KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/május
• N. N.: A megszólított ember Történészek kerekasztal-beszélgetése
• Létay Vera: Magadban, volt-gyermek... Napló gyermekeimnek
• Zsugán István: Egy-egy ujjlenyomat Beszélgetés Mészáros Mártával
• Klaniczay Gábor: Rockvázlat, történelmi háttérrel István, a király
• Fekete Sándor: A história hátországában A postakocsi
• Schéry András: Európai komédiák olasz módra Budapesti beszélgetés Ettore Scolával
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Történelem – tánccal, énekkel Nyugat-Berlin

• Bikácsy Gergely: Gyilkos lehetsz! Hitchcock
• Xantus János: A múló idő és a meztelen király
• N. N.: Hitchcockról a Filmvilágban
• Veress József: Színvonalas furcsaságok Hollandiai filmpanoráma
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Führer nevében
• Szilágyi Ákos: Klapka-légió
• Hollós János: Missouri fejvadász
• Vanicsek Péter: A harmadik királyfi
• Farkas Miklós: Elveszett egy kékszemű
• Harmat György: Csillagom, halálom
• Ardai Zoltán: Kéjnő Kaliforniába készül
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Belpolitika
• Csepeli György: Az igazi családtag
KÖNYV
• Hollós János: Hálóba fogni a filmet
POSTA
• Bikácsy Gergely: Arról a szubjektív tényről...
• Hegyi Gyula: Nem vitatom...

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A múló idő és a meztelen király

Xantus János

 

A filmrendezők nem a nagy eszükkel operálnak. Ez így van jól. A kamera mögött nem lehet okosnak lenni. Sőt. Ehhez a munkához jó, ha egy kerékkel több vagy kevesebb van. Olyan ez, mint a Posta vagy a Vasút. Akit a mozdony füstje megcsapott, azt nem lehet keresztkérdésekkel eltéríteni.”A vonatnak menni kell.” Értjük?

Hiába is lenne okos a rendező, ebből csak baja lenne. A producer, a gyártó, a forgalmazó sem túl okos, ráadásul ők azt hiszik magukról! A közönség, az aztán nem intellektuális kalandra vágyik. így aztán jól megértjük egymást. (De nem határoljuk el magunkat az okosoktól sem! Ők is rendeznek filmet időnként, és a moziba is beülnek.) Ez csak azért érdekes, hogy elöljáróban megvilágítsam, Hitchcockot miért nem tisztelem. Mert meztelen! Ez nem jelenti azt, hogy sikerült kifigyelnem a trükkjeit. Pedig föltettem magamnak a vágóasztalra. Megálltam. Visszamentem. Megnéztem lassítva.

 

*

 

Hát, hogy is kezdjem? Ott a Psycho-ban az a rész, amikor megáll az emberben az ütő. „A klasszikus, nylonfüggönyös gyilkosság”. Legszívesebben közölnék itt egy-két megállított képet, ha nem tiltaná ezt annyi szerzői jog. (Bár lehet, hogy csak azért vagyok ilyen félénk, mert nincs újságírói gyakorlatom!)

Itt veszem észre, hogy ügyetlen, rossz felvételek vannak egymás után vágva, jó hosszan. És aztán újra visszavágva. Anthony Perkins (vagy a dublőrje) harisnyával a fején, hátulról megvilágítva hadonászik egy konyhakéssel. Egy női has előtt ritmikusan be-bedöf a képbe egy kés. (Állítólag fölvettek egy bábuval egy képet, ahol a kés a hasba mélyed, és vért fakaszt, de a mester nem tudta használni.) Egy női kéz lassan rákulcsolódik a nylonfüggönyre. Megint a bökdösés. Megint a has. Majdnem, mint az eizensteini montázs: tömeg után sast látni forradalmat jelent. Kés után hast látni gyilkosság. Mégis érzékletes. Megint a függöny. A karnisról egymás után pattannak le a kapcsok. A zuhany rózsája alulról. A lefolyó fölülről. Mintha a színésznőnek is lett volna egy pillanata. A lefolyóban folyik lefelé a vér stb. A reflexiót a nézőre bízom, aki látta ezt a jelenetet. Az olvasónak annyit tájékoztatásul, hogy nylon és csempe, kés, has és víz, bárgyúság és érzékiség, keletkezés és elmúlás olvadnak egybe a hátgerinc különböző emeletein. (Olvastam valahol, hogy azt a képsort nem Hitchcock rendezte, hanem Saul Bass. Azt is olvastam, hogy a vér helyett csokoládékrémet használtak ehhez a jelenethez.) Vagy a vége felé, amikor kilétét felfedve, végre szemtől-szembe támad a gyilkos. A színész játéka itt a legócskább némafilmekre emlékeztet. Hátborzongató! Jólfésült filmek ezek, de azért időnként elszabadul a pokol.

