KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Titanic Fesztivál

• Bikácsy Gergely: A márki és a mimus Sade márki élete
• Antal István: Szabadszád Beszélgetés Szirtes Andrással
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Betege a hazug világnak Cannes
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes, 1993
• Kézdi-Kovács Zsolt: Vissza a történethez Cannes

• Molnár Gál Péter: Kitaposott bakancsok Sir Richard Chaplinje
• Földényi F. László: A rosszkedvű filozófus Wittgenstein
FORGATÓKÖNYV
• Nádas Péter: A fotográfia szép története Filmnovella 2.
MÉDIA
• B. Vörös Gizella: Madame sans-gêne Madonna
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: A negyvenkettedik Síró játék
• Fáber András: Ötvenhatos mese A gólyák mindig visszatérnek
LÁTTUK MÉG
• Sneé Péter: Idétlen időkig
• Koltai Ágnes: Csendes érintés
• Mockler János: Igaz történet férfiakról és nőkről
• Mockler János: Jó zsaru, kisebb hibákkal
• Barotányi Zoltán: Sommersby
• Schubert Gusztáv: Világok arca – Baraka
• Tamás Amaryllis: Sivatagi lavina
• Kovács Ágnes: A dzsentlemanus

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sade márki élete

A márki és a mimus

Bikácsy Gergely

A pornófilozófia freskófestőjének óriás terek és falfelületek kellenek. Szirtes filmjében egyetlen arc kulcslyukon át, félközeliben. Maradnak tehát a szavak.

Néhány éve bemutattak nálunk egy különös belga filmet, A Márkit melyben színészek játszottak bábfigura-maszkban. A híres karikaturista, Roland Topor elképzelésében az volt a megkapó, hogy benne Sade márki nemi szerve önálló életre kelt, feleselt a gazdájával. A rúd helyett inkább a becéző „rudacska” szó illett rá, holott imponáló nagysága okán hinnénk, nem becézhető gyerek-gügyögéssel. De mégis: illett rá a kicsinyítő képző, illett lágy, selymesen panaszkodó hangja, feminin mondókái miatt. Ez a bábfilm eltalált valamit.

Feminin alkat volt-e Sade márki? Meghökkentő kérdés talán. Tudós monográfusa, Gilbert Lely szerint a márki inkább „pszichikus hermafrodita” volt, vagyis képzelmében, agyában, fantáziájában valósult meg a hímnősége. Ha belegondolunk, hermafroditább volt, mint a kórboncnokok kedvencének számító valóságosan, testileg hímnős példányok.

Szex-koreográfia és szex-kombinatorika: a libertinusok „csoportozatot képeznek, a csoportozat felbomlik, új csoportozat képződik...”. Sade márki pornográf képzelete csak nagy, bonyolult koreográfiában elevenül meg, bonyolult, szinte művészien rángatózó csoportozatokat képzelt el. A pornófilozófia freskófestője ő, a miniatúrához nincs érzéke, képzelmének óriás terek és falfelületek kellenek. Szirtes filmje ennek gyökeres képi ellentéte: egyetlen arc közeliben, félközeliben. A csoportozat hiánya.

Ez a márki a film felfedezése előtt élt, de képzeletében már sok mindent tudott a filmről. Elmondja, hogy gyermekkorában kulcslyukon át megleste meztelen anyját, s attól kezdve maga is „kulcslyukká változott”. Hitchcockkal történhetett hasonló, övé a híres mondás, miszerint: „a kamera mozgó kulcslyuk”.

Itt a kulcslyukon át egyetlen arc félközeliben. Maradnak tehát a szavak. Kérdések és válaszok. Egy képzelt riport szavai. Szirtes riportfilmrendező lett, de nem most: Lenz bőrébe bújva is az volt, nem csak magán-naplóit forgatva. Eddig is naplókat vitt vászonra, most egy gigantikus és páratlan személyiséget faggat életútjáról. E riport-napló az Isten nélküli világ természeti törvényeiről, meg az ember természetéről beszél. Szirtes kérdőjeleivel, a Márki felkiáltójeleivel.

