KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/február
KRÓNIKA
• N. N.: A 30. Budapesti Független Film- és Videószemle díjai
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: A mese vége Elveszett történetek
• Jeles András: Raszter Színészmaszkok

• Schubert Gusztáv: Hidegebb a halálnál A Haneke-gyilkosságok
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Digitális ablak Hétköznapok teleregénye
• Horváth Antal Balázs: Egy show a semmiről Seinfeld
• N. N.: Másképp röhögünk
• Gelencsér Gábor: Magaskultúra földközelben Jelenetek egy házasságból

• Herpai Gergely: A virtuális rivaldafény sztárjai CD-mozi
• Beregi Tamás: Rovarszív Bogaras filmek
• Bikácsy Gergely: Én voltam a Hold Méliès-tekercsek
• Varró Attila: Az édenkert peremén Nyugat-Afrika filmjei
• Muhi Klára: Kilégzés, belégzés Európa filmhét
• Geréb Anna: Megkövült snittek A két Eizenstein
• Ágfalvi Attila: Alphawille-től Abraxasig Filmépítészet
KÖNYV
• Dániel Ferenc: Mozgóképeskönyv Varga Csaba: Film és story board
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Nagybudapesti feltámadás Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten
• Spiró György: Magyar virtus Gengszterfilm
• Békés Pál: Halványkék angyal Ámbár tanár úr
• Ardai Zoltán: Örökzöld Baltimore Kuki
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Eladó
• Hungler Tímea: Téli vendég
• Kis Anna: A galamb szárnyai
• Kömlődi Ferenc: Penge
• Mátyás Péter: Rejtélyes alkony
• Hatvani Tamás: Ha eljön Joe Black
• Korcsog Balázs: A közellenség
• Somogyi Marcell: Rémségek könyve
• Janisch Attila: Psycho
• Vidovszky György: Örökkön örökké
• Harmat György: Egyiptom hercege
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Ott vagyunk minden kilométerkőnél

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Színészmaszkok

Raszter

Jeles András

A magyar színész a szerepen kívül is maszkot hord, színpadon, filmen is a démonává lett figurát próbálja eljátszani.

 

„Használhatatlan vagyok...”

„... süljön le a pofátokról a bőr!”

 

1. „bevezetés”

 

Mostanában, hogy a magyar film zilált és beteges helyzetével némileg összefüggésben filmkészítőként magam is egzisztenciális válságban vagyok (sic!), olykor azon kapom magam, hogy - akár a Sakknovella hőse a cellamagányban - nagy partikat játszom fejben; a filmről például - amint észrevettem - bizonyos derűs szkepszissel és búcsúzó szeretettel gondolkodom.

Mindjárt ezen a ponton érdekességként megemlítem, hogy ábrándozásaim főként a színész („figura”, „modell”) talánya és értelmezése körül kavarognak, közelebbről pedig - bevallom: mániás ciklikussággal - a leküzdhetetlen adottság körül, amit a Magyar Színész konstitúciója és szellemisége jelent.

Mert ő az én számomra fájó probléma már eleitől fogva, - hiszen érzékenységeim és bizonyos elfogultságaim folytán - eleve nagyra tartom őt, és ami a játékfilmben való működését illeti, egyenesen azt állítom, hogy elvileg nincs különbség színész és modell között, ebben talán téved Bresson, a mélyen tisztelt Mester, aki ezt a megkülönböztetést kis könyvében oly élesen láthatóvá tette (persze nem téved, az ő eltökéltsége, saját filmkészítői stratégiájára nézvést így akarta látni), sőt: elképzelhető, hogy a Színész, ha szükség van erre, képes modellként létezni, hibátlanul, ugyanakkor isten segedelmével váratlan dimenziókat megnyitni a színész-munka alkémiájában.

Az érintettek nyilván emlékeznek arra, hogy Bresson így határozza meg könyvecskéjében a modellt - a színészhez viszonyítva: „A színészek magabiztosságával állítsd szembe a modellek báját, akik nem tudják, mik is valójában.”

Akit újabban civil szereplőnek mondunk, őt nevezi Bresson modellnek, utalva talán a festők modelljeire, akik a Bresson-filmek alakjaihoz hasonlóan egy lényegtelennek tűnő financiális szerződés nyomán akaratlanul és mindig váratlanul egy „új, más világ” figuráiként néznek önmagukra vissza.

„A filmművészet szándéktalanul kifejező modelleket igényel, nem pedig szándékosan kifejezésteleneket.”

„Modell... Rejtélyes megjelenésébe zártan...” és így tovább. Mellesleg: figyeljünk fel arra, hogy e matematikai szépségű kifejezésmód mögött az emberi lény jelentéséről milyen alapvető, eleven tudás áramlik.

Fentieket Bresson színésszel kapcsolatos álláspontja érzékeltetésére idéztem, de mint említettem, az én látásom az övétől egy kevéssé eltér - noha a filmjeim mintha azt dokumentálnák, hogy a Színészről én magam is a Mesterhez hasonlóan bizonyos lemondással vélekedem. De nem: számomra elsősorban Ő, a Magyar Színész, ez a fatális jelenség a probléma - és ezt nem azért jelentem ki, hogy bántsam és szemrehányást tegyek ezért - éppen Őneki! -, hiszen az olyasmi volna, mintha nyomorult testvéremet szerencsétlen genetikus adottságai miatt bántanám, hiszen kétségbeesésemben és tanácstalanságomban panaszolkodom, amint ezen a tájon ismerősek és otthonosak is az ilyen és hasonló ügyekben hangzó jeremiádok.

Noha színész és modell összevetésében elvileg és bizonyos szakmai természetű meggondolásból a színész mellé állok, tapasztalataim, ismereteim pedig arra intenek, hogy a magam munkájában a hazai színészetet lehetőleg elkerüljem - azt azonban nem állítom, hogy tisztán látnám, milyen összefüggések rejlenek keserű és nevetséges tapasztalataim hátