KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Művészfilm-centrum Szombathelyen
• (X) : Montázsfüzetek
• N. N.: Donald Siegel (1912–1991)

• Bikácsy Gergely: Álarcok irgalma Német megszállás francia kamerával
• Pályi András: A gyerekek szebben halnak meg Korczak
• Dániel Ferenc: A földgolyó-bábszínház Álmok
• Zalán Vince: Franciaország, Rivette, 1970 Out 1 – Noli me tangere
• Simándi Júlia: Oscar-díjas diploma Beszélgetés Böszörményi Zsuzsával
• Zsugán István: A Fidesz a filmklubban is született A moziról beszél: Dr. Fodor Gábor országgyűlési képviselő
• Ardai Zoltán: Túl a királynőkön Madonnával az ágyban
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Tűzmadár akció
• Koltai Ágnes: Lánglovagok
• Fáber András: Gyertek el a Mennyországba!
• Sneé Péter: Törvényre törve
• Zsenits Györgyi: Spionfióka
• Gáti Péter: Renegátok
• Tamás Amaryllis: Egy ágyban az ellenséggel

• Zalán Vince: A sárgazselés torta A Cahiers du Cinéma jubileumára
KÖNYV
• Koltai Ágnes: Zanussi-mértan Pörös Géza: Illuminációk
• Zalán Vince: Nyelvbe bújtatott radikalizmus Szirtes András kötetéről
HÁTTÉR
• Turcsányi Sándor: Oidipusz találkozik a Keresztapával Franco Citti jelenései

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Böszörményi Zsuzsával

Oscar-díjas diploma

Simándi Júlia

 

Bármennyire különbözik is az ízlése az amerikai filmakadémia ítészeiétől és bármekkora szkepszissel nézi is a népszórakoztató látványossággá dagasztott díjkiosztást, alig hiszem, hogy létezik filmkészítő, aki titkon ne vágyna arra, hogy pályája csúcsán, majdan, egyszer elnyerje az Oscar-díjat.

De mi történik akkor, ha a pálya ezzel indul? Ha valaki a diplomafilmjéért azonnal megkapja a szakma legnagyobb elismerését? A filmfőiskolásoknak évről évre odaítélt diák-Oscarért idén tizennyolc ország huszonnégy filmje versengett. S közülük a legjobb külföldi filmnek járó díjat magyar filmrendező nyerte. A magyar Oscar-díjasok nem túlságosan hosszú listájának végére odakerült Böszörményi Zsuzsa neve.

Nyomasztóan magasra került számodra a mérce...

– Még a gimnáziumban, mindjárt elsőben, indultam az olasz tanulmányi versenyen és országos első lettem. Másodikban is indultam – és akkor második lettem. A vizsgáztató tanárok emlékeztek rám, és már többet vártak tőlem. Aztán harmadikban megint első lettem. Azt hiszem, ez eléggé jellemző volt rám. Tudom, hogy a siker iszonyúan veszélyes: jó érzés, de sok mindenre kötelez. Tudod, mi a furcsa? Egyáltalán nem ezt tartom a legjobb filmemnek, hanem a legelsőt, noha az nem kapott semmilyen elismerést...

Azért mégis beszélj kicsit erről a filmről. A címe Egyszer volt, hol nem volt. Arról szól, hogy egy idős néni örökbefogad egy kicsi lányt. A műfaja... nem tudom, mi. Rendezett dokumentum? Kisjátékfilm?

Los Angelesben annak tekintették. Pedig a történet igaz, amikor a két szereplő a filmben először találkozik, akkor látták egymást először a valóságban is, a kettejük közötti kapcsolat úgy alakult, ahogy a filmen látható, és azóta tényleg együtt vannak, együtt élnek. Talán a feldolgozásmód nem felel meg a hagyományos dokumentumfilmről alkotott elképzeléseknek. Mi egyszerűen elmeséltünk egy történetet...

A Stúdió ’91-ben azt mondta a riporter, hogy hasonlóan érzelmes történeteket eddig csak a hollywoodi vagy az orosz filmekből ismertünk. Nem rosszallóan mondta, csak konstatálta: nálunk ez most nem divat, és nincs is igazán hagyománya.

