KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/február
KRÓNIKA
• N. N.: A 30. Budapesti Független Film- és Videószemle díjai
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: A mese vége Elveszett történetek
• Jeles András: Raszter Színészmaszkok

• Schubert Gusztáv: Hidegebb a halálnál A Haneke-gyilkosságok
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Digitális ablak Hétköznapok teleregénye
• Horváth Antal Balázs: Egy show a semmiről Seinfeld
• N. N.: Másképp röhögünk
• Gelencsér Gábor: Magaskultúra földközelben Jelenetek egy házasságból

• Herpai Gergely: A virtuális rivaldafény sztárjai CD-mozi
• Beregi Tamás: Rovarszív Bogaras filmek
• Bikácsy Gergely: Én voltam a Hold Méliès-tekercsek
• Varró Attila: Az édenkert peremén Nyugat-Afrika filmjei
• Muhi Klára: Kilégzés, belégzés Európa filmhét
• Geréb Anna: Megkövült snittek A két Eizenstein
• Ágfalvi Attila: Alphawille-től Abraxasig Filmépítészet
KÖNYV
• Dániel Ferenc: Mozgóképeskönyv Varga Csaba: Film és story board
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Nagybudapesti feltámadás Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten
• Spiró György: Magyar virtus Gengszterfilm
• Békés Pál: Halványkék angyal Ámbár tanár úr
• Ardai Zoltán: Örökzöld Baltimore Kuki
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Eladó
• Hungler Tímea: Téli vendég
• Kis Anna: A galamb szárnyai
• Kömlődi Ferenc: Penge
• Mátyás Péter: Rejtélyes alkony
• Hatvani Tamás: Ha eljön Joe Black
• Korcsog Balázs: A közellenség
• Somogyi Marcell: Rémségek könyve
• Janisch Attila: Psycho
• Vidovszky György: Örökkön örökké
• Harmat György: Egyiptom hercege
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Ott vagyunk minden kilométerkőnél

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten

Nagybudapesti feltámadás

Bori Erzsébet

Jancsó lámpása sötét vigalomra veti fényét: sírkertünkben vidor haláltánc, gyilkos bohóctréfa.

 

Az a szégyentelen közhely, hogy az élet másolja a művészetet, csak divatos fazonra igazított változata ama ódon bölcsességnek, hogy a nagy művész megelőzi korát. Vigaszul szolgál – na nem az alkotónak, aki úgyis levágta a fülét, elitta az eszét, és már csak a korai éhhalálban reménykedik, hanem – a kor csökött gyermekének: ne panaszkodj, előbb-utóbb hozzád hülyül a kor.

Helyben vagyunk. Végre egyszer nem akad majd senki széles e hazában, aki ne értené Jancsó Miklós új filmjét. Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, jelenti be a rendező, és ezzel a fénnyel aztán minden sötétet bevilágít. Nem lehet ennél jelenidejűbb film, belépni az utcáról a moziba csak annyi, mintha a reklám alatt kimennél sörért a konyhába. Mindaz, amit a vásznon látunk, hézagtalanul illeszkedik az utcai látványhoz és utcaszínházi történeteinkhez. Élet és halál, szabadság, szerelem, magánbűnök és közerkölcsök, pénzszerzés és pályamódosítás zsigerből adott, untig ismert módozatai forognak, épp ez megy nálunk, éppen így, sehol egy allegória, semmi stilizálás, hogy a parabolákról már szó se essék.

Sokan próbálkoztak már, sokféle művészeti ágban és zsánerben, megragadni, mi is történt itt a kilencvenes években, hát most megvan, Jancsó Miklós megcsípte. Mi pedig végre beértük Jancsót, együtt vagyunk, és ez most jó nekünk. Mert a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pestenúgy, ahogy van, egy frenetikus frász, akarom mondani: farce, és ez maga az üzenet: tessék bátran röhögni, életen-halálon, bűneinken és közerkölcseinken.

