KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/május
• N. N.: A megszólított ember Történészek kerekasztal-beszélgetése
• Létay Vera: Magadban, volt-gyermek... Napló gyermekeimnek
• Zsugán István: Egy-egy ujjlenyomat Beszélgetés Mészáros Mártával
• Klaniczay Gábor: Rockvázlat, történelmi háttérrel István, a király
• Fekete Sándor: A história hátországában A postakocsi
• Schéry András: Európai komédiák olasz módra Budapesti beszélgetés Ettore Scolával
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Történelem – tánccal, énekkel Nyugat-Berlin

• Bikácsy Gergely: Gyilkos lehetsz! Hitchcock
• Xantus János: A múló idő és a meztelen király
• N. N.: Hitchcockról a Filmvilágban
• Veress József: Színvonalas furcsaságok Hollandiai filmpanoráma
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Führer nevében
• Szilágyi Ákos: Klapka-légió
• Hollós János: Missouri fejvadász
• Vanicsek Péter: A harmadik királyfi
• Farkas Miklós: Elveszett egy kékszemű
• Harmat György: Csillagom, halálom
• Ardai Zoltán: Kéjnő Kaliforniába készül
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Belpolitika
• Csepeli György: Az igazi családtag
KÖNYV
• Hollós János: Hálóba fogni a filmet
POSTA
• Bikácsy Gergely: Arról a szubjektív tényről...
• Hegyi Gyula: Nem vitatom...

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Nyugat-Berlin

Történelem – tánccal, énekkel

Zalán Vince

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Látványosságokban, feltűnést keltő nyilatkozatokban s legfőképpen ígéretes programokban az idén sem volt hiány a nyugat-berlini filmfesztiválon. Több ezer filmes és újságíró, producer és kereskedő látogatott el az immáron 34. alkalommal megrendezett „film-ünnepélyre”, hogy tudósítson a különböző mozikban lepergetett több mint félezer filmről, esetleg vásároljon is egyet-egyet. A versenyprogramon és a Fiatal Film Fórumának gazdag választékán kívül külön szekcióban vetítették a feledhetetlen Ernst Lubitsch filmvígjátékait, éjszakai vetítéseken szerepelt Alfred Hitchcocknak a széles moziforgalmazás számára „fölszabadult” öt remeke (köztük oly nevezetes alkotások, mint A férfi, aki túl sokat tudott, A kötél, A szédülés), filmtörténeti est keretében, zenekari kísérettel került a nézők elé Friedrich Wilhelm Murnau 1922-ben készült nagyszerű alkotása, a Nosferatu. Külön vetítéssorozatot állítottak össze a rendezők Melina Meroouri és Jules Dassin tiszteletére. (Jules Dassin egyébként alelnöke volt a fesztivál nemzetközi zsűrijének, amelynek elnöke Liv Ullmann, tagjai pedig Edward Bennett, Manuela Cernat-Gheorghiu, Lana Gogoberidze, Tullio Kezich, Steffen Kuchenreuther, Jeanine Meerapfel, Kevin Thomas, Adolphe Viezzi és Mario Vargas Llosa voltak. És akkor még nem is szóltam az új osztrák filmet bemutató programról, sem a Filmbühne am Steinplatz nevű moziban zajló hagyományos(?) bemutatókról, az Új Német Film elmúlt évi terméséből készült válogatásról – (a fesztiválon bemutatott nyugatnémet filmekről júliusi számunkban lesz részletes beszámoló) –, s nem tettem említést még a fesztivál talán legérdekesebb, valóban újszerű műsoránál, az Arsenal moziban látható videó-”anyagokról”, az Infermental nevű nemzetközi videó-folyóirat legfrissebb alkotásairól, amelyek jórészét az idén magyar szerzők készítették. A kínálat tehát impozánsnak mutatkozott, mégis mintha a résztvevők kevesebb élménnyel, kevesebb művészi értékkel találkozhattak volna most mint az előző években. Ennek – többek között – talán oka lehet, hogy az európai szocialista országok közül nem szerepelt lengyel, csehszlovák, bolgár, jugoszláv film a versenyben, igen-igen szerényen képviseltették magukat a latin-amerikai országok, s hogy a francia (vagy épp „franciás”) mustra is jóval szerényebb volt a tavalyinál. Alain Robbe-Grillet, Alain Tanner, Eric Rohmer művei helyett most a nálunk alig ismert Maurice Pialat mozidarabja (Szerelmeink), az amerikai Sam Fuller francia „színekben” induló filozofikus krimije (Az éjszaka tolvajai), és a talán még idesorolható, francia– olasz–algériai produkcióban készült Scola-mű, A bál pergett a Zoo-Palast hatalmas vásznán.

