KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/május
• N. N.: A megszólított ember Történészek kerekasztal-beszélgetése
• Létay Vera: Magadban, volt-gyermek... Napló gyermekeimnek
• Zsugán István: Egy-egy ujjlenyomat Beszélgetés Mészáros Mártával
• Klaniczay Gábor: Rockvázlat, történelmi háttérrel István, a király
• Fekete Sándor: A história hátországában A postakocsi
• Schéry András: Európai komédiák olasz módra Budapesti beszélgetés Ettore Scolával
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Történelem – tánccal, énekkel Nyugat-Berlin

• Bikácsy Gergely: Gyilkos lehetsz! Hitchcock
• Xantus János: A múló idő és a meztelen király
• N. N.: Hitchcockról a Filmvilágban
• Veress József: Színvonalas furcsaságok Hollandiai filmpanoráma
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Führer nevében
• Szilágyi Ákos: Klapka-légió
• Hollós János: Missouri fejvadász
• Vanicsek Péter: A harmadik királyfi
• Farkas Miklós: Elveszett egy kékszemű
• Harmat György: Csillagom, halálom
• Ardai Zoltán: Kéjnő Kaliforniába készül
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Belpolitika
• Csepeli György: Az igazi családtag
KÖNYV
• Hollós János: Hálóba fogni a filmet
POSTA
• Bikácsy Gergely: Arról a szubjektív tényről...
• Hegyi Gyula: Nem vitatom...

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hollandiai filmpanoráma

Színvonalas furcsaságok

Veress József

 

Az átlagosan tájékozott mozinéző meglehetősen keveset tud a holland filmgyártásról. Holland film: erre a fogalomra még szakmai berkekben is általában csak Joris Ivens és, Bert Haanstra neve ugrik be. Előbbiről közismert, hogy a dokumentumműfaj klasszikusa, utóbbi játékos bájjal, tüneményes iróniával jelenítette meg a nemzeti karakter sajátosságait (főleg a Mi, hollandok című antológiában). Ugyanő forgatta a világszerte ismert bravúros Üveget. Siker volt nálunk Fons Rademakers kalandos meséje, a Max Havelaar (amely a magyar keresztségben az Egy holland Jáva szigetén címet kapta). Az egyik moszkvai fesztiválon keltett figyelmet a René van Nie rendezte Lopott szeretet. Ezzel jószerint kész is a leltár. A kis filmgyártó országok művészei ritkán kapaszkodhatnak fel a népszerűség Parnasszusaira, ami egy közepes tehetségű amerikainak vagy franciának játszi könnyedséggel sikerül.

Egy beszédes adalék a mennyiség és minőség összefüggéséhez: 1982-ben 17 filmet készítettek a holland stúdiókban. A színvonal elismerésre méltóan kiegyensúlyozott. Megfordultam már néhány nemzeti bemutatósorozaton, fesztivál-seregszemlén, amikor majdnem mindenki mérgezést kapott a couleur localtól. Ömlesztve „fogyasztani” egy náció termését esetenként nem éppen szórakoztató feladat, hiszen törvényszerűen be-becsúszik gyenge, érdektelen mutatvány is. Tavalyi holland filmvásárló szemle-utunkon a szürke középszert is konstatálhattuk, olyan munka azonban, mely dermesztő dilettantizmust árasztott volna, egyetlenegy sem akadt.

Milyenek a mai holland filmek? Mesterségbeli megformálásukról az esetek többségében elismeréssel nyilatkozhatunk. Pozitívum: többségük mai miliőben játszódik, és a jelen konfliktusait boncolgatja. Negatívum: uralkodó motívum az egyensúlyvesztés, a meghasonlás, az érzelmi-erkölcsi degradálódás. Pozitívum: meglehetősen változatos a tematikai, műfaji, stiláris stb. színkép. Negatívum: a meghitt hangulatokat majdnem mindig kiszorítja a vászonról a bizarr, a meghökkentő és taszító jelenségek sora. Persze, szélsőséges esztétikai minőségekkel is lehet jelentős filmművészetet teremteni, ám itt nem erről van szó, sokkal inkább bizonyos aránytévesztésről, a különleges – és különös – szituációk indokolatlan halmozásáról.

Néhány adat a filmkultúra helyzetéről.

