KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/április
KRÓNIKA
• (X) : Avantgárd húsvét
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
• (X) : 46. Országos Független Film- és Videó Fesztivál
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: És mégis mozog Játékfilmek
• N. N.: A 30. Magyar Filmszemle díjai
• Bikácsy Gergely: Az őrangyalom egy barom Visszatérés
• Muhi Klára: Szemszáj Kisjátékfilmek
• Schubert Gusztáv: És a hajó megy Dokumentumfilmek
• Gayer Zoltán: Tetszhalál Dokumentum-válság

• Ágfalvi Attila: Ha nincs Isten… Claude Chabrol
• Nánay Bence: CineMAO Godard maoista korszaka
• Csantavéri Júlia: Saudade Utazás a világ kezdetéhez
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Egy kalap alatt Thesszaloniki
MULTIMÉDIA
• Herpai Gergely: Az eszköz édesíti a célt Stratégiai játékok

• Halász Tamás: Határátlépés Magyar táncfilmek
• Csala Károly: Filmgörögségünk Hepp József és a hellén film
KRITIKA
• Barna Imre: Mama, győztünk! Az élet szép
• Báron György: Kukkolás Születésnap
• Galambos Attila: Egy megrögzött modernista Az örökkévalóság és egy nap
• Gyurkovics Tamás: Rosszmáj Európa Expressz
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Az őrület határán
• Hirsch Tibor: Életem szerelme
• Varró Attila: Faculty - Invázium
• Ágfalvi Attila: Taxi
• Gyurkovics Tamás: Patch Adams
• Nevelős Zoltán: Amerikai história X
• Lémy Benkő Attila: A szerelem hálójában
• Hungler Tímea: Édesek és mostohák
• Somogyi Marcell: Szentfazék
• Tamás Amaryllis: Vérvörös
• Vidovszky György: Simon Birch, a kisember
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Miért Rex?

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Az élet szép

Mama, győztünk!

Barna Imre

Hogyan szabaduljon az emberiség attól, ami felfoghatatlan? Benigni komikus tragédiája Auschwitzról.

 

Valaha, Adorno ürügyén, agyonidéztetett a mondás, mely szerint Auschwitz után nem lehet többé verset írni. De tapasztaltuk, hogy noha Auschwitz megtörtént, azért mégiscsak születnek új versek. A kincstári antifasizmus örvén pedig belénk sulykoltatott, hogy a kérdés művészeti téren is megnyugtató megoldást nyert. A buchenwaldi emlékmű magasba emelt öklű hősei közt esendő epizodista volt a vézna zsidó. A rácson túli foglárát szabadságról kioktató sempruni rab a nyugati újbal és a legvidámabb barakk rakoncátlan zúgolódói számára is vállalható példaképnek tetszett. Az öngyilkos Borowsky, Jean Améry, Primo Levi kívül esett az „antifasiszta” látókörön (Pilinszky is épp csak hogy belefért), ráadásul nemcsak Semprun várt a megírással tizenhat évet, az ő megszólalásuk is késett.

Az elfeledettnek látszó holocaustot illetően sajátos módon egy becses amerikai tévéfilm-sorozat kavarta fel először az európai – különösen pedig (nyugat)német – tömegek kedélyét valamikor a hetvenes évek derekán. Alkalmasint maga a holocaust szó is ekkor, ennek a filmnek a kapcsán került át Endlösung jelentéssel a közhasználatba. És nagyjából ekkor, a kényszeresen hallgatag túlélők (áldozatok, tanúk és keretlegények) fiainak és lányainak felnőtté válásakor vált először világossá, hogy a hallgatás már az „antifasizmus” örvén sem igen folytatható.