Már leszállnék a vágóasztalról, de két dolog nem hagy nyugodni. Az egyik a zuhanyrózsa alulnézetben. Hogy lehet ezt lefényképezni? Érdekes, hogy ott, a vágóasztalnál, analitikus hangulatban ez föl se tűnt. Pedig még a hangot is levettem, hogy ne vonja el figyelmem a vijjogás, amely a képsort kíséri.

A másik furcsaság a Madarakban lepett meg. Akárhogy lassítottam, semmi kétség: egy igazi varjú igaziból belecsíp egy igazi kisfiú arcába, és igazából kiserken a vér. Pedig a Madarakban mindig minden trükk nagyon jól látható! Akkor meg miért? Ez a kép nincs egy másodperc sem! Miért kellett ezt bevágni? A néző úgyse látja! Lehet, hogy csak az én kedvemért? Kösz szépen, Alfred Hitchcock! Aki látta a Madarakat, észrevehette, hogy a papagájok bedőlnek a kanyarban. Tengerparti szerpentinen száguld velük a szuper Tippi Hedren. (Minimum egy amerikai Catherine Deneuve!) Az afrikai törpepapagáj-pár (angolul „lovebirds”) a menetiránynak megfelelően ül a rúdon a kalitkában. Szépen, egyszerre dőlnek be piciny testükkel, hogy kiegyensúlyozzák a kanyart! Miközben ezen jót nevettem, azt azért észrevettem, hogy ezt a nő nem vette észre! Én tudom, hogy ezek a madarak már tudnak valamit, amit a nő nem tud. És ezek a madarak végigstatisztálják a filmet, és semmit sem szólnak! Mintha nem is róluk lenne szó!

Kedvenc jelenetem, amikor papagájostul próbál kereket oldani a család. Ismertem egy hölgyet, aki megőrült a galambok szárny-suhogásától. Meg tudom érteni. Az a sok röpdöső toll! Forró kis testek! Százhúszat verő szívek! Tyúkleves! Rágondolni is téboly. (Galambleves!) A kritika is elismerően állapította meg, hogy a film „elég ahhoz, hogy az ember jól belerúgjon az első galambba, amely a lába elé kerül!” (Judith Crist).

A film hősei azonban nem a moziból jönnek ki, hanem a bedeszkázott és megtépázott házból. El kell jutniuk a kocsiig, három és fél métert meg kell tenniük lábujjhegyen, fegyelmezetten, egymást támogatva. A lábuk előtt a földet részben sirálydögök lepik el, köztük sok-sok még élő sirály totyog, tollászkodik. Egy rossz mozdulat, és felröppen ez az egész! A nő közel van a második idegösszeroppanáshoz, így, óvatosan, mintha tojásokon lépdelnének, próbálják megközelíteni a kocsit. És viszik a papagájokat is!

Hát ezért szeretem Hitchcockot! Mert nem hagyják ott a papagájokat. Ezt nem lehet elfelejteni. Az úr a pokolban is úr.

