KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Mediawave ’2005

• Horeczky Krisztina: Retró, posztmodern, high-tech Fiatal operatőrök Budapestről
• Kubiszyn Viktor: Virtuálváros Budapest és a fiatal film
MAGYAR MŰHELY
• Reményi József Tamás: Valamit kezdeni Sorstalanság
• Muhi Klára: Párbeszéd és svédcsavar Herskó János filmjei
• Fésős András: Aczéltelefonok Beszélgetés Herskó Jánossal

• Köves Gábor: Hollywood ostora Howard Hughes csodálatos élete
• Schubert Gusztáv: Legek ura Aviátor
• Kolozsi László: Bűnbeesés után Japrisot mozija
• Juhász Balázs: Silencio Lynch-hangulat
• Bori Erzsébet: Kinézni a fejünkből Verzió emberjogi fesztivál
• Bán Zoltán András: Éles fény Susan Sontag: A szenvedés képei
TELEVÍZÓ
• Vaskó Péter: A tárgyak cirkusza Széljegyzetek a reklámkultúrához
ANIMÁCIÓ
• Csillag Márton: Priit és most AniFest 2.
• Kemény György: Józsefvárosi távlatok Nyócker-stíl
KRITIKA
• Báron György: Nyáron, görögbe Csudafilm
• Kolozsi László: Matracsír Belső tenger
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Utolsó élet az univerzumban
• Bori Erzsébet: Bűnök
• Vincze Teréz: A kis virtuóz
• Kárpáti György: Fűrész
• Kolozsi László: Anya és a szerelem
• Csantavéri Júlia: Éjfél után
• Kolozsi László: Egy hulla, egy falafel és a többiek
• Csillag Márton: A por
• Ardai Zoltán: Kerülőutak
• Teszár Dávid: Átok

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Budapest és a fiatal film

Virtuálváros

Kubiszyn Viktor

Minden nemzedék megteremti a maga város vagy országimázsát. Az új magyar filmek révén Budapest-képünk is átalakul.

 

A zen-buddhista példázat szerint a megvilágosodott bölcs láthatja és megértheti a világot anélkül, hogy kitenné lábát a kunyhója ajtaján. Egyesek szerint az is elég, ha egyetlen helyet behatóan megismer. Például Budapestet. Vannak az otthonos városok (ahol lakunk), az ismerős városok (ahol jártunk) és az ismeretlen, csak olvasmány-, film- és képélményekből összeálló virtuálvárosok. Otthonos és ismerős várost viszontlátni filmképen mindig izgalom, hiszen ilyenkor találkozik a belül hordozott városkép és a más által láttatott városkép – ha vannak átfedések az jó, ha nincsenek az még jobb: új perspektívából látni az ismerős helyeket és térszeleteket mindig új tudást jelent. Tied a városod, magadnak építed a képét. Magadban. A film és a város(ok) viszonya többrétegű: a város lehet hálás háttér (turisztikailag pozitív hozamú totálok és panorámák egy-egy frekventált és vizuálisan is vonzó városszeletről), lehet érdekes couleur locale (filmturbózó egzotikum, fura bennszülöttekkel), lehet közömbös dzsungelkulissza (elidegenedés a köbön, tompa fényben és ködben úszó metropolisz-töredékek), és lehet filmszervező struktúra, igaz ritkán: ezek a városfilmek, melyeknek tárgyuk és lelkük a körülhatárolhatatlan embermassza lüktetése egy körülhatárolható térben. A harmincas évek filmjeinek éppúgy megvolt a maguk markáns Budapest- képe, mint a hatvanas évek magyar új hullámának. Aztán az érdeklődés elmúlt, a város beszürkült, a filmek Budapest-képe szintén. A kortárs fiatal filmek vizsgálatakor azért vagyunk szerencsés helyzetben, mert a megjelenő terek kortárs valóságunkban léteznek. Vagyis lecsekkolható, leellenőrizhető és megcsodálható bármikor élőben is. Itt van ez a XXI. század eleji, félig lerohadt, félig csillogó-villogó, emberi eszközökkel (autó, tömegközlekedés, bringa, két láb) elvileg átjárható, gyakorlatilag átjárhatatlan székesfőváros, a maga építészeti és vizuális eklektikájával, csodálatos és kevésbé csodálatos szegmenseivel, virtuál-aurájával és pörgő vagy épp megfáradt népével; és itt a film, pláne a „fiatal film”, ami meg jól megmutatja mit lehet kezdeni ezzel az ezredforduló utáni Budapesttel a vásznon. Szokásos kérdés, hogy a fiatal filmkészítők mennyire lakják be a várost, mennyire van mondanivalójuk a kortárs Budapestről, mihez kezdenek épületeivel, utcáival, tereivel.