Isten meghalt? Ördög tudja: lehet, hogy Nietzsche előtt már, amikor Sade márki kinevette, abba halt bele. Isten helyett Istennek mindenféle földi képmásai sorban ítélik el. Sokfajta elítélése és börtönbüntetései kezdő- és zárópontjaként egész életét szépen keretezi a két halálos ítélet (több nem volt, közben csak börtön és elmegyógyintézet). Az elsőt a „király nevében”, a másodikat 1793-ban a királyt meggyilkoló „ész istensége” nevében mérték ki rá. Csak azért indult nélküle a guillotine-hoz a szekér, mert a hanyag terror-vérbíróság aktái hiányosak lévén, nem tudták, épp hol tartózkodik (természetesen épp egy várbörtönben akkor is – ez mentette meg).

Isten, Király, Császár? Hegel, mint ismeretes, a Világszellem megtestesülésének vélte Napóleont. Az Istenek után Sade márki a földreszállt világszellemnek, a Császárnak sem nyerte el tetszését: elmekórházban fejezi be életét, bár Charentonban, mint Peter Weiss darabja óta nálunk mindenki tudja, nem igazi rab: színházrendezéssel foglalkozhat.

Az Istent az ő számára csak azért találták ki, hogy gyalázhassa. Minden Sade-olvasónak feltűnik, de maga a márki le is írja, hogy hőseivel együtt maga is szexuális izgalomba jött, ha gyalázhatta a feltételezett Teremtőt. Ebben a korai Buñuelre hasonlít (mindketten a jezsuitáknál nevelkedtek). Buñuel sokáig dédelgetett terve a Sade-főmű, a Szodoma százhúsz napjának megfilmesítése volt. Sajnos, csak az Aranykor botránykeltő záróképe tanúskodik arról, miféle film is született volna: ebben a Szodomabeli kín- és kéjkastély négy szörnyetege kiszalad orgiáik helyszínéről, a hegytetőn komorló várból, s mögöttük egy ötödik gazfickó menekül, Jézus Krisztus.

A film hármójuk filmje, Sade-é, Szirtesé és Halász Péteré. A három közül valamelyikük: vagy Sade márki, vagy Halász Péter, a színész látható is. Magam többedszeri vizsgálat után sem tudtam eldönteni, mindkettejüket látom, vagy csak egyiküket, s ha igen, melyiket a kettő közül. A történet alanyát, vagy a történet tárgyát? A modellt, vagy a hasonmást? Egy „eredetit”, vagy egy reinkarnációt?

Érdekes, Buñuel Tejútjának egyik epizódjában, ahol Michel Piccoli öltözött Sade márkinak, ott rögtön tudtam, hogy egy nagyformátumú színész áll előttem, s nem az, akit játszik. Itt bizonytalan vagyok. A csíkossá, raszteressé, szétfüstöltté tett videókép, mintha szellemidézők műve volna, „a valóság direkt tükörképét” közvetítené (mondanánk keresett s paradoxonos kimódoltsággal) – egy valódi dokumentum, sőt híradóriport-film hatását kelti.

Történelmi fantasztikum, a mozgókép szellemidézése saját mozgóképes eszközökkel. Ez különösen elgondolkodtató és figyelemreméltó. A filmben ugyanis egyetlen emberi alakot látunk végig, általában félközeliben, ritkábban premier plánban.

Életében, a börtönben valószínűleg csak az íráskor volt szabad. Görcsös lehetett, dührohamok is gyakran kínozták, ezért cipelhették időnként a tébolydába. A rég halott márki most már mosolyoghat. Halász Péter mosolyairól, nevetéséről értekezni kellene: az értelem és az akasztófa humora villózik gesztusaiban. Oldottnak azért most sem mondanám, nem illik stílusához, de távolságot tart önmagától is, ezért meglepően barátságos. Nem bratyizó, de korrekt és udvarias.

A filmnek egybenőtt sziámi ikerhőse van: Sade márki, s az ő bőrébe bújt színész, Halász Péter. Ha felelevenítjük, ha visszaidézzük, együtt jelennek meg. Nem azt mondjuk: H. P. „játszotta”, de amikor a színészre gondolunk, a márki jelenik meg –, amikor a márkit emlegetjük, a színész.