 

 

História im Dreivierteltakt

 

A bál volt egyébként a fesztivál nyitófilmje, amelynek – jószerivel – egyetlen különlegessége, hogy nincs benne dialógus. Tánc van benne, tánc és tánc. Táncok (és a hozzájuk tartozó zene), amelyek a félmúlt történelem egy-egy jellegzetes időszakát elevenítik föl. Ez a felidézés a választott „módszer” következtében persze szükségképpen egyszerűsítő; a film minden rendezői igyekezet ellenére egy-egy évnek, évtizednek csak a táncát idézi föl, de magát a kort, a történelmet nem. Azoknak lehet kedves Scola filmje, akik némi nosztalgiával szeretnek visszaemlékezni múlt-évek fiatalságára, táncaira. A filmben szereplő francia együttes (s tagjai egyenként is) valóban kitűnőek, ha játékuk nem is éri el, mondjuk Antonio Gades produkcióit. A bált talán így lehetne jellemezni: történelem táncban elbeszélve. Magam azonban szívesebben azt mondanám: történelem im Dreivierteltakt; azaz háromnegyed ütemben, mint ahogy egy régi sikerfilm mesélt a szerelemről.

A történelemnek ez a „népszerűsítő” előadásmódja, (amellyel elvétve az itthoni mozidarabokban is találkozhatunk olykor), majdhogynem negédesítése föllelhető volt más versenyfilmekben is, ha nem is a Scola-film didaktikus módján. Így például az 53 éves argentin producer és filmrendező Héctor Olivera – A bálhoz hasonlóan Ezüst Medve díjjal kitüntetett – Piszkos kis háborúk című filmjében, amely egy kis faluban a jobboldali és a baloldali perónisták harcát mutatja, 1974 Argentínájában. A rendező megengedhetetlen bizonytalanságban tartja a nézőt: egyfelől úgy állítja be ezt a küzdelmet, mint aminek semmi köze a mindennapi élet valóságához, a néphez, a hirdetett jelszavakhoz, másfelől meg úgy, mintha ezek a „jópofa”, egymást-püfölő, öldöklésekkel fűszerezett csetepaték „normális” tartozékai lennének a latin-amerikai életnek. Ám a cél – bármelyik beállítást választjuk is végül – mintha egy-ugyanaz lenne: minél nevetségesebbnek bemutatni ezeket a harcokat; legyenek csak minél röhejesebbek. (Az egyik fő „harci csapás” például a repülőgépről szórt trágya.) Persze lehet, hogy a rendező kívül áll ezeken a piszkos kis háborúkon, s talán bennünket, nézőket is erre a kívülállásra szeretne e harcok kinevettetésével rábírni. Ez talán azért minden rendezői erény (s díj) ellenére sem könnyű, mivel a nézők átballaghattak (s jónéhányan át is mentek) a fesztivál-palotából néhány utcával arrébb zajló Fórum-vetítésre s megtekinthették Miguel Pérez Az elveszett köztársaság című filmjét, amely elemző kommentárral kísért dokumentumfelvételek, archív-anyagok segítségével mutatja be a piszkos kis háborúk országának, Argentínának politikatörténetét, a húszas évektől kezdve. Ez a film – bár némi naivitással viseltetik a perónizmus (s a nemrégiben hivatalába lépett új elnök) iránt – nélkülöz minden „jópofaságot”, mégis ezerszer érdekfeszítőbbnek és elgondolkodtatóbbnak bizonyult, mint Héctor Olivera alkotása, mert megrendítő „sorsanalízisét” adja egy nemzet XX. századi életének. Igaz, a Fórum közönsége nem derült olyan jókat a film megtekintése közben, mint a Piszkos kis háborúk nézői, de mint hírlik, Argentínában a nyugat-berlini bemutatóig több mint egymillióan nézték meg ezt a három és fél órás dokumentumfilmet.