Innen, az utolsó film felől nézvést – tudom, hogy legutóbbit illenék mondanom, de több jel is arra vall, hogy búcsúkeringőnek szánták – némileg átrajzolható Jancsó kanonizált pályaképe. Az úgynevezett művelt nagyközönség, de még a szakma egy része is kiszállt az első kör után; nekik máig a Szegénylegények, a Csillagosok, katonák, a Csend és kiáltás az igazi. A következő hármasnak (Fényes szelek, Sirokkó, Égi bárány) még volt számos elszánt híve, de innentől Jancsó hasonló helyzetbe játszotta magát, mint Godard: pályája delelőjén lett belőle élő kövület, jelentős alkotó, akinek tisztelettel adózunk, és szemet hunyunk nézhetetlen filmjei felett, akit temetni szeretnénk már, nem dicsérni. Az olasz epizód jó esetben is csak kétes izgalmakat keltett idehaza – a filmjeinek legfeljebb a híre ért el hozzánk, gyenge fuvallat a botrány szeléből (N.B. milyen jó film volt pedig a Magánbűnök, közerkölcsök..., szép, ingerlő, újranézve is, ami nagy szó). Jött egy sorozat itthoni darab – több rendező is dolgozik így, tömbökben, három-négy-több filmben járva körül ugyanazt a témát, világérzést., Mind a magyar történelem sorskérdéseit faggatta, megint csak rosszkor, időnek előtte, amikor mi egész mással voltunk elfoglalva. (A zsarnok szíve mintha csak Greenawayt előlegezne, nem igaz?)

Aztán jöttek szörnyek meg a többiek (Szörnyek évadja, Jézus Krisztus horoszkópja, Isten hátrafelé megy, Kék Duna keringő), és Jancsó betette nekünk a kaput. (Irodalmi párhuzamként erről rögtön Tandori Dezső juthat eszünkbe a Nat Roid-szériával.) Egy radikális, azóta széltében-hosszában posztmodernnek nevezett esztétika jegyében végképpen farba rúgta a hagyományosnak mondható filmelbeszélést, hozzá még szétvert, összerántott teret és időt, összemosta a volt-vant-leszt, rosált az itt az ott-tal, a filmen belül elhelyezett videók vászonra vitték a reflexió reflexióját, de mi itt már rég kiszálltunk, nekünk ez ne akarjon egyszerre kint és bent egeret fogni.

Nem fogom látnokként ünnepelni Jancsó Miklóst. Nehogy már hasra essünk attól, hogy évekkel a Moro-gyilkosság előtt már vászonra festette a vörös brigádok és frakciók bejövetelét, hogy megmondta előre, puccs lesz Gorbacsov ellen. Jancsó persze egy vén vajákos, de nem ezért szeretjük.

Én szeretem például a „szenilitásáért”. Ha már muszáj megöregedni, akkor ezt a módját választanám, csudára tetszik nekem ez a „szenilitás”, ami azt jelenti, hogy nem kell többé parírozni, tekintettel lenni tabura, tekintélyre, jelentős ember érzékeny lelkére; azt mondom, amit gondolok, azt teszem, amit jónak látok, azt kímélem, akit akarok.

Jancsóval Zsugán István csinálta a legjobb interjúkat, most újraolvastam őket. Zsugán még a régi iskolához tartozott, írásban nem tegeződött – egy hosszú beszélgetésben Jancsó végig tegezi őt; arra rá nem vitte volna a lélek, hogy ezt átigazítsa, de a kérdésekben végig kínosan és komikusan (Karinthynak van ilyen humoreszkje), kerüli a megszólítást. És mindig belefojtotta a szót a riportalanyba, ha az politizálni akart. Pedig folyton azt akart.

A filmcsináló és a politizáló Jancsó közös vállalkozásában készült egy sor dokumentumfilm, nyomkeresőben a történelmi Magyarországon, hírhozóban az isten háta mögé esett, a média számára láthatatlan helyekről, emberekről. Lókupecek, cigány és klezmer zenészek, élőtől, holttól elhagyott temetők (Zöld az erdő..., Kövek üzenete) és egy „oktatófilm”, az Elmondták-e neked? A kérdés a gyerekekhez szól, akiknek zsidó és nem zsidó szülei talán nem teljesítették a kötelességüket: beszéld el a fiaidnak! Jancsó Miklós saját szövegével kalauzol végig az 1995-ös holocaust-kiállításon és a magyar huszadik századon, keresztül az úri Magyarországon, ami végül belevitt minket is a század szégyenébe. Lehet, hogy nem ez a legtudományosabb, legegzaktabb kép a háború előtti, alatti Magyarországról, de szenvedélyesen hiteles; nem tudok róla, hogy akár a televíziók, akár az iskolák törték volna magukat érte.