 

 

Városlegenda

 

Lehet például mítoszt csinálni belőle. A magyar irodalom tele van Budapest-mítoszokkal: Kosztolányi, Krúdy, Márai és Mándy mindannyian városhangulatokat mitizáltak máig emlékezetessé Budapesttel foglalkozó műveikben. A fiatal filmek ismét úgy tekintenek Budapestre, mint lehetséges legendaforrásra. A hely szellemének megragadása – olykor a valóssal ellentétes megteremtése – jelenik meg a város egyes részeit filmszervező elemmé tevő alkotásokban. A Moszkva tér például amennyire generációs és személyes film, legalább annyira városelégia is: a címszereplő helyszín mint közösségformáló erő jelenik meg benne. Az igen rusnya, és kevéssé fotogén helyszín úgy képes szimbolikussá válni, hogy nem esztétikai szépsége, hanem aurája, városi (és emberi) csomópontjellege dominál. A Moszkva tér körülhatárolható várospont, egy egész városrészt főszereplővé tenni viszont már nehezebb feladat, kivéve, ha a hely rendelkezik azzal a bizonyos plusszal. Egyetlen budapesti kerületnek van igazán markáns és eleven képe a köztudatban, a nyolcadiknak. Nemcsak puszta szám a térképen, netán fogalmi viszonyítási pont, hanem szerteágazó asszociációs lehetőségek terepe. A Nyócker nagyon pontosan érez rá a városrész jellegzetességére, amikor a multikulti ezredvégi olvasztótégely budapesti mítoszát jeleníti (és teremti meg) benne. A különleges képi világú, de mégis testközeli Budapest-ábrázolás a film egyik legnagyobb erénye, amelyhez kitűnően illenek a fő történetszáltól eltartó, városi legendákra épülő miniepizódok. Kritikaként legfeljebb a meganimált városképbe helyezett sztori bugyutasága róható fel, egyszerű perspektívaváltással azonban könnyen túlléphetünk rajta: a Nyócker története épp annyira zavaros, mint egy nyolcadik kerületi utcasarok hajnali kettőkor. Mindkettő lehetne logikusabb és gondolatilag mélyebb. De plasztikusabb aligha.

A budapesti helyszínekre épülő filmek módszerei közül kiemelkedik a Kontroll telitalálata: a helyszín a metró, Budapest legkevésbé romantikus, vagy épp legkevésbé izgalmasnak tartott helyszíne és közlekedési tere. Átmenet, embercsatorna, semmi extra. A budapesti metró a maga rozsdásodó kék szerelvényeivel, retinaszaggató neonvilágításával és zörgő-csattogó hangkulisszájával a legkevésbé sem gondolható el ideális kalandhelyszínként, a Kontroll azonban kihasználja a helyszínbe kódolt szürrealitást, és természetesen rájátszik az ismerősség-élményre is. A félig szerzői, félig zsánerelemekkel dolgozó filmben azonban csak megcsillan a lehetősége egy új nagyvárosi mítosznak – metrófless a város alatt –, de nem teljesedik ki.