Míg Ettore Scola táncban próbálta meg elmesélni a történelmet, addig Costas Ferris jórészt dalban mondja el Görögország történetét, 1917-től, a Rembetikó című filmjében. A képsorokban egy énekes-zenész család sorsa elevenedik meg, mely szoros kapcsolatban áll a rembetikóval (egy hagyományos görög énekformával, éneklésmóddal) és lazább viszonyban az ország történetének változásaival. A meseszerű elbeszélésmód, a folklorisztikus elemek tudatos használata van hivatva „megemelni” a családtörténetet, mintegy segítségére sietve a nézőnek, hogy abban magának a görög nemzetnek sorsát is meglássa, s hogy a szereplők magatartása szimbolikus jelentésű is legyen számára. A rendezés akarata szerint a szenvedélyek – a szerelem, a féltékenység, a gyilkolás – uralják a filmet, a történelmi-társadalmi változásokra csak utalásokat kapunk. S e szenvedélyek pusztító viharában újabb és újabb nemzedékek, tehetséges fiatalok nőnek föl, akik először nem értik a felnőtt világot, sőt félnek tőle, majd felcseperedve, maguk is hasonulnak hozzá. S a néző érteni véli: az ”elzüllő”, az elkorcsosuló Hellász lenne valójában Costas Ferris igazi témája. Ám hiába a csodálatos énekek-táncok s a még csodálatosabb színészek – e tekintetben teljesen megérdemelt az elnyert Ezüst Medve díj –, a vásznon sokszor mégis csak (családi) perpatvart látunk; az igazi dráma valamiképpen elveszett (talán már a forgatás előtt?) a rendezés önostorozó nemzeti indulata és a reális helyzetelemzés (felénk sem ismeretlen) egyenlőtlen küzdelmében.

 

 

Átrendeződések ideje?

 

Tudjuk persze, hogy nemcsak a múlt de a jelen is történelem, mégha filmes megjelenítése sokszor el is marad a több évtizedet átölelő történetek gazdagon fényképezett, pazar látványától. A mai történetek másképpen hivalkodók, mint a történeti tablók.

Például épp szerénységükkel vonják magukra figyelmünket. Ilyen film volt az idei nyugat-berlini fesztiválon a holland Digna Sinke A Csendes-óceán című műve. Főhőse egy újságírónő, aki Latin-Amerika egyik országából érkezik haza apja temetésére. De nem a családi gyász, nem a szereplők története vagy karaktere hordozza a film igazi jelentését, hanem a mindennapi események „hátterében” zajló meditáció az öntudatos cselekvés lehetőségeiről. Az újságírónő számára a latin-amerikai forrongások kora lejárt, emlékük ma már gyakran csak a lelkiismeret megnyugtatását-elaltatását szolgálja; az európai, a hollandiai állapotok pedig egy más, eddig még igazán meg nem talált „harcmodort” kívánnak. Afféle köztes helyzetben találja magát a hősnő, az „átrendeződés” korában. A film ennek az átrendeződésnek a lélektanát írja le, feltűnősködés nélküli biztossággal és a legapróbb változásokra is érzékeny megfigyelésekkel. A rendezőnő nagy ívben elkerüli a feminista jelszavakat pufogtató hangoskodást; „szerény” műve mindvégig az új, „belső” rendért, az új önmeghatározásért folytatott küzdelem (helyenként megkapó) krónikája marad.

A filmes bravúrokat ugyancsak kerülő, mondhatni lágy hangvételű, képsorokat készített mindennapi életünkben fontos szerepet játszó dolgokról, kapcsolatokról a dán Nils Malmros (A szépség és a szörnyeteg), valamint Pjotr Todorovszkij (Háborús történet). (Ez utóbbiban nyújtott teljesítményéért kapta meg Irina Csurikova a legjobb női alakítás díját.) A filmek e csoportjához tartoznak a fesztivál magyar alkotásai is – Szomjas György: Könnyű testi sértés és (a Fórumon) Dárday István –Szálai Györgyi: Átváltozás című filmje –, amelyeknek érzékenysége a társadalmi problémák iránt, és európai képességük e problémák művészi megfogalmazására talán minden más filmnél jobban érzékeltették a nézőkkel a jelen történelmét. Amíg a Könnyű testi sértés (amely kissé méltánytalanul maradt ki a díjazott művek sorából, hisz a versenyprogram legjobb öt filmje közé tartozott), a jól kiválasztott, pontosan megformált élethelyzet és a remekül eltalált főalak eszméltető-villódzó kapcsolatával hatott legjobban, addig az Átváltozás széles horizontú koncepcióval, autentikus alakjaival, (akik a „verbális önmarcangolás rítusaiba ássák be magukat”), szuggesztív elemzéseivel váltott ki elismerő visszhangot, s lett a helybeli kritika szerint a „fesztivál egyik legizgalmasabb filmje”. S talán nem marad le egy „fejhosszal” a FIPRESCI-díjról sem, ha vetítésére nem a fesztivál utolsó napján kerül sor, idegennyelvű felirat nélkül... hangbemondással.

