KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Titanic Fesztivál

• Bikácsy Gergely: A márki és a mimus Sade márki élete
• Antal István: Szabadszád Beszélgetés Szirtes Andrással
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Betege a hazug világnak Cannes
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes, 1993
• Kézdi-Kovács Zsolt: Vissza a történethez Cannes

• Molnár Gál Péter: Kitaposott bakancsok Sir Richard Chaplinje
• Földényi F. László: A rosszkedvű filozófus Wittgenstein
FORGATÓKÖNYV
• Nádas Péter: A fotográfia szép története Filmnovella 2.
MÉDIA
• B. Vörös Gizella: Madame sans-gêne Madonna
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: A negyvenkettedik Síró játék
• Fáber András: Ötvenhatos mese A gólyák mindig visszatérnek
LÁTTUK MÉG
• Sneé Péter: Idétlen időkig
• Koltai Ágnes: Csendes érintés
• Mockler János: Igaz történet férfiakról és nőkről
• Mockler János: Jó zsaru, kisebb hibákkal
• Barotányi Zoltán: Sommersby
• Schubert Gusztáv: Világok arca – Baraka
• Tamás Amaryllis: Sivatagi lavina
• Kovács Ágnes: A dzsentlemanus

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Síró játék

A negyvenkettedik

Turcsányi Sándor

Volt egyszer egy film. A Mona Lisa testőre. Különös mű volt. Magyarországon a közönségfilm kategóriában indult, autósmozik kezdték vetíteni, s mikor fedél alá került, akkor sem az Art Kino hálózatban. Egy színes bőrű luxusprostituált, egzotikus szépség és sofőrje kalandjairól szólt. Számos összezördülés a kéjnő üzemben tartóival, halálos fegyverek, a bűnözés kérlelhetetlen világa, némi kurvaromantika, a kommersz kívánalmainak megfelelő patronok. Ám mindezek közben egy emberi történet. Két ember története. Aztán jönnek a maffiózók, és megy egy másik film.

Mona Lisa szelleme újra kísért. Neil Jordan most látható újabb filmje, a Síró játék megint két film. Ugyanazon a vonalon reped, hasad, és végül szétszakad, még durvább, még csipkésebb, még nehezebben összefércelhető széleket hagyva. Távolodó partokat.

Pedig ígéretesebben indul. A helyszín angol katonai támaszpont valahol Észak-Írországban, South Armagh. E hely biztosan létezik, ott lehet minden tv-híradóban. Földönkívüli, mint Szarajevó. Valóságos vidék, ami a televíziós hírműsorok hatásmechanizmusának hála, nincs is. Én a biztonságos fotelban ülök, a dobozban meg lövöldöznek. Maffiózót, luxuskéjnőt jószerivel csak a moziban látni, valóságtalan, kiagyalt történetekben. A történetekben, amelyek így vagy úgy, de megérintenek. Őket hinni lehet. Bennük lehet hinni.

Ilyenformán South Armagh egy üvegház, laboratórium, ahol megfigyelhetjük, mit csinál az a két lény, akit épp megfigyelésre raktak oda. Az üvegház itt nem véletlen, hanem – kettős – metafora. Hiszen másfelől az üvegház börtön. És itt a valóságos üvegház valóságos börtön. Az IRA titkos rejtekhelye, ahol valami homályos, ám roppant sürgős csereakció kevéssé körülírt reményében fogva tart egy angol katonát.

Angol katonát? Katonát? Az mondják róla. A film története, amiről beszélnek, amit a képek fölött elmesélnek, eljátszanak a szereplők már ebben a kezdeti stádiumban tragikusan vagy szerencsésen leválik arról, amit látunk. Közepesen jó hangulatú, inkább sáros, városszéli, faluvégi vurstli; jókedvű fiú egyik kezében doboz sör, a másikban a csalibaba, a harmadikkal karikát hajít, s nyer is valamit, de rögtön odaadja társnőjének, mert a negyedik kezére a latrinán van szüksége. Katona? Jodyt a film egyetlen jelenetében sem látjuk egyenruhában. Piknikus, még inkább dagadt srác. Ránézésre született civil, de mert mondják róla, el kell hinni (de maximum egy Svejket nézünk ki belőle). Angol katona? Szerecsen a szerencsétlen, fekete, mint az éjszaka, alig érkezett a dzsungelből, mi baja lenne az írekkel vagy bárki mással – mondja. A rendezői szándék nyilvánvaló, mondjanak bármit is a szereplői, itt egy emberről van szó. Az említett nőszemély segítségével annak rendje és módja szerint elfogják, és kezdődhet a film. Üvegházbéli őrzője nyeretlen önkéntes, a kezében irdatlan méretű negyvenötös, ám a tűzkeresztségen még nem esett át, sohasem használta.