Mire a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten sorra került, úgy fest, Jancsó kiadta a dühét, már csak röhögni tud az egészen, és határozottan erre biztatja nézőjét is. Kineveti saját magát is, nem tetszeleg az intézményesült rendező szerepében, a legfőképpen temetőben játszódó filmben Jancsó és Hernádi a kriptaszökevény szerepét osztotta önmagára. Nem végeznek félmunkát – annak rendje s módja szerint leöletik magukat néhány jó emberükkel, hogy aztán megrendezhessék saját temetésüket. (Ezek után joggal gondolhatjuk, hogy örökké fognak élni.)

A történet (?) fősodrában három vidám sírásó (egy félénk, egy dörzsölt és egy együgyű) evez, pedálozik, lapátol a kilencvenes évek zűrzavarában. Kaszál és rajta veszt, csodás alak- és színeváltozások esnek, céget gründolnak, házasulnak, családot irtanak, magasba hágnak és pofára esnek, éppen mint az életben. A piti ügyeskedő és a vastag maffiózó között sima az átmenet; az erőszakszerv is mindkét kezét nyújtja az állampolgár felé: az egyikben gumibot, a másikat kenőpénzért tartja. A kisember mostanság még kisebb: persze, hiszen kötésig áll a gödörben, ássa az alapokat és csak azért veszi észre, hogy szárnya nőtt, mert angyalként még nehezebben boldogul. Egyszer talán vár áll majd itt, e pillanatban még csak (sír) gödör, ebbe kéretik beleszédülni, ha megvolt a tánc.

Még nemrég is úgy voltam vele, hogy ebben az évezredben már nem akarok több angyalt és ördögöt látni a vásznon, elég a mozira hígított metafizikából sátáni ügyvédestül, költöző démonostul, ördögűzőstül, legfeljebb arra fizetnék be, ha Bruno Ganz arkangyal és a sátáni Keyser Soze csapatkapitány vezérlete alatt csapnának össze a jók s a rosszak Armageddonban. Jancsó viszont nem hisz az utolsó ítéletben, vagy csak nincs türelme kivárni, amíg küldenek valakit fentről, aki elválasztja a jót a gonosztól. Tűzoltófecskendőt ragad, s maga is beáll a tisztítóvíz alá, megtisztulni, befürödni. A színészek – a három sírásó szerepében Mucsi Zoltán, Szarvas József és a tüneményes Scherrer Péter –, a rokonok és üzletfelek ezúttal is pompásan érzik magukat. A zene megint nagyívben elkerüli a hazai filmesek jóelőre borítékolható kliséit (Kiss Erzsit, Kispál és a Borzot, Döglégy Zoleet hallhatjuk többek között), ha túl tudnám tenni magamat azon, hogy nem értek hozzá, egész dolgozatot szentelnék a Jancsó-filmek zenei világának. A társíróként is bedolgozó Grunwalsky Ferenc lendületesen kezeli a kamerát, kivált a totálok emlékezetesek. A temető szép zöld, de mostanság zaklatottabb a rendesnél, nem csoda, hogy a holtak nem tudnak nyugodni békében, folyton feltámadnak. Apropó, feltámadás. Főbenjáró vétekként olvasták annak idején Jancsó fejére, hogy pimaszul újra életbe lépteti az egyszer már szerencsésen kiiktatott figurákat. Állítólag az ilyesmit a nézők sose fogják bevenni. Aztán tízmilliók tűrték szemrebbenés nélkül, nyugtázták elégedetten Bobby Ewing reanimálását. Ezen is túlvagyunk. Miért lepődnénk hát meg azon, hogy Jancsó Miklós is feltámadott?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/02 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3960