 

 

„Hollywood, Hollywood...”

 

A nyugat-berlini filmfesztiválon általában minden évben szerepel a műsoron egy-két hollywoodi sikerfilm. Nos, ez évben a hangos, nagy sikerek elmaradtak, jóllehet telt házak előtt vetítették Bob Fosse Egy aktmodell halála, Lynne Littman Testamentum, s James L. Brooks Becéző szavak című filmjeit, ez utóbbit épp Jack Nicholson és Shirley MacLaine főszereplésével, akik azóta Oscar-díjat kaptak alakításukért. Csendes sikerek azért akadtak, amerikaiak is. Sikere volt például a francia új hullám egykori rendezőjének, Louis Malle-nak. Igazán kellemes vígjátéka, a Kasszafúrók, amelyet Kovács László gyakorlott kamerájával rögzített, mulatságos és pazar ötletekkel dúsított, igazi kommersz-film arról, hogy néhány san francisco-i semmirekellő miként próbálja meg kirámolni közös barátjuk, egy öreg zálogos széfjét. És siker volt a fődíjat, az Arany Medvét elnyerő Love streams, jóllehet néhányan füttyögtek a zsöllyéből a vetítés befejezésekor. Méghozzá megérdemelt sikert aratott, mert kevés film akadt az idén Nyugat-Berlinben, amely az emberben rejtőző szeretet-démont oly elevenen és oly ellenállhatatlan erővel lett volna képes megmutatni, mint ez a lefordíthatatlannak tetsző címet viselő Cassavetes-mű. No, ne gondoljon senki valamiféle optimista himnuszra. Sőt, a vásznon mintha ennek épp ellenkezőjét látnánk: a szereplők, a kibogozhatatlan és eloldhatatlan kapcsolatban álló (első, második, harmadik... ) feleségek, alkalmi és volt-szeretők, (első, második, harmadik... ) férjek, és e különféle kapcsolatokból születő gyerekek szüntelen találkozásában és elválásában az érzelmek anarchiája és pokla mutatkozik meg. Mindenki ismeri már a másikat, sőt, oly jól ismeri jellemét-ragaszkodását-karakterét, hogy kellőképpen elege is van belőle. S persze mindenki javíthatatlan, mert csak a maga „őrült” módján képes szeretni a másikat, amely szeretet természetesen nem talál viszonzásra, legföljebb lekezelő megértésre. Cassavetes láthatóan nem tud semmiféle „szert”, vagy „gyógymódot” az érzelmek e „botrányos” anarchiája ellen – nem egy jelenetben szívszorongatóan ábrázolja az anarchia nyomában járó tragédiákat is, – de kamerájával meg tudja mutatni a szeretet szenvedélyét is, pontosabban talán azt, hogy az önző s nemegyszer tragédiák okát adó szeretet – érték. A Love Streams nem a szeretetről szól, hanem az emberi szeretet iránti mélységes tiszteletről. Méghozzá nem olyan triviális módon, ahogy erről általában írni szokás, hanem úgy, ahogy arra a film képes, kivált Cassavetes rendezésében, az idő dimenzióját kölcsönözve a belső történéseknek. Cassavetes filmjében az érzelmeknek ideje van; s ezáltal szinte érzékelhetővé, majdhogynem „tapinthatóvá” válnak. Amikor elindul egy képsor, a beállítás szemszögéből már tudni véljük, mi fog lezajlani a jelenetben, a szereplők olyanok, mint akiket már régóta ismerünk, s amikor elkezdődik köztük a dialógus, még(mindig) biztosak vagyunk előérzetünkben, s csak később, lassan, igen lassan kapjuk magunkat azon, hogy úgy érezzük, a helyszín egyáltalán nem fontos, a szituáció bizonytalan lesz, s elveszti „irányát”, a szereplők viselkedése is mellékessé válik, majd mintha a szavak is értelmüket vesztenék – s már csak azt érezzük biztosan, hogy a szereplők közt történik valami, valami fontos, hogy sorsok, kapcsolatok, a dolgok épp most dőlnek el. Hogy hogyan és miként – azt biztosan sohasem tudjuk. Cassavetes ebbe a rejtett áramlásba von be bennünket. Ezért oly varázslatosak filmjei.

 

 

„Csak azt kérdezem...”

