KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/január
• Koltai Tamás: Mindez már megtörtént velünk Beszélgetés Gothár Péterrel
• Reményi József Tamás: Lélegzet nélkül Grúz filmek krónikája
• Böszörményi Géza: Fekete macska sötét szobában Pasztorál
• Szilágyi Ákos: Barátom, a filmreklám
• Bikácsy Gergely: Tajtékos évek A nouvelle vague születése
• Kovács András Bálint: Kultúra és halál Az új hullám szabadsága
A FILMVILÁG MOZIJA
• Schubert Gusztáv: A kollektív Übü Tűz van, babám!
FILMFŐISKOLA
• Zsugán István: Mennyit ér egy rendezői diploma? Beszélgetés Herskó Jánossal
• Pap Pál: Lengyelországban – és Ausztráliában Beszélgetés Jerzy Toeplitz professzorral
• Dobos Éva: Három Világ diákjai Beszélgetés Humberto Solas Kubai rendezővel
• Vincze Lajos: Debütánsok A holnap grúz filmes nemzedéke
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szellem a dobozból Gdynia
• Zalán Vince: Fekete festmények Mannheim
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Szerelem második vérig
• Nagy Zsolt: Yesterday
• Hirsch Tibor: A harmadik fokozat
• Gáti Péter: Bocsáss meg!
• Faragó Zsuzsa: Kobra
• Kovács Ágnes: Az utolsó kívánság
• Tamás Amaryllis: A vihar

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A Filmvilág mozija

Tűz van, babám!

A kollektív Übü

Schubert Gusztáv

Amióta világ a világ, a tűzoltóegyletek bálokat rendeznek. Merthogy így mindenki jól jár: a tűzoltó, mert lám, kiderül róla, hogy mégsem olyan komor lélek, amilyennek foglalkozása és egyenruhája festi, és a bálozó, akit a katonás diszciplína jelenléte megóv attól, hogy tánctól, sörtől hevülten oktalanságra ragadtassa magát. Ezen a Csehországban mindmáig továbbélő kedélyes és katonás K. und K. módin lehet ugyan furcsálkodni (akárcsak azon, ahogy a medvetorkú harci rezek az alkalomhoz illő nemes és nemtelen keringőket eldörmögik), de megbotránkozni rajta korlátoltságra vallana. Ne higgyük, amit annak idején (a Tűz van, babám!-at 1967 decemberétől majd egy éven át vetítették Csehszlovákiában, nálunk a szinkronizált kópia már nem jutott el a mozikba) a filmen elgondolkodni óvakodó nézők hinni akartak, hogy Forman a cseh tűzoltók tisztességét kívánta volna bemocskolni. Nem az előítélet szülte ezt a filmet; más oka volt annak a döbbenetnek és felháborodásnak, amely erőt vett Formanon azon a kisvárosi mulatságon, amelyre a forgatás előtt elvetődött. „Lázálom! Az emberek bált rendeznek, mert szórakozni szeretnének, mert örülni akarnak egymásnak. És mindebből épp az ellenkezője sül ki. Hogyan lehetséges ez?”

Ne találgassuk, mit látott Miloš Forman azon a mulatságon. A Tűz van, babám!-at látta. Derék tűzoltókat, akik elhatározzák, hogy 86. születésnapján ajándékkal kedveskednek az egylet nyugalmazott parancsnokának, amit majd a bál szépségkirálynője fog átnyújtani. Burleszkbe illő összeomlást: a szépségverseny zűrzavarba fullad, az ünnepeltről elfeledkeznek, és elveszítik a neki szánt ajándékot. És amíg a tűzoltók bált adnak, egy ház lángra gyullad. Amikor pedig tombolaszelvényekkel próbálnák megsegíteni a tűzkárosultat, kiderül, hogy a bálozók időközben elhordták a nyereménytárgyakat.

Forman-filmben tűzoltót látni rosszat jelent. Ahol megjelennek (így a Ragtime-ban is), ott előbb-utóbb égre száll a vörös kakas. Bradbury és Truffaut 451° Fahrenheit-jában direktebb és sokkolóbb a kontraszt: a tűzőrzők… könyvégetők. A közép-európai néző szemében a tűzoltó, aki körül akarata ellenére borul lángba minden, mégis időszerűbb szimbólumnak látszik, mint a renegát, a gyújtogató tűzőr.