Lehetne ez fogvatartó és fogvatartott negyvenkettedik, a negyvenegyediket kétszer is láthattuk, előbb Rommtól, majd Csuhrajtól, története, melyben az a kérdés, ki az egyik és ki a másik. Összekeveredne őrzött és őrző, s kiderülne, amit egyikükről már régóta tudunk. De ez csak addig tart, amíg a másikról is ki nem derül. A háttérben meg – nem látjuk, hál’ isten – folyik az alku. Kiadják-e a korpulens krikettjátékosért cserébe a veszélyes terroristát, még jó, hogy nem mindjárt Bobby Sandset. Mondom, lehetne a negyvenkettedik történet, de a melegházi ismerkedés pasztell marad, nem provokálja sem a jó ízlést, sem a könnyzacskókat. Sőt, sokat ígérő, hiszen még csak a film elején járunk. Ám jönnek az angolok, az üzletet nem sikerült nyélbe ütni. A tétovázó Fergus nem tudja lelőni Jodyt, elüti neki egy brit tank, a katonák kivégzik az összes mellékszereplőt, s látványosan porig rombolják az üvegházat. A mese máshol folytatódik.

Megöltem valakit, még ha nem is. Jóvátenni a jóvátehetetlent. És közben élni. Lemenni a Metróba Dillel, és meginni egy sört. Dillel, aki oly gyönyörű, hogy még két sört is érdemes lenne vele. Dil Jody szerelmese volt, a Metro meg egy lebuj. És Fergus, immár Jimmy, álnév, álruha, bujdosás, lemegy a Metróba. És kezdődik Dillel, Jody gyönyörű szerelmével az, ami már maga a téboly. Az egyetlen lehetséges választás. Amikor minden megigazul. Megvédeni a védtelent, és majd, egyszer, végül meg kell mondani, néven kell nevezni. Hogy a test, a test nincs sehol. Csak az álmokban, ott szalad szép krikettruhában, mely ruha ébredéskor ott lóg egy fogason, kegytárgy, látható Dil szobájának minden zugából. Szeretni, védeni, átölelni úgy, hogy hozzá sem érsz. Csak ez maradt, meg a gönc a vállfán. Ez a valóságos, az élhető őrület, mely akkor is, még csupaszon és önmagában is nehéz lenne, ha Dil csak egy lány lenne a szomszédból, egy régi iskolatárs vagy egy új szerelem. Erről filmet készíteni nagy dolog, csak a legnagyobbaknak sikerül. Az ilyen kihívást nem lehet vállalni.

Neil Jordan nem is vállalja. Mégis ez a húsz perc, ez a húsz perc, amit el sem mertem mesélni, elviszi a hátán az egész filmet. Ezért megérte.

Mert nem kevés az, amennyit elbír. És valami fordulatnak kell jönnie, éppen a nem vállalás miatt. Robbanásnak. De nem a terroristák robbantanak előbb. A szexbomba robban szét. Dil, az észbontóan szép nő – fiú. Mit lehet erre mondani? Tán azt, hogy: anyád!

Fergus elhányja magát. A néző is ezt tenné legszívesebben, bár ő nem a látványtól, hisz Dil fiúnak sem utolsó, nem is a meglepetéstől, hanem ettől a leleménytől. És kérem, még ez sem sok. A kapcsolat annak egyetlen szerelmével, kinek élete a lelkemen szárad, annyira nagy dolog, hogy igazából és komolyan (ahogy mondom is) nem lehet ilyen semmiségekkel törődni. Fergus és Jordan ezt egyszerre látják be. Benne maradunk velük az igaz történetben. Ahol már senki sem tudhatja, kicsoda is ő maga. Néző sem. Szorít a szerelemért, pontosabban a megmaradásért. Barbárok vagyunk, ki igaz ember, az vagy halott, vagy transzvesztita. Hát akkor értük. De ez már csak Fergus és a néző baja. A rendező továbblép. Mindenki be van csavarodva, de ő még csavar egyet bágyadt önmagán. És ez már tényleg sok.

Visszajátszanak a rohadt terroristák. Nyakukon, nyakunkon megint a fél IRA. Életben maradtak. Szervezkednek, fölkutatják hajdan volt társukat, valakit el akarnak tenni láb alól. Puska, mordály, nagy arzenál. Le is lőnek valakit, micsoda röhej. Fergusnak tőlük kell megvédenie Dilt. Miért épp tőlük? Miért nem jönnek a skinheadek, a KGB, vagy a láncfűrészes zombi? Kik ők, és hogy jönnek ahhoz? De jönnek, ott vannak, mi meg másra sem vágyunk, csak mennének már a francba, mondjuk egy másik filmbe. Ők meg mintha megéreznék ezt, jól összezavarodnak. Vagy megölik kiszemelt áldozatukat – leírom, semmi sem drága, egy kuplerájból két botján kifelé bicegő bírót –, vagy nem. Valamit egészen biztosan elpusztítanak. Neil Jordan szép filmjét. És ezt mindenki látja, ott történik az orrunk előtt. Egyedül a rendező nem. Ezért jár neki az Oscar-díj. Nekünk meg annak az istenverte húsz percnek az emléke. Szinte hihetetlen, hogy az is Neil Jordan érdeme.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/09 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=658