KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/június
• Gaál István: Griffith lázas türelmetlensége Intolerance
• Ardai Zoltán: Anzix a trafikból Higgyetek nekem!
• Koltai Ágnes: Egy eretnek műfaj Beszélgetés Gyarmathy Líviával
• Kornis Mihály: Az Apokalipszis diszkrét bája A nagy zabálás
• Márton László: „Lám a cápa szája tátva...” A cápa
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Felhőbe lépő film Nyugat-Berlin
• Zsugán István: Film, eredj, légy osztályharcos! Havanna

• Fekete Ibolya: Falfúró Filmnovella
• Grunwalsky Ferenc: Falfúró Filmnovella
• Szomjas György: Falfúró Filmnovella
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Egy asszony visszanéz
• Márton László: Szaffi
• Barna Imre: Mégis, kinek az élete?
• Hirsch Tibor: Halál egyenes adásban
• Bánlaki Viktor: Egy filmcsillag élete
• Faragó Zsuzsa: Bocsássanak meg, kérem!
• Szentgyörgyi Rita: Folyópart tangó
• Harmat György: Öt láda aranyrög
• Tóth Péter Pál: Kígyóméreg
• Gáti Péter: Katapult
• Kapecz Zsuzsa: Gyermekrablás Caracasban
• Ardai Zoltán: Kölyökbanda
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A jövő Milyennek szeretném?
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Az új hullám húsz év múltán

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Halál egyenes adásban

Hirsch Tibor

 

Valóban álma-e minden filmművésznek, hogy saját szemét használhassa kamerakén? A filmtörténetileg képzettebb vagy csak egészséges ösztönökkel bíró alkotók persze tudják, hogy a rendező képi szuverenitása mindig több mint az a közönséges látásszabadság, amit fejkapkodással, tekintetfixálással valamennyien birtokolhatunk. A szubjektív kamera egyeduralmát sokszor hirdették meg az avantgarde klasszikusai, de mindig kiderült, hogy látószög-purizmussal a filmművészet nem váltható meg. A csábítás azonban, úgy látszik, még mindig nem szűnt meg teljesen. Bertrand Tavernier filmje be nem vallott vágyteljesítő álom, egyenesen a rendező mélytudatából: a film hősének, a gyenge, infantilisan csökevényes erkölcsökkel megáldott, de szakmáját szerető operatőrnek valóban szuper- mikro-kamerát építenek a szemébe, és hozzávaló telepatikus működésű reléállomásként, közvetítőkocsiként használják az agyát. Súlyos dramaturgiai ürügy van tehát a szubjektív kamera alkalmazására, senki sem emlegethet fölös pszichologizálást, öncélú művészkedést. Nem csoda, hogy a film igazi operatőre ki is használja kamera szemű kollegája csodálatos képességeit: a képek zaklatott vibrálása, a pislogásra kényszerítő fényváltások, a sokféle, fájdalmasan természetellenes, leselkedő képkivágás akkor is a szemkamera titkos jelenlétére utal, amikor hősünket – és nem hősünk által a többieket – látjuk.

A film azonban, sajnos, nem a rendező rejtett vágyakozásáról, hanem a vágy megtagadásáról szól. A filmbeli filmes egy rég kidolgozott, a Hálózat, a Katharina Blum elvesztett tisztessége és egyéb filmek által kellően pontosított „egyén-média-nyilvánosság”-típusú szüzsében kénytelen használni többre hivatott szem-kameráját. Egy érzékeny lelkű, halálosan beteg írónő utolsó napjait kell közvetítenie egyenes adásban egy kontinensnyi tévéhálózat nézői számára. Az írónőt, aki tud betegségéről, már megkörnyékezték a tömegkommunikáció semmit sem tisztelő urai, hogy a hagyományos televíziózás eszközeivel riportsorozatot készítsenek haldoklásáról. Az asszony éppen előlük menekül, amikor egy éjszakai tömegszálláson, mit sem sejtve, egyenesen a lesben várakozó tévé-szemű operatőr karjaiba omlik. Kettesben veszik nyakukba az országutakat, gyalog, stoppal, lopott autón, a nő kívánsága szerint, miközben a világ estéről estére a következő folytatást várja, hogy tanúja lehessen a kiválasztott áldozat szorongásainak, hisztériában kitörő halálfélelmének, szerelmi ellágyulásainak.

Ebből a rövid cselekményvázból nem derülhet ki, hogy a tényeknek-eseményeknek épp ez a kombinációja micsoda barokkos műfajburjánzást feltételez, egy olyan eleve hosszúra nyúlt filmet, melyben csupa illeszkedni nem képes stílus és műfajtömb követi egymást, tűnik el, tér vissza, a történet alakulása szerint. A sci-fi keretnek tekintendő, épp csak azért, mert ha nincsenek is tárgyi utalások, a történet technikai lelemény köré szerveződik, és a jövőben kell játszódnia. A sci-fi-keretet tölti ki mindenekelőtt a témahordozó váz: publicista film a meggyalázott személyiségjogokról. Ezt követi a lélektani film, mely csak a betegségével együtt élni próbáló írónő egyszemélyes vergődésére koncentrál, majd a melodráma egy tragédia árnyékában szövődő szerelemről, az országúti film egy kiöregedett hobó párról, és a hitchcocki mintájú horrorfilm, melynek legfőbb feszültségpontja az a pillanat, amikor az asszony, zseblámpával a szeretett férfi arcába világítva, közelről pillantja meg a merev pupillájú robot-szemeket.

A műfajváltogatás üteme a film végére szinte vibrálássá fokozódik: a kétségbeesés vinnyogását veretes bölcselkedő dialógusok követik, a csendes idill hangjait berregő helikopterek, a technokrata civilizáció üzenetével. Szerencsére Romy Schneider „alkalmas alany”; valóban megfelel arra, hogy képsorról képsorra kibújjon előző bőréből.

Tavernier filmje hangulatgyűjtemény, és mivel egyes jelenetek a hangulatokat valóban megkötik, nem is a legrosszabb fajta. Csak éppen hangulatgyűjtőknek való. Olyan nézőknek, akik, ha jelenetek közt szemezgethetnek, sok egyebet megbocsátanak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/06 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6098