A Tűz van, babám!-at nézve idővel azonban gyanút fogunk, hogy mégsem egészen arról van szó, hogy a célok tökéletesek, csak az eszközök rosszak, hogy a tűzoltók rákényszerítik a civilekre azt a jót, amit „akarniuk kellene”, de nem akarnak. A mód, ahogy a tűzoltóegylet boldogítja a bálozókat – a rájuk tukmált szépségkirálynő-jelöltséggel a csúnyácska lányokat, az értéktelen tombolával a tűzkárosultat, a fölébenövő bállal az ünnepeltet – leleplező. A példákból kiviláglik, hogy nem annyira az egyén boldogsága fontos itt, mint inkább az, hogy a bálbizottság „kegyelméből” részesüljön benne. A bálozó van a bálrendezőkért és nem fordítva. Mert ez a mulatság igazából nem spontán együttlét, hanem „irányított szabadidő”, a tűzoltóegylet önreklámozó show-műsora. Ahol is a legfontosabb műsorszám, amint a szervezők (bizonyságot téve mindenhatóságukról és jóságukról) a nyílt színen boldogítják a kiválasztottat. (Akarja-e vagy sem, sikerül-e vagy sem, mindegy, elég, ha úgy tűnik föl, hogy igen.) A báli sokadalom ezenközben fénylő arccal örvendezik. Részvétet senki sem érez pódiumra terelt sorstársai iránt, senki sem számol azzal, hogy a következő pillanatban áldozatul eshet a gyámkodás szelíd tortúrájának. Ezért jön olyan nehezen a botcsinálta szónok nyelvére a „szolidaritás” szó, amikor azt szeretné elmondani, mi is fejeződik ki a bálozók gesztusában, akik felajánlották tombolajegyüket a tűzkárosult javára. Persze nincs ebben az érzéketlenségben semmi szándékos könyörtelenség, amikor a bálozók a tűzoltókkal együtt üldözőbe veszik a megaláztatás elől menekülő „szépségeket”, amikor kivételes látványosságként élvezik a tűzvészt, amikor megtapsolják a tűzből kimentett Havelka bácsit (mert szerencsétlenségével elszórakoztatja őket), a boldog öntudatlanság munkál bennük, fogalmuk sincs, mihez segédkeznek.

Rosszul csak az érzi magát ezen a bálon, akit a demonstráció tárgyául kiszemeltek. Vagy még az sem: az elaggott tűzoltóparancsnok például az utolsó pillanatig nincs tisztában azzal, hogy nem ő az est hőse, hanem kellék csupán. Forman javára szóljon, nem azért, mintha az öregember szenilis lenne, hanem mert az antivilágból rekedt itt, az úriemberség rég felrúgott szabályai szerint cselekszik és ítél. Nem feltételezi, hogy csak sakkoznak vele. A másik öreg, a tűzkárosult, mivel neki a bőrére megy a játék, hamar észreveszi, hogy a körülötte nyüzsgő pártfogók nem segítenek rajta, nem is hagyja magát értéktelen tombolajegyekkel kifizetni. A szépségversenyre összetoborzott lányok viszont csak akkor érzik át, hogy valami komisz tréfát űznek velük, amikor a parancsnoki irodából kilépnek a bálterem vidám arénájába (mintha csak Woody Allen nonszensze válna itt lehetségessé: „Vessetek a mókusok elé!”). A szelíd erőszakkal azonban ők sem tudnak szembefordulni, csak méltatlankodni vagy elfutni képesek, hiszen nem is tudják pontosan, mi ellen is kellene lázadniuk.

A rebellis hősök majd csak Forman későbbi korszakában bukkannak föl. McMurphy (Száll a kakukk fészkére), Bukowski (Hair), Coalhouse Walker (Ragtime), az ifjú Mozart (Amadeus) öntörvényű személyiségek, akik keveslik a kiporciózott szabadságot, nem hajlandók egy nélkülük kiagyalt rendbe beilleszkedni. (Ha Forman újra visszatérne első filmjei világába, a család mikrokozmoszába, ma már feltehetően nem Fekete Péterre vagy Andulára emlékeztető tiszta, de képlékeny jellemet választana hőséül, hanem a Négyszáz csapás Antoine-jához hasonló betörhetetlen kamaszt.) A zsarnokság és a személyiség „hősi” (nem annyira csehes, mint inkább amerikaias) párharcát lelkesültebben figyelhetjük, mint azt a groteszk táncot, amit az atyáskodó bálbizottság próbál ellejteni a gyermeteg bálozókkal, de bizonyos, hogy a Tűz van, babám!-ban rejlő bölcsességre nagyobb szükségünk van, mint a későbbi filmek buzdítására. Kiélezett helyzetben bátornak és méltóságteljesnek lenni nem könnyű, csakhogy ilyen nyílt párviadalok ritkán adódnak az életben, legtöbbször észre sem vesszük, hogy mibe keveredtünk, már földre is kerültünk, vagy mi aláztunk meg másokat.

