egy viszonylag rövid időszak csupán, néhány nap 1943 januárjának közepén, mégis a film szereplőinek döntő élménye, amelyet mindnyájan ugyanolyan intenzitással idéznek fel és mondanak el, amelynek megrázó élményétől mindmáig nem tudnak szabadulni.

Ám az „igazság pillanata” nem szubjektív élmény csupán. Az egész 2. magyar hadsereg részvétele a világháborúban a pergőtűz fényénél mutatkozik meg igazi valójában. A nagypolitika szintjén is nyomon követjük az eseményeket, amelyeket a film szereplői lefordítanak, értelmeznek és saját sorsukkal kötnek össze, így kerül be a Kállay-kormány alkudozása a németekkel a film belső világába. Éppen ennyi katonát voltak kénytelenek áldozni Horthy-ék, kevesebbet nem engedtek a németek, többet nem lehetett belőlük kicsikarni. Az egész háború téves számítása a villámháborúról és a mögötte rejlő korlátolt, mohó osztályérdek a Szovjetunió megtámadásában és vélt, „könnyű” leverésében való részvételben igen tragikusan mutatkozik meg a „nyári” hadsereg „téli” összeomlásában. A 2. magyar hadsereg összeomlása gondolkodásra késztette a magyar hadvezetést, de nem vezetett egy végső felismeréshez a szövetségesi viszonyban, mint ahogy, sajnos, a „miért vagyunk mi itt?” is csak késői felismerés volt a katonák soraiban. Ha belegondolunk, tényleg borzalmas ez: még a 2. magyar hadsereg értelmetlen feláldozása sem váltott ki mélyebb hatást a „mieink”-nél, a távoli hazában, s nehéz leírni a szót, de még ebben az értelemben is „felesleges” volt. Pedig a visszaemlékezésekből világosan kirajzolódik a német és a magyar hadvezetés mélyülő konfliktusa is, mi okozta hát ezt a történelmi tehetetlenséget? A szálak a határkérdés megoldhatatlansága felé vezetnek, a Hargita alatt zeneszóval besorozott legények a bécsi döntések értelmében magyar katonaként váltak a németek segédcsapatává. Sára filmje ebben is igen tanulságos „történelmi lecke fiúknak” egy olyan témakörben, amit inkább megkerültünk, mint megválaszoltunk a mai tizenéveseknek. A Pergőtűz egy gyenge, rosszul felszerelt és szervezetlen, alárendelt szövetséges oldaláról mutatja a 2. magyar hadsereg sorsát. Tehetetlenkedő uralkodó osztály, gyenge hadiipar és a szorításukban vergődő paraszthadsereg fényképe ez.

 

 

III. tétel – Megsemmisülésre ítélve

 

A pergőtűz után a nagypolitika szintjén a 2. magyar hadsereg sorsában a következő időszak puszta epilógus csupán, az egyéni mikrotörténelmek szintjén a borzalmaknak szinte a végtelenségig elhúzódó világa. Az iszonyat élménye nagy, nehéz darabokként szakad ki az emberekből és megint csak igen érzékletes képekben fogalmazódik meg. A sérülések és sebesültek képi világát felváltja a megfagyás ezernyi rémképe, a csontkeményre fagyott embereké és lovaké, a katonáké, akiknek szép és könnyű elmúlást ígért a fagyhalál, mint akiknek az „angyal rászállt a szemére”.

A fizikai megsemmisülés után a 2. magyar hadsereget az erkölcsi megsemmisülés várta. Valakire rá kellett hárítani a felelősséget a front összeomlásáért, s így az egész hadseregre a gyávaság bélyegét sütötték, és az életbenmaradottakat erkölcsileg kitaszították a hazából, amely korábban már amúgyis „leírta” őket. Ha a nagypolitika ingája a másik irányba lengett is ki, és végülis hősökként fogadta a hazatérőket a hivatalos propaganda, az is világosan kitűnik a filmből, hogy a 2. magyar hadsereg még ma is élő veteránjai azóta sem szabadultak meg a bizonytalanság érzésétől. Még ma sem tudják, hogy minek és kinek tekinti őket a haza, az ország és az emberek, hősöknek vagy áldozatoknak, esetleg az „utolsó szövetséges” szégyenét hordozó negatív hősöknek.

Az országos vagy nemzeti történelem szintje ebben a kérdésben is az egyéni sorsokból bomlik ki, s kemény, szigorú és tanulságos egyéni portrékat vázol fel a film. Amikor az arcok felbukkannak a film elején, a film hősei még nem ismerőseink, csak az általánosságot reprezentálják, látszólag csak a film mondanivalóját szolgálják, s ahhoz csupán egyéni ízt és színeket kölcsönöznek. De ahogy a filmeposz egyre jobban előrehalad, az egyéni sorsuk is egésszé áll össze, kiemelkednek a háttérből és saját jogon is a film készítőivé-alkotóivá válnak. Személyiségek történetévé tűnik át és erősödik fel az általános történelem, „szociológiai metszetben” is, a különböző osztályok és rétegek magatartásának, életstílusának, sőt beszédmodorának színtörésében. így tűnik ki az is, hogy a 2. magyar hadsereg, legénységi állományát tekintve, alapjában véve paraszthadsereg volt, amely jobban feltalálta magát az aratásban, mint a vitézkedésben, értett a lovakhoz és értően gondoskodott róluk, s a parasztember praktikus érzéke számos vonatkozásban átsegítette a nehézségeken az összeomlást követő menekülésben és kavarodásban, az élete megmentésében is. Jellegzetes és emlékezetes a feleségek balladái stílusú, tragikus sűrítettségű és rendkívüli pontosságú visszaemlékezése is. Az emlékek még most is frissek és elevenek, a veszteségek még most is fájnak, s ahogy az egyik özvegy fogalmaz, számukra még most is élnek az eltűntek, még most is hazavárják őket.

De vajon „hazavárja-e” a 2. magyar hadsereget az ország közvéleménye? Nem túl korai vagy talán túl késői a szellemek felidézése, ez a közelmúltba való visszatérés, hiszen a katarzis élményének az érzelmeket és gondolatokat nemcsak megmozgatnia kell, nemcsak megrázkódtatást kell kiváltania, hanem meg kell hoznia a megváltó megkönnyebbülést is? Szerintünk Sára Sándor e filmeposz elkészítésével megtette a magáét, de a film sorsa sokkal inkább függ a befogadó ráhangoltságától, mint a filmeké általában. Hatása elhalhat a befogadó közömbösségén és közönyösségén, szeme fáradtságán és közhely-panelekből épített értelmi restségén. Nagyon bízunk benne, hogy az ellenkezője fog történni, hiszen Sára jól ragadta meg a kellő történelmi pillanatot a film elkészítésére, a távlatot és a közelséget összebékítve, mindkettő előnyeit egyaránt kihasználva. A magunk részéről úgy érezzük, hogy Sára Sándor Pergőtűz című filmeposzával a 2. magyar hadsereg valóban „hazatér”, bekerül mindannyiunk történelmi emlékezetébe és elfoglalja ott méltó helyét nemzeti történelmünk útja ellentmondásosságában is megtisztító erejű fejezeteként.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/03 03-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6636