– Az érzelmes megközelítés... Nagyon veszélyes. Tudom. Nagyon könnyen át lehet esni azon a határon, ami az igazi emberi tartalmakat a giccstől elválasztja. De a forgatás közben nem voltak ilyen problémáim. Az egyetlen, amire emlékszem az, hogy Ilonka néni, aki már nagyon izgatott volt a Piroskával való találkozás előtt, odajött hozzám, hogy: „Én azt fogom neki mondani, hogy olyan régen vártam már rád, olyan jó, hogy találkoztunk.” És akkor én mondtam, hogy „ne tessék neki semmit se mondani.” Az igazi konfliktusom nekem egész más volt: egy darabig egyszerűen képtelen voltam megcsinálni a diplomafilmemet, hozzá sem tudtam fogni. Ez a romániai forradalom tévés közvetítése idején történt. Egyszerűen iszonyatos volt és nagyszerű. Én meg ott ültem, néztem, és arra gondoltam: miről akarok én még ezután filmet csinálni? Ezután egyszerűen nem lehet filmet csinálni... Aztán valahogy túljutottam ezen a ponton, és rátaláltam erre a történetre. Épp azért fogott meg, mert emberi kapcsolatokról, érzelmekről szól, és körülöttünk olyan sivár a világ – a filmek is annak mutatják –, intoleráns, agresszív: untam is már, hogy minden film erről szól, a teljes leépülésről, a reménytelenségről... Nekem mindig is konzervatív nézeteim voltak, a család számomra rettenetesen fontos. Az előző rendszer, amiben én felnőttem, annyira a család ellen működött: más értékrendet akart a gyerekekbe sulykolni, mint amit otthon kaphattak; valahogy arra kondicionáltak minket, hogy ne kötődjünk, ne legyének gyökereink, váljunk kiszolgáltatottá, és akkor azt csinálnak velünk, amit akarnak. Nekem mindig az volt a fontos, hogy a kapcsolatokról, a szeretetről szóljon az, amit csinálok.

Amennyire egyszerű maga a film, annyira bonyolult az előtörténete. Gazdag Gyula a filmfőtanszak vezetőjeként azt mondta, hogy a főiskolai oktatásnak alkalmazkodnia kell a megváltozott körülményekhez, közelebb kell kerülnie ahhoz, ami a szakmában most várható. Vajon arra gondolt, hogy már a főiskolán meg kell tanulni, hogy szerezze meg az ember a pénzt a filmjéhez?

Nem hiszem, ő inkább a szakmai profizmusra gondolt. De az tény, hogy nekem sok utánjárásba telt, míg össze tudtam kaparni azt a hatszáznyolcvanezer forintot, amibe a film került. Mert a főiskola csak a költségvetés egyharmadát tudta állni. Amikor Kárpáti György, az osztályvezető tanárom meglátta a költségvetést, egyszerűen elájult. Megkérdeztem a MOVI-t, érdekelné-e őket ez a film. Fehéri Tamás nagyon rendes volt, rögtön beszállt kétszázötvenezer forinttal, amiből valamilyen számomra érthetetlen elszámolási trükk miatt végül csak száznyolcvan lett. A hiányzó részért a Népjóléti Minisztériumhoz fordultam: elismerték, hogy ez egyáltalán nem olyan film, amiben kólát vagy mittudoménmit reklámozhatnánk, és hogy az egész kérdés őket érinti, csak hát nekik sem volt pénzük. Végülis ők fordultak a Filmfőigazgatósághoz, mint egyik minisztérium a másikhoz, hogy támogassák a filmemet. Valahogy így zajlott. Pedig ez csak kis összeg, akkor kezdődnek majd az igazi gondok, ha több milliót kell összeszedni. De azért ez nem igazán új helyzet: eddig is harcolni kellett a filmkészítés lehetőségéért, ezután is harcolni kell a pénzért.

Ügy látod, hogy ez jövő? Hogy a filmkészítés pusztán üzleti kérdéssé válik?