 

*

 

Nem kell Hitchcock trükkjeit kutatni. Ugyanazokkal a szakállas módszerekkel dolgozik, mint ma Spielberg. Ő is csak filmrendező, neki is a kezébe nyomtak egy forgatókönyvet. Hogy a könyv mekkora marhaság, azt nem tudná megmondani, de szerencsére nem is illetékes. A szerződése arra szól, hogy filmet csináljon belőle. Neki a High Societyt kellett feldolgozni, Spielbergnek a középosztályt. Azt persze jó lenne tudni, ki találta ki a függöny alól kikandikáló cipőorrot? Valószínűleg kiderülne, hogy Shakespeare. És akkor mi van? Érdemeit elsorolni nem is érdemes, nem a sírjánál állunk. Viszont meg lehetett nézni a filmjeit a Televízióban! Hátborzongató filmjei is kedélyesek, és nagyon öreg filmjei is rettentő izgalmasak. A Londoni randevú 38-ban készült, kevésbé fárasztó, és élvezetesebb, mint az utolsó James Bond. (A jelenlegi világgazdasági helyzetben a mozinéző szeret úgy kijönni a moziból, mint akit jól összevertek.) Vagy a Boszorkánykonyha, Láng József hangjával! Van ezekben a filmekben titkos kém-jelentés, ál-apáca, aki azon bukik le, hogy magán felejtette a tűsarkú cipőt, személycserék, alteregók, titokzatos eltűnések!

A Boszorkánykonyha amerikai film, de részben Londonban és Hollandiában is játszódik. Raymond Durgnat, aki tíz folytatásban foglalkozik Hitchcock munkáival a Films and Filming 1970-es hasábjain, igazi csalódást okozó művészi veszteségnek tartja, hogy a film úgy mutatja be Londont, mint bármelyik amerikai rendező, aki sosem járt Londonban. Hozzáteszi, hogy ez nem patriotizmus kérdése, és ebben nincs okom kételkedni. De azt látom, hogy a film nem „veszített művészi értékéből” a londoni jelenetek során. Durgnat nem akadt fenn Amszterdam ábrázolásán, amit úgy oldott meg a rendező, hogy a műteremben felépített utcasarkot több száz kerékpárossal, esernyőkkel és villamossal népesítette be. Sőt, a villamos elől facipős holland paraszt ugrik félre! Tény, hogy a londoni atmoszférát keménykalapokkal idézi fel. Az amerikai újságírót úgy akarják eltenni láb alól, hogy védelmére melléadnak egy bérgyilkost. Ez a kis ember idegenvezetőre emlékeztet. Terhes a jelenléte, szünet nélkül magyaráz, az van, amit ő akar. Mire John szusszanna egyet, már felvitte őt a Westminster Cathedral tetejére, hogy lerázzák a kopókat. És hogy megmutassa Londont. Még egy nyegle amerikai újságíró is van olyan gentleman, hogy ezt nem utasíthatja vissza. Pedig rosszul van a tömjéntől. Protestáns lelkifurdalása a Westminster legfelső emeletén kulminál. Talán ezért nem gyanakszik a kis emberre, aki pár perccel előbb az utcán már megpróbálta belökni egy száguldó kamion elé, de túl nagy lendületet vett. Az a technikája, hogy két-három lépést hátrál, kezét maga elé tartja, céloz, arcára közben kiül a gonoszság, és nekifutásból taszít. Neki is van keménykalapja! Valahogy kevesebb lenne anélkül. John, mert amerikai, folyton elhagyja a keménykalapját. Hollandiában már viseli, mert addigra megszokta. Egy politikai gyilkosság tettesét veszi üldözőbe. Holland síkság, kétoldalt szélmalmokkal, nyílegyenes út vezet a horizontig. Az üldözött autó hirtelen eltűnik. De mint a kámfor. (Úgy kell elképzelni!) Az üldözők csalódottan konstatálják, hogy „eltűntek!” A holland szél lefújja John fejéről a keménykalapot, bele a zsombékosba. Nyöszörögve forog a díszlet szélmalom, távolabb egy-két perspektivikusan kicsinyített makett, az égen kis duplafedeles gép köröz. Az amerikai újságíró rájön, hogy ha a szél arra fújta a kalapját, akkor a szélmalomnak az ellenkező irányba kellene forognia. Jobban megfigyelve kitalálja, hogy belülről forgatják a vitorlázatot, így adnak jelt a repülőnek!