A mítoszképzés sajátos, de – a magyar filmtörténeti hagyományra is – jellemző módszere, amikor a városrész nem háttérként, hanem főszereplőként jelenik meg. A város eltűnő, lehasadó darabjainak melankóliáját mutatja be A mulandóság gátja amely a Kopaszi-gátnak állít emléket a kísérleti filmezés módszereivel. Abszurd és lírai enyészetképek, fáradt vigyor a megsemmisülés szemlélése közben. A lírától pedig már csak egy lépés a tündérmese, a Budapestről elrepülő autó és a vidéki kislány kalandjai a „csoda”városban. Álnaiv nézőpont, rögvalóság, és ambivalens szerelem az utóbbi idők legérzékenyebb Budapest-filmjében, az I love Budapestben. Már a cím is jelzi, hogy tárgya és meghatározója a város, ami történetet generál, ami emberekről szól ugyan, de legalább annyira a kulisszákról is. Budapest abszolút főszereplő, egy hely, ahol bármi megtörténhet. A női szemszög által teljesen más várost láthatunk, mint amit ismerni vélünk.

 

 

Várostörténetek

 

Egy hely elválaszthatatlan lakóitól és történeteitől. A kortárs Budapest tálcán kínálja a maga történeteit, a város mindennapi körforgásából könnyen filmre párolható a mindennapok varázsa ugyanúgy, mint a mindent átszövő egzisztenciális unalom. A magyar film erőteljes hagyományai közé tartozik az emberi drámák kisrealista bemutatása, a személyiség élveboncolása és a városi lét negatívumainak jelzésszerű felvillantása. A város kellemesebb arca viszont ritkán kap teret a filmekben, ahol pedig pozitív Budapest-képet látunk, az inkább emlékeztet steril képeslaptárlatra, mintsem organikus városkép-folyamra. Épp ezért tűnik még ma is üdítőnek és felvillanyozónak a meglehetősen régi (1998-ban készült), de ma is friss Kolorlokál. Szereplői a mindennapi emberek és közegeik, Budapest elégikusan lepusztult belvárosi utcái, középpontban a Tilos rádió éterforrásával. Az elkapott, fél-dokumentarista életképek és városlét pillanatok izgalmasan tükröznek – és ismertetnek meg a nézővel – egy, a magyar filmvásznon ritkán teret kapó Budapest-élményt. A Kolorlokál másik különlegessége a benne megjelenő szubkulturális – és közösségi – szemlélet. A döcögő magyar film mellett szélsebesen téptek el a különböző, a városban televényként burjánzó (ifjúsági) szubkultúrák. A magyar filmen csak nyomokban – és az adott közeget ismerők számára inkább komikusan – jelenik/jelent meg az ezredfordulós és ezredeleji városi pörgés, és a város arcát az idelátogató külföldi fiatalok szemében is meghatározó, sajátosan budapesti szórakozóhely-háló. (A kilencvenes évek elején-közepén született ugyan az akkori korról néhány hasonló tematikájú film, mint a Rám csaj még nem volt ilyen hatással, vagy a Cukorkékség, de a szimpatikus témakezelés mellett a filmes formanyelv már akkor is avittnak tűnhetett, ma még inkább annak érezzük.) A szubkulturális jelenségek mellett az éjszakai Budapest történetei sem találtak még igazán utat a magyar filmhez. A kivilágított Lánchíd és a belvárosi fények mellett létezik egy árnyék-város is, amelynek szereplői és alakjai alig köszönnek vissza a vásznon. Néhány kisfilmben ugyan már van erre törekvés, például az Egy hét című romasrác-életképben, amely háttérbe szorítva az ilyenkor szokásos stilizációt és didaxist kőkemény léthelyzetetbe ránt be. És valami ilyesmi – Budapest by night – jelenik meg az Ébrenjárók című filmben is, amely azonban sokkal stilizáltabban, a történet hangsúlyainak alárendelve jeleníti meg a jellegzetesnek tűnő karaktereket, és a szituációkon is érzik néhol a konstruáltság.