És a Tűz van, babám! még ennél is átláthatatlanabb és nyugtalanítóbb helyzetbe avat be minket, mert ha már kezdjük sejteni, hogy mi ebben a familiáris népünnepélyben a bűn, még mindig nem tudhatjuk, hogy ki a bűnös, akivel szembe kellene szállnunk. A filmbéli tűzoltók ugyanis nem körmönfont gazemberek, akik leleményes (a résztvevők számára azonban megalázó) trükkökkel próbálnak népszerűséget szerezni. Akaratuk ellenére, öntudatlanul művelik a rosszat, ahogy a közönség mit sem sejtve fogadja azt el. De ettől még nem lesznek rokonszenvesek. Hiába a teljes csőd, a tombolabotrány után egymással civakodó tűzoltók még mindig nem ébrednek rá, hogy jó szándékuk valamin kisiklott – a bálozókat okolják a történtekért. Ezt a jelenetet nézve hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a bálrendezők ostobaságában, hozzá nem értésében lássuk a káosz okát. Pedig ha nagyobb szakértelemmel szerveznék a bált, nem a boldogítás volna sikeresebb, hanem a szemfényvesztés.

Vagy talán a kiben-kiben ott lapuló vágy – hogy másokat gyámolítva magunkat hatalmasnak érezhessük – lesz úrrá ezeken az embereken? Forman előző filmjeiben (Fekete Péter; Egy szöszi szerelme) ez a mentalitás a „nevelés” egyik legfőbb indítékaként lepleződött le. A bálrendezőket is áthatja ez az atyai attitűd (nyilván nem véletlen, hogy a tűzoltóparancsnokot, a bálbizottság elnökét az a Jan Vostrčil játssza, aki Fekete Péter pedagógiai tébolyban szenvedő apját alakította), a filmnek alig van olyan pillanata, amikor ne hadonászna valaki arca előtt egy-egy oktatólag felemelt mutatóujj. Mégsem gondolhatjuk komolyan, hogy az álszent önzés a forrása a kollektív bornírtságnak, éppenséggel a fordítottja történik, a torz szabályok és intézmények ficamítják ki a lelket. Ha a fontoskodó és kíméletlen ügybuzgalom oly mértékben ütközik ki valahol, mint ebben a bálban, akkor jó okunk van feltételezni, hogy a háttérben nem egy titokzatos természettörvény munkálkodik, a szokásos fölé emelve a balgák és a rosszindulatúak számát, hanem valamilyen jól álcázott „társadalmi csapda” nyeli el a jó szándékot.

Forman felfogása szerint nem az emberek a nevetségesek és bűnösek, hanem a szokások és az intézmények rendszere. Igaz, a hatalom sohasem absztrakt, csakis az emberek által ölthet alakot: az, aki hajlandó testét-lelkét odakölcsönözni egy eszmének, már felelős érte. „Nekem az egylet becsülete százszor fontosabb, mint a sajátom” – kiabálja az egyik tűzoltó. És ezzel a nemesnek látszó gesztussal akaratlanul is elembertelenedik, hiszen nem az igazsághoz, hanem egy testülethez kötözi oda magát. Feladva az önálló gondolkodást, elveszti beleérző képességét, és ezzel utat nyit annak a lehetőségnek, hogy ha úgy adódik, jó szívvel legyen embertelen. Miközben az emberek elszemélytelenednek, a hatalom megszemélyesül: az eredendően jó szándékú tűzoltók együtt valamiféle kollektív Übüként nyomják agyon álszent gondoskodásukkal a bálozókat.

A Tűz van, babám!-ban nincsenek már individuumok, következésképpen a bűnöst és a bűnt sem ezek között az emberek között kell keresni. Szuverén, cselekvő személyiség ebben a bálteremben már csak egy van: az önálló életre kelt Bálbizottság. Az ő vágyain és képességein áll vagy bukik a bál sorsa.