A 14 millió lakost számláló országban csak a legutóbbi időben pezsdült meg az alkotókedv (1980-ban még csak 7 filmet fejeztek be). Az állami támogatás mértéke, ha lassan is, de fokozódik. A nézők száma állandóan csökken (1978-ban 30,5 millió, 1980-ban: 27,9 millió). A tévékészülékek száma 4,2 millió (a teljes telítettséghez közel). 1980-ban 329 filmet mutattak be a mozikban, ezek közül 141 amerikai. A mozik száma – s ez nem tipikus – növekszik! 1978-ban 484, két esztendő múlva viszont már 523 filmszínház kínálta programjait. A mi filmművészetünket inkább csak a hivatásosak ismerik (azok viszont remekül). A Mephistót azonban a közönség és a kritika is kalaplevéve fogadta.

És most lássuk kicsit közelebbről is a holland filmeket.

Pieter Verhoeff A vadállat jelében – az észak-hollandiai história a húszas évek végén esett meg – egy mindent lebíró szenvedély társadalmi-pszichológiai elemzésére vállalkozott. A csodabogár Wijkstra beleszeret Aaltjéba, a hatgyermekes anyába. Az asszony elhagyja a családját, és összeköltözik szerelmével. A környezet elítéli a nőt viselkedéséért, s a törvény is akcióba lép. Véres tragédiába torkoll a szerencsétlen szerelmesek vesszőfutása. Wijkstra az intézkedő rendőröket mind egy szálig megöli (négy embert küld a másvilágra), aztán felgyújtja házát, és elhagyja a falut. A vadállat jele a gyilkos börtönben írott visszaemlékezéseinek nyomán készült. Precíz film, vibráló atmoszférával, sok találó megfigyeléssel – s olyasfajta kicsengéssel, miszerint végzetünk ellen gyakorlatilag semmit sem tehetünk.

Még furcsább a képlet a Christine hallgatásában (rendezője a pályakezdő Marleen Gorris). Három tisztességes, sőt jólszituált asszony halálra veri egy ruhabutik tulajdonosát – pusztán azért, mert a szerencsétlen nem engedi őket lopni... A tettesek bíróság elé kerülnek. Fékezhetetlen devianciájuk mozgatórugói a nyomozás során feltárulhatnának, ám a szerző a címhez tartja magát, és hallgat. Mi több: elkedélyeskedi a felelősség kérdését. Kár, mivel a Christine hallgatása számos mozzanata hatásos, és a nők miniportréi is remekbe szabottak, függetlenül az „action gratuite”-sorozat elnagyolt tálalásától.

További variációk a váratlan sorscsapásra:

An Bloem, a jócskán hervadó asszony válását követően korban hozzáillő és tisztességesnek látszó férfival vigasztalódik. Aztán – c’est la vie – saját lánya lecsapja a kezéről a lovagot. An Bloem státusza egy-kettőre megváltozik. Szeretőből anyós lesz, a „fiatalok” pátyolgatója. Mikor megszületik a gyerek, An Bloem unokája, betelik a pohár. A fénytelen tekintetű, megtört teremtés önkívületben botorkál az úttesten, s csak idő kérdése, hogy mikor gázolja halálra valamilyen autó. Az An Bloem, fordulatos meséje és szelíd érzelmessége révén – siker Hollandiában. A forgatókönyvet egyébként ugyanaz a Ton Vorstenbosch írta, akinek a nevét a regény címoldalán is olvashatjuk. Peter Oosthoek drámája korrekt adaptáció – helyenként közhelyszerű tálalásban. Ami igazán átélhető benne, elsősorban a címszerepet alakító Kitty Courbois-nak köszönhető.

A lét perifériáin tántorog Hedwig is, A halál hűvös tavaiban (a filmet Frederik van Eeden regénye nyomán Nouchka van Brakel forgatta). A hősnő kicsapongó életet él, rászokik a heroinra, aztán egy apáca segítségével mégis talpraáll, és a paraszti munkában keres gyógyulást. A halál hűvös tavai keményen bírálja az úgynevezett középosztály mentalitását, viszont sémákká egyszerűsíti a Renée Soutendijk megformálásában paradox módon így is vérbő figura pokoljárásának folyamatát.