Attól szerencsére messze vagyunk, hogy elüzletiesedjünk. Nemcsak azért, mert még nem alakult ki a szponzorálás elfogadható formája: egyelőre a cégek sem tudják, hogy mit kérjenek a pénzükért, és a rendezők sem, hogy mivel kellene viszonozniuk a kapott összegeket. Főleg azért nem, mert nálunk mások a filmkészítés hagyományai. Én például az operatőrömmel, Péter Klárával, akinek kettős diplomája van, végig együtt csináltam a filmet. Egy csomó apró és lényeges dolgot megbeszéltünk, együtt döntöttük el, hogy ha ezt vagy azt a tartalmat akarjuk kifejezni, akkor hova tegyük a kamerát, hogy vegyük fel, mit csináljunk. Ugyanakkor most dolgoztam asszisztensként egy olasz filmben: ott a rendező elővette a motívumkeresőjét és azt mondta az operatőrnek: ide kérem a kamerát, 32-es optikával. Kész. Egyébként is nagyon tanulságos volt a főiskola védettsége után azonnal egy ilyen produkcióba csöppenni. A 22 napos filmet 12 nap alatt forgattuk le; én voltam az egyetlen asszisztens, három ember munkáját kellett elvégeznem. Iszonyatosan fárasztó volt, de azt hiszem, nagyon fontos. A főiskolán többé-kevésbé mindannyian megszállottak vagyunk, és ha ott nehezen mennek a dolgok, az csak a gyakorlatlanságunk miatt van. De rá kell jönni, hogy a filmszakmában nem csak megszállottak dolgoznak.

Miért mentél el asszisztensnek? Ilyen pályakezdet után az ember azt hinné, könnyen találnál támogatókat, ha a saját filmedet akarnád megrendezni.

–Remélem, hogy előbb-utóbb lesz forgatókönyvem, de ha kell, akár két-három évig is szívesen asszisztálok előtte. Szerintem ehhez a szakmához alázat kell. Most is dolgozom, ráadásul másodasszisztensként, ami aztán végképp alázatra és türelemre nevel. A tanáraim is csodálkoztak, azt mondták, inkább rendeznem kéne. De a játékfilmhez még nem értek, azt meg kell előbb tanulnom. És ezt nem szégyellem: tudod, mit lehet így tanulni? Ha végigülsz egy megbeszélést, ami végülis nem a te bőrödre megy, hallgatod, ahogyan a rendező tárgyal a színészekkel, az operatőrrel, és közben van lehetőséged végigondolni, hogy te hogyan csinálnád, te mit kérnél a helyében, te hogy értetnéd meg a szándékaidat a többiekkel... Nézd meg a régebbi magyar filmeket: mekkora nevek vannak kiírva asszisztensként. Egyébként szerintem most a legnehezebb filmet csinálni. A múltról már nem lehet, kimerítették, – pedig engem biztos jobban izgatott az átlagosnál, de már engem sem érdekel. Most fog kiderülni, ki milyen rendező: hogy a máról mit tud mondani. Volt egy örök téma, ami miatt a magyar filmek érdekesek voltak a világ számára, de a hatalom zsarnokságáról szóló allegorikus filmek ideje lejárt. Akkor elmentél a moziba, és kimondták helyetted, amit te sose mernél volna – vagyis volt a filmnek filmen kívüli töltése, társadalmi funkciója. De most az a kérdés, ki tudja megfogalmazni, hogy miről szól ez a világ, amiben élünk. Egyelőre nincs rálátásunk.

És lassan már nincs is kinek filmet csinálni. Teljesen leszűkült az a réteg, amely nem a kalandért, a krimiért, a sztárokért megy moziba... Se pénz, se közönség; a szakma többségének munkája sincs.

Ha feloldják a frekvencia-moratóriumot, akkor biztos lesz munkája a szakembereknek, Berlusconi felvásárolja majd az egész országot, de kérdés, hogy az eddigi politikai cenzúrát nem váltja-e fel a pénz, a tőke cenzúrája, ami sokkal, de sokkal keményebb lehet az eddiginél. Ettől félek, mégsem vagyok pesszimista. Tudom, hogy így, ahogy most van, nem maradhat. Minden normális országban létezik nemzeti filmgyártás, amely az ország kultúráját közvetíti.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/09 24-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4195