Hogy kinek mi a klisé, az még attól is függ, hogy mikor és hol ? Engem ritkán zavar, ha átlátok azon, amit látok. Attól még látom. Ha az illuzionista eltünteti a nőt egy fekete láda mélyén, nem veszítem el a kedvemet, csak azért, mert már láttam ilyet, és mert duplafenekű, tükrökkel bélelt ládáról van szó. Hitchcock sosem fél attól, hogy lelepleződik. Csal, és közben kikacsint. Ennek köszönheti, hogy elcsépelt melodramatikus konfliktusokat, tucatkrimiket feldolgozó forgatókönyvekből is olyan filmeket alkotott, amelyek az évtizedek múlásával nem kopnak, inkább patinásak lesznek.

A Gyanú árnyékában arról szól, hogy a gyilkos a családban van. Charlotte olyan tiszta lelkű, amilyen csak az lehet, aki „Ladybird” kiadású könyvekből tanulta az ábécét. Ha felismeri, hogy Charlie bácsi a vígözvegyek hidegvérű gyilkosa, szegényebb lesz egy illúzióval. Mialatt ő lelkiismeretével, és bimbózó érzelmeivel küzd, Charlie bácsi megpróbálja megölni.

 

*

 

A suspense nem Hitchcock találmánya. Egy időben a színházban is nagy divat volt. A Gyilkosság telefonhívásra is sikeres darab feldolgozása filmre. A Gázlángot először Thorold Dickinson adaptálta filmre, öt évvel 44-es George Cukor-féle feldolgozás előtt, amelyikben Ingrid Bergman játszott. Thorold Dickinson Hitchcock követője. Még egy követője van, akinek a nevét nem tudom. Vajon honnan szedték ezt a két követőt? Lehet, hogy önként jelentkeztek.

A Gyilkosság telefonhívásra egyik hőse neves krimiíró. Szerinte mindig becsúszik valami apró hiba, amire nem lehet számítani, ezért nem létezhet tökéletes bűntény. Pedig a hős éppen ilyet tervez. Be is csúsznak az apró hibák. Arra például nem gondolt előre a férj, hogy telefonálás közben nehéz hurokkal megfojtani az asszonyt, mert útban van a telefonkagyló. Az ollót, amivel dulakodás közben a feleség végülis leszúrja a bérgyilkost, „véletlenül” éppen a gyilkosságot kieszelő férj tette oda, mielőtt elment otthonról. Megannyi apró meglepetés, és sok kis öröm, amikor így minden rekvizit a helyére kerül a történet bonyolult szövevényében. Hitchcock rendkívül pontosan filmezte le a történetet, semmi sem kerüli el a néző figyelmét, a legapróbb csavar, egy időpont, egyetlen kis kulcs sem. Ehhez nagy fegyelem kell. Akárhogy figyeltem, nem találtam egyetlen olyan jelenetet sem, amelyben a rendező egy kicsit kiszórakozta volna magát. Találtam viszont egy alig észrevehető, döntött képsíkú felvételt, amely előre jelzi, hogy a következő percekben valami nem stimmel majd. Ez már stréberség. Van a szoba falán egy fénykép, a férj egy banketten, iskolatársai körében. Alfred Hitchcock is ott ül közöttük.

 

*

 

Hitchcock nem tett egyebet, mint jó munkát végzett. Talán külön érdeme, hogy ő Hitchcock. Sok közepes és jó művet, továbbá néhány remekművet impregnált, pácolt és konzervált, jelezve ezzel, hogy ránk is gondolt, akik húsz-harminc-negyven évvel később nézzük filmjeit. Ha pedig ő már akkor gondolt ránk, akkor mi is gondolunk rá, és így fügét mutatunk a múló időnek. Éljen soká a meztelen király!

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/05 33-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6430