A belga Stijn Streuvels prózája ihlette Jan Gruydert rendezőt a Lenföld elkészítésére. A két nemzet szövetkezésének kvalitásos alkotást köszönhetünk. A koprodukció ténye sem lebecsülendő, mivel más művekben – például a Forró nyáréjszakában – leplezetlen gúnnyal szólnak a holland szerzők a kissé „lököttnek” tartott szomszédról. Sajnos, sok helyről ismerős az ilyesfajta rivalizálás... A Lenföld egy farm felületes pillantásra eseménytelen, valójában mélyen izzó szertartásos rendjét tárja elénk. A családot a kérlelhetetlen apa tartja össze. Az öreg – miután nem képes lebeszélni fiát egy csinos béreslányról, akibe a legény belehabarodott – durva tettlegességre ragadtatja magát. Gyermeke hosszú ideig lebeg élet és halál között. Gruydert Lenföldje kulturált (helyenként túlzottan leíró jellegű) életképsorozat. Ben Tenniglo festői felvételei többnyire ellensúlyozzák a cselekmény terjengősségét.

A sűrű politikum a kötőanyaga A vöröshajú lánynak (Theun de Vries nálunk is kiadott regényét Ben Verborg ültette át a mozgóképek nyelvére). Az opera prima – mely az antifasiszta ellenállás harcait idézi fel egy bátor ifjú nő önként vállalt küldetésének sztorijában – talán túlságosan is – visszafogott, ritmusa lassú, a korfestés viszont alapos és az ábrázolás művészi eszközei az elkötelezett mondanivalót szolgálják.

Lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, de sehogyan sem voltam képes Annette Apon filmjének hullámhosszára hangolódni. A Giovannit – főszereplői: egy leány, egy hotelszoba, egy telefon, meg a szokatlan bőséggel rajzó emlékek – nem érzem egyébnek ügyes blöffnél, noha Annette Apon mestere a kafkai titokzatosság megteremtésének, csak az a baj, hogy nem ad elég útmutatást mozaikjai összerakásához. A másik Apon-film, a Hullámok, Virginia Woolf művének átültetése; az illúzióvesztés stációinak bemutatása művészieskedő, statikus, túlbonyolított. A rangos irodalmi alapanyag önmagában nem szavatolja a vállalkozás eredetiségét. A Hullámok fojtott ezoterikussága a különben szépen felépített, míves „blokkok” hatását is majdnem tönkreteszi.

A legpezsdítőbb szórakozást Frans Weisz és Shireen Strooker Forró nyáréjszaka című zenés vígjátéka jelentette (érdekessége: hősei idegenbe szakadt hazánkfiai voltak). A cselekmény ösztövér. Egy cirkuszi műsor számai peregnek gyors egymásutánban, s közben belátunk a kulisszák mögé. A díszlettervező munkások berendezik a színpadot. Az artisták és a csepűrágók gyakorolnak. A show csillagai – házastársak – kellemetlen pillanatokat élnek át, mert a férj éppen hűtlenségéről és elszakadási szándékáról számol be feleségének. Zene, tánc, slágerek. A pár az attrakció közben is huzakodik. Viccek minden mennyiségben a belgákról. Egy sértődött vendég tiltakozik, sőt, pisztollyal hadonászik. És így tovább. Szóval: látszólag semmi különös. Mitől ellenállhatatlan mégis – bizonyos sztereotípiái ellenére – a Forró éjszaka? Üde légköre, természetes humora mesterien varázsolja elénk a cirkusz életét (meg az élet cirkuszát).

Bravúros a Jos Stelling nevéhez fűződő pantomim-játék, a parodisztikus elemekben még a Forró nyáréjszakát is felülmúló vizuális show, A bűvész. A filmnek voltaképpen nincs elmesélhető tartalma, mindössze bohóctréfákat, helyzetgyakorlatokat, burleszk-sziporkákat köt csokorba. Keveredik egymással a valóság és az álom. Stelling idéz a Marienbadból, a Nagyításból, a Britannia Gyógyintézetből. A Ha lázadása is visszaköszön. Tulajdonképpen semmiféle szöveg nem kíséri a geg-füzért (akárcsak Chaplin első hangosfilmjeiben) – valójában azonban nem is hiányoznak a dialógusok, mert a magatartásoké és a gesztusoké a korlátlan terep. A bűvész ínyenceknek való mű: ott van rajta a nagy elődök szellemujja, s megteremtőinek felfedező tehetségét is bizonyítja.

Iván Gábor a Filmvilág 1979/19. számában ezekkel a szavakkal fejezte be a holland filmmustráról szóló beszámolót:”... az első lépést megtettük a holland filmkultúra megismerése felé. Jöhetne majd a második.” Jön is.

1984-ben – a tavalyi magyar filmhét viszonzásaként – holland bemutatósorozatra kerül sor hazánkban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/05 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6432