Azt, hogy Budapesten az atyaúristen is megismerheti a való világot, és jobb kedve lesz tőle, tudhatjuk az uristen@menny.hu-ból. A frivol kisjátékfilm igazi budapesti figurákkal és jelenségekkel játszik, fiktív mesei helyzetbe, Budapest jellegzetes, de nem képeslapszerű helyeinek keretében helyezve őket. A film szellemesen játszik a város térrészleteivel a különböző, a valóságban egymástól távol eső helyszínek összekapcsolása révén. Így vezethet a Batthyány térről az út a nyolcadik kerület szívébe, majd persze vissza, a mennyországba.

Hajlamosak vagyunk azonban megfeledkezni arról, hogy Budapest nem csak a belvárosból áll: a szürke agglomerációk, a város szélén – olykor nem is annyira a szélén – terpeszkedő lakótelepek ritkán jelennek meg magyar filmben, kivéve a magyar filmtörténet szocio-drámáit (Falfúró), vagy a zseniális korszatírákat (Roncsfilm) Az újabb magyar filmek közül egyedül a Tesó használja filmszervező közegként a lakótelepet. A Tesóban ez a sajátos városi mutáció nem irónia vagy szatíra forrásaként, nem is szocikulturális elemként jelenik meg: inkább afféle mindent meghatározó adottság, amelyben bármilyen történet megeshet, és amelynek megvannak a saját, itt is elképzelhető – akár romantikus – történetei, „lakótelepi mítoszai” is. Persze a Tesóban megjelenik a telepi létállapot szarkasztikus kritikája is egy villanásnyi snittben: Napóleon a térről stíröli az egyik panelblokkot, „Zöldövezet? Basszátok meg”, majd egy virtuál-ágyúgolyó ledarálja a panelház tetejét. A romantika tehát jobb híján él meg ott, ahol, a város érdes részein, de legalább megél.

 

 

Se kolor, se lokál

 

A város képeiből, fiktív, csak a filmvásznon megjelenő architektúrájából egy idegen, de egyetemesként is (el)ismerhető világ is összeállhat: egy teremtett város, a Budapestből lepárolt urban-esszencia jelenik meg a Dealer képsorain. A Dealerben nincsenek felismerhető budapesti – vagy budapestiként azonosítható – jellegzetes képeslapsnittek, mégis a város nagyon is jellemző képeit használja: az egyetemes léthelyzet egyetemes hátterét teremti meg Budapest-töredékekből.

A város filmes kihasználásának teljesen új lehetősége ez, de ha már a lehetőségeknél tartunk, akkor Budapest ilyen szempontból még rendelkezik kihasználatlan tartalékokkal. Például foroghatna itt jó néhány zsánerfilm is, akár szerzői felhangokkal dúsítva. A budapesti állatkertet vérpatkányhordák áraszthatnák el, a Vidámparkban kísértetek kószálhatnának, és természetesen a Parlament is ideális helyszín lenne, ha másra nem, zombifilmhez mindenképp. Hiányoznak a város látvány-logikájából – már ha van neki, de miért ne lenne – fakadó zsánertörténetek, a lepusztult gyártelepeken forgó minimál-horrorok vagy a bármely rendezőpályaudvaron leforgatható poszt-apokaliptikus sci-fik. A város egyes részeiből, filmre alkalmazott képszeleteiből tökéletesen fiktív, de mégis hatásos filmterek állíthatók össze. A város képével hivatásosan foglalkozó szakemberek szerint Budapest legnagyobb baja (és bája is egyben) a tömény eklektika: a város széteső mozaikdarabkákban létezik, az utcák és az épületek látványa kaotikus, nincs egységes arculat és élettér. Egymásra épülő és egymással szimbiózisba kerülő, vagy épp egymást kioltó stílusok kavalkádja a város, amelyből hiányzik az összetartó erő. A film, ha készen kapott díszletekben és XXI. századi látványban gondolkodik, ezt akár égi adottságnak is veheti.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/03 09-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4836