A Holocaust-giccstől Spielberg Schindleréig mindazonáltal újabb két évtized telt el. A Spielberg-film bemutatóját követő vitáknak pedig csaknem minden résztvevője elemi tényként szögezte le: azok a tíz- és tízmilliók, akiknek a hollywoodian pozitív üzenet szól, túlnyomó részt életükben először találkoznak a témával. Pedig a tények, gondolhatná az ember – a marhavagonos, szögesdrótos, rabruhás, „Arbeit macht frei”-es, hullahegyes ikonográfia, a számok, a pokoli rituálé alapelemei a szelektáló Mengelével, a zuhanyrózsából ömlő gázzal és a krematóriumokból gomolygó füsttel –, már csak iskolai tananyagként is generációk agyába kellett, hogy vésődjenek. Csakhát e tekintetben is igaz lehet, hogy a multiplex plazák tizenévesein per definitionem nem kérhető számon semmiféle előzetes tudás. Hogy aztán „még mindig jobb”-e, ha a szóban forgó tizenévesek így, ebbena „Holocaust Park”-os formában szereznek tudomást az emberi nem történetének egyik legfelfoghatatlanabb botrányáról, mint az, ha sehogyan sem szereznek róla tudomást, az persze más kérdés. E körül forogtak, ugye, a viták. Hogyan szabaduljon az emberiség attól, ami felfoghatatlan? Mert szabadulni akar, az biztos. Az már Kolimán és Kambodzsában, Ruandában és Boszniában, újra és újra kiderült, hogy a felejtés nem megoldás. Akkor hát? „A holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést” – írta Hosszú, sötét árnyék című esszéjében néhány éve Kertész Imre. Bármit mondott is Adorno, és bárhogy gondolta is azt, amit mondott, a legszebb mégiscsak a katarzis – valamiféle katarzis – általi szabadulás lenne. De ki képes Auschwitzot újrajátszani? „A holocaust elgondolása önmagában véve olyan roppant vállalkozás, olyan vállakat roskasztó szellemi feladat, hogy többnyire meghaladja a vele küszködők teherbíróképességét. Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz. Ahelyett, hogy a képzelet játékszerévé válna – akárcsak a kitalált példázatok, az irodalmi fikciók – a holocaust súlyos, mozdíthatatlan tehernek bizonyul, akár a hírhedt mauthauseni kőkoloncok: az emberek nem akarnak összezúzódni rajtuk. Halmazatban a gyilkosság képei csüggesztően fárasztóak: nem indítják meg a fantáziát. Hogyan is lehet esztétikum tárgya a borzalom, ha nincs benne semmi eredeti? Példaszerű halál helyett a puszta tények csupán hullahegyekkel szolgálhatnak.”

A Schindler listája nem példaszerű halállal, csak filmbeli hullahegyekkel „szolgált”. A hullahegyeken túl viszont – mivel is mással – happy enddel. Győznek a jók, fiaik-lányaik pedig színes körtáncot lejtenek és ősi dalra fakadnak új hazájuk kies lankáin.

„Mama, győztünk!” – kiáltja az új Benigni-filmben egy amerikai tank tetejéről leugorva a lágerből szabadult kis Giosué is, mikor felfedezi anyját a többi szabaduló közt. Giosué afféle túlélő-játéknak hitte az egész lágeresdit, mert Guido, az apja, a nagy mókamester, ezt hitette el vele. És igazat mondott: lám, a beígért főnyeremény, az „igazi tank” is begördült, annak a tetejéről integet ujjongva Giosué.

Roberto Benigni a legnépszerűbb olasz komikus. Színész és rendező. Bohóc és közszereplő. Figurája és az általa játszott szerepek kölcsönösen alakítják egymást. Nemcsak Benigni kapott valamit Ferreritől a Szállást kérekben vagy Fellinitől A hold hangjaiban, hanem ők is Benignitől: Benignit kapták. Benigni politizál is. A baloldal bohóca. De elsősorban mégiscsak bohóc. Woody Allen pehelysúlyú, firenzei változatban, szólt a vélekedés tegnapelőttig. Szerepcserés, összetévesztős, helyzetkomikumos filmszösszenetek (a maffiát parodizáló Fogpiszkáló Johnny, a horrorfilmeken röhögő Szörnyeteg) kiagyalója, rendezője és ellenállhatatlanul mulatságos főszereplője.