Láttam korabeli rajzot a márkiról, hatalmas tölgyfakoponya, Dantont képzelem ily rettenetes, barázdált arcú gigásznak. Nem biztos, hogy kortársaiban, már akik ismerték, ilyen hatást keltett, lehet, a legenda formált belőle félelmes kőtömb-fejet. Halász Péter megformálásában kettős: nagy, de hosszúkás koponya, mély, férfias hang és gesztusok, de a mosolyon, a hanghordozáson, a gesztusokon átüt valami nőiesség. Talán Roland Topornak volt valami igaza.

Halotti lepel van rajta? Tóga, fekete városi ing, vagy torrero-jelmez?

Halász e zárt kameraállásban, a félközeli beállításokban testével is játszik: inog, fél vagy negyed táncgesztusokat tesz, mintha torrero volna a budoárok és a filozófia véres színpadán, gyors negyedfordulatok, nyolcad-fejforgások adják játékának kiszámíthatatlan, feszültség- és humorfokozó ritmusát.

Szirtes márkija, halála után majd száznyolcvan évvel, tisztánlátóbb. Tudja, hogy legnagyobb, „testvér-ellensége” nem Isten, és nem az Ész Istennőjét tömegvérengzéssel imádó jakobinusok, hanem Napóleon. „Talán kispöcsű, de felállt neki” – fogalmaz utolérhetetlen éleslátással Szirtes márkija, Halász Péter.

E fantázia-torreádorra a társadalomnak több vérengző bikája is rárontott. Fantáziája változatlan maradt, de életében a „világszellem” többször is arcot váltott. Isten, Császár... csőcselék? Ki tudja, melyiket utálta jobban...

A Bastille rohamára gyülekezőket vad ordítással biztatta cellájának mélyéről, de ma ironikus mosollyal meséli, nagyszerű könyvtárát (mert a Bastille jobb rabjainak ilyen is volt) a csőcselék megsemmisítette. A márki ritkán bőszül fel e filmben, egyszer anyja, másodszor apja emléke hozza ki sodrából, azután, amikor arra emlékezik, hogyan akartak megerőszakolni egy fiatal lányt a börtönudvaron. Tűrhetetlen számára, hogy „a csőcselék unalmas faszával, koreográfia nélkül végigmenjen e fiatal lány testén”.

Zseniális szavak. Ekkor váltam bizonyossá, hogy az igazi, a valóságos, a múlt füstjéből a mozgókép által reinkarnált márki van a filmvásznon és a videón. Ilyet ugyanis nem lehet kitalálni, s mivel ez nem szószerinti idézet valamelyik írásból: feltámadt. Kísértet járja be videónkat, Sade márki kísértete.

Időtálló szellem, még ha önmaga idejétmúltnak hiszi is magát. Arról szól tárgyilagos öniróniával, hogy „testvérellensége”, a Hatalom megszállottja, Napóleon túlélte őt, az Erosz megszállottját. Téved a tisztánlátó Szellem: a Hatalom azóta is egyre szorgosabban munkálkodik ugyan, vérfürdőkben leli kedvét, csonthalmokkal labdázik, de Erószt nem tudja száműzni az emberi képzelet színpadáról. Ha jósolhatunk: a két megszállottság küzdelme, Napóleoné és a Márkié örökké döntetlenre fog állni.

Szirtes filmje kényszerűségből született, sokszereplős játékfilmre nem jutott pénz, nem akadt producer. Nem kell szeretni, mint ahogy Sade márki sem túlságosan szeretetreméltó. Csak élesszemű és következetes. Csak mindent másképp lát. Igazuk van azoknak is, akik ezt a besorolhatatlan mozgóképet semmiképpen nem tudják „filmnek” tekinteni.

„Ezt a könyvet minden anyának el kell olvastatnia a lányával” – jegyezte mottóként a Filozófia a budoárban első oldala fölé nem megvetendő humorral az isteni márki. Szirtes András filmjét a lányos anyákon kívül minden színház- és filmrendezővel, minden producerrel meg kell nézetni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/09 09-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=649