 

A legutóbbi, budapesti angol filmhét nézői is meggyőződhettek arról, hogy a szigetország filmművészete felébredt csipkerózsika-álmából, s talán (nem is sokára) ismét jelentősen alakítani fogja az európai film arculatát. A nyugat-berlini fesztivál angol bemutatói – igaz némiképp felemás módon – alátámasztani látszottak ezt a hazai tapasztalatot. A „sláger” Peter Yates filmje Az öltöztető volt, melyet Ronald Harvood azonos című színdarabja nyomán forgatott. Yates, Tony Richardson egykori asszisztense Albert Finney-t és Tom Courtenay-t kérte föl a hóbortos öreg színész, illetve öltöztetőjének eljátszására. S a két színész valóban remekül játszik... de nem tudják „megakadályozni” a krónikás képzeletében az „áttűnést,.: hisz egykor senki sem tudott úgy részegen lezúdulni a fa-lépcsőkön, mint Albert Finney (Szombat este, vasárnap reggel), és senki sem tudott oly szívbemarkolóan konok lenni, mint a „magányos hosszútávfutó”, Tom Courtenay... S most íme egyazon filmen játszanak, s együtt játszanak. Ám hiába minden csillogás, hiába észtveszejtő profizmusuk, amit látunk: produkció. Egykor filmekben játszottak, szebbet s szebben, mint ma. Ez persze csak zsörtölődés. Hisz filmek, művek készülnek ma is; sőt, mintha épp az angoloknak sikerülne a filmben meghonosítaniuk a gondolati lírát. Sally Potter Az aranyásók című műve két nő álmait, vágyait, fantáziáját fogalmazza meg szuggesztív, ám puritán beállítások sorával. Az egyes jelenetek (néhány kivételtől eltekintve) mint játékfilmjelenetek vannak fölvéve, de összeállításuk logikája az úgynevezett kísérleti filmekéhez hasonlatos. Az aranyásók jelentős próbálkozás atekintetben, hogy a film megszabaduljon a konkrétság zsarnokságától.

„Csak azt kérdezem, melyik oldalon állsz?... A fegyvergyártók, a háborúra-készülők, a gyilkosok oldalán?” – éneklik lányok és asszonyok kart-karba öltve, lépésnyire a rendőrkordontól, két húszéves angol lány, Beeban Kidron és Amanda Richardson Carry Greeham Home című filmjében, amelynek bemutatója a fesztivál, a Fórum egyik legszebb eseménye volt. Körülbelül harmincezer nő gyűlt össze 1982 decemberében a greeham-i amerikai rakétatámaszpont környékén, hogy tiltakozzon a fegyverkezés ellen. E protest-eseményről felvett anyagból (videó +film) állította össze alig egyórás filmjét a két főiskolás lány, amelyet nem maga a megtörtént esemény, hanem inkább annak „belülről” történő ábrázolásmódja tesz különössé. Az egybegyűltek hosszabb-rövidebb ideig „laknak” is a támaszpont körül: esznek, isznak, alszanak, szoptatnak, vitatkoznak, újságot olvasnak, kötnek-horgolnak, s ki tudja még mi mindent csinálnak; a tiltakozás valamiképp részévé lesz életüknek, s (a film épp erről győzi meg nézőit) nem csupán egy(-két) napra. A sokoldalú ábrázolás avatja hitelessé ezt a friss szellemű filmet, a tréfák és harcok, a viták és elkeseredések egyidejűsége. Egy alkalommal „avatatlan” kezek lakatot kattintanak a támaszpont egyik kapujára. Rendőr jön, fogóval, le akarja csípni. Nem megy. Ezután: ugyanez a két rendőrrel, nagyobb eszközzel. Majd még nagyobb eszköz, még több rendőr. Végül „sikerül” a dolog: ledöntik, kiszakítják a kaput, zsanérostul. Más alkalommal – komoly kézitusa árán – az autótulajdonosokat kicibálják autóikból, mert a rendőrség úgy döntött, hogy az autókat elviteti. Ilyenek s hasonlóak a napi események. A táborozok mégsem mozdulnak. S eközben új életformák kovácsolódnak, új dalokra, új táncokra tanítják egymást; s nem átallanak holdfénynél a közeli dombtetőn, nem messze a szögesdrótkerítéstől s a rendőrautóktól egymásba karolva körbetáncolni, dúdolgatva, énekelve a dalt:

„Csak azt kérdezem, melyik oldalon állsz...?”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/05 27-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6429