A lágerbörleszk, Az élet szép körül a viták Olaszországban már a bemutató előtt megkezdődtek. Hogy lehet-e...? Hogy szabad-e...? Lehet, szabad, döntötte el végül lelkesen, ímmel-ámmal vagy épp fogcsikorgatva a közszereplők mérvadóbbik része. Úgyszólván tananyag lett Az élet szépből: iskolák vonultak ki rá tanítási időben. De a zavar sokáig megmaradt. Hiszen a kérdés látszólag ugyanaz volt, mint már a Spielberg-film esetében is. Mit kap a kisiskolás, ha megnézi osztályával Az élet szépet? Tényeket, tudást? Vagy megnyugtató hazugságot (bizony, gyerekek, háború volt, a rosszak üldözték a jókat, de végül szerencsére a jók győztek)? „Benignit én is szeretem annyira mint mások, és hiszek a jószándékában, de az erkölcsi felelősségében már kételkedem. És az lesz az igazán sírnivaló, ha az elmondhatatlanról előbb-utóbb már csak ez a valószerűtlen mese fog tanúskodni” – írta amúgy elnéző Unità-recenziójában egy éve az elmondhatatlan neves krónikása, Bruck Edith. Aztán megkezdődött a film diadalútja. Cannes-i nagydíj, London, Jeruzsálem, Toronto, Varsó. Az élet szépet nemrég a pápa nézte végig magánvetítésen, Benigni társaságában. „Úgy éreztem magam mellette – vallotta meg Benigni –, mint Pinocchio a bálna hasában, mikor rátalál a papájára, és így szól hozzá: rossz gyerek voltam, nem fogadtam szót neked... És mire ezek a sorok napvilágot látnak, kiderül, jutott-e Oscar-díj is Benigniéknek abból a hét jelölésből, amelyet Az élet szép – európai film létére egyedülálló módon – nemrég kiérdemelt.

Szó ami szó, zavarba ejtő egy film Az élet szép. Az első fele laza gegfüzérben nagyjából azt beszéli el, hogyan szereti el a harmincas évek végén Guido, a pincérből lett könyvkereskedő Arezzóban egy helyi fasiszta notabilitástól a menyasszonyát, Dorát. Az első félóra diadalmas csetlés-botlással végigjátszott jelenetei úgyszólván a Fogpiszkáló Johnnyban is elmennének. Igaz, más a kor, más a téma. Guido – fővárosi tanfelügyelőnek adva ki magát – minden következmény nélkül pucérra vetkőzik egy egész iskola szeme láttára, hogy önmagán „szemléltesse” a latin faj felsőbbrendű nagyszerűségét, aztán meg egy zöldre mázolt, „Zsidó” felirattal éktelenített lovon szökteti meg kedvesét az eljegyzési bankettról... Ugyan kinek jutna eszébe egy börleszkfilmen realizmust számon kérni? Aztán mikor immár közös gyermeküknek, a kis Giosuénak magyarázza jóízű kacajok kíséretében, mit is jelent egy boltajtón a felirat: „Zsidóknak és kutyáknak tilos a bemenet! „ Ugyan, hát ide két sarokra meg azt írta ki valaki, hogy „Lovaknak és spanyoloknak tilos!”, és olyan is van, aki a pókokat meg a hottentottákat nem szívelheti, mintha máris világossá válna a lényeg.

Pedig még csak most jön a szentségtörő második rész, a lágerbörleszk. A németül ordító SS-tiszt házirend-parancsait a fia megtévesztésére jópofa játékszabályoknak „fordító” Guido nagy jelenete. A szívküldi Dorának a láger-hangosbemondón keresztül. Giosué vicces rejtegetése, kakaó-kuglóf az ismerős lágerorvos-tiszt jóvoltából a német gyerekekkel, és „bújócska” az Appelplatzon... Hogy mindez lehetetlenség? Hát persze. Tény, hogy a mesés lehetetlenségek mind egy irányban torzítanak. Igen, ha úgy tetszik, megszépítik az elmondhatatlant és megmutathatatlant. Guido minket is becsap: a lelkes kis Giosué szemével látjuk, amit látunk. Hullahegy mindössze egyszer, egyetlen pillanatra, fellinisen gomolygó ködök mögül rémlik elő, de az festett kulissza csak. Jelzésszerűen utal valamire, amiről tudnunk kell, de amit megmutatni úgyis hiábavaló igyekezet lenne. Guidót végül lelövi egy SS. Rejtekhelyről kukucskáló kisfiának bohóckodva masíroz a halálba. Az meg csak annyi, hogy a nagy csendben felugat röviden egy géppisztoly.

Az élet szép, hazudja Benigni. A hőse azt hazudja, hogy játszik. „Ezt a játékot – írta a filmet nemrég melegen méltató Kertész Imre – másképpen úgy hívják, hogy civilizáció, emberség, szabadság, mindaz, amit az ember valaha értéknek tekintett”. Hát nincs mit tenni. Hagyjuk magunkat becsapni. Higgyünk a bohócnak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/04 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4430