Ez a groteszk helyzet persze nem eleve adott, hanem a bálbizottság ténykedésének következménye. Az a vezérelve, miszerint nélküle megáll az élet, hosszú távon igazolja önmagát: akit folyton gyámolítanak, valóban önállótlanná válik, támogatásra szorul. Persze ezt a téveszmét nem elég meghirdetni, úgy kell átszabni a valóságot, hogy ne mondjon neki ellent. A bálbizottságnak, ha nem akarja, hogy bebizonyosodjék feleslegessége, lehetetlenné kell tennie, hogy bármi is nélküle menjen végbe. Mindennek az irányítását saját kezébe kell vennie, csakhogy ez képtelen és nevetséges terv. Még egy ekkora hálót sem lehet elég erősre szőni! Hol itt, hol ott szakad el a szál: a széplányok szertefutnak; a tűzkárosultat képtelenség meggyőzni arról, hogy a tombola mégiscsak fényes kárpótlás a leégett házért, a bálozót pedig arról, hogy ne lopja el, ami az övé. Kezdetben azonban még a baj is kapóra jön, mert – immár nem lévén rajta kívül más cselekvőképes erő – a bálbizottság a minden veszélyt elhárítani képes patrónus személyében tetszeleghet. Idővel azonban a túlszervezéssel felidézett káosz óhatatlanul úrrá lesz rajta.

Mihelyt felfedezzük, hogy a Tűz van, babám! főszereplője egy kollektív Übü, a film humorát is másként fogjuk érzékelni. Ha addig egy modern tűzoltóbörleszk fergetegesen mulatságos és üdítően semmitmondó helyzetein pukkadoztunk, azontúl egy félelmetesen nevetséges jellemen fogunk mulatni. Korántsem olyan kajánul és önfeledten, mintha korlátolt tűzoltók vagy a mögéjük képzelt „kétbalkezes politikusok” jellemén élcelődhetnénk. A groteszk hatalomban – amelynek a bálbizottság nem jelképe, hanem nagyon is valóságos képviselője – alattvalóként, bálozóként mi is benne vagyunk.

De hát „hogyan lehetséges ez?” Forman a kisvárosi tűzoltóbáj mikrovilágában csak azt mutathatta meg, milyen következményekkel jár, ha a hatalmon úrrá lesz a jóság tébolya, hogy miért, az a bálrendezői szerepkörből nem vezethető le, annak történelmi okai vannak. A Tűz van, babám!-at végignézve mindenesetre már nem csodálkozunk és sajnálkozunk azon, hogy a gondviselő hatalom, amely „örökké jóra tör”, fordított Mefisztóként „örökké rosszat művel”. Mi sem természetesebb, mondhatjuk švejki malíciával. „Gazember is kell a világba… Ha mindenki jót akarna a másiknak, már rég agyonverték volna egymást az emberek”. Aki azt hiszi, hogy a „jó kormányzáshoz” elegendő a jóindulat, nemcsak a derék katona bölcsességét feledi el, de (a nagy gazembernek emiatt tartott) Machiavelli korszakos felfedezését is veszni hagyja, miszerint a politika nem erkölcs, hanem érdek dolga. A hatalomnak, ha boldogítani akar, nem moralizálnia kell, hanem határozottan és szakszerűen képviselnie azok érdekeit, akiktől a mandátumát kapta. De hát kit képviselnek a Tűz van, babám! tűzoltói? Hitük szerint a bálozókat, valójában csak önmagukat. Hiszen itt az az abszurd helyzet áll elő – hiába táncol ott a sokadalomban maga a bálbizottság elnöke is, hiába igyekeznek a tűzoltók kitalálni (!) a bálozók kívánságait –, hogy a megbízó (a bálozó) semmiféle valódi hatalommal nem rendelkezik megbízottja (a Bálbizottság) fölött. És ha rendelkezne?

„Ha őt beengedem – méltatlankodik Václav, a tombolatárgyak helyettes őre, amikor meglátja a tűzből hálóingben kimentett Havelka bácsit –, akkor mi értelme, hogy egyáltalán itt legyek? Mi? Hát akkor nem is muszáj itt lennem, de ha már mindenki bejöhet ide, akkor felesleges vagyok én itten.” Igaz is, ahol szabad a tánc, mi szükség van még a bálbizottságra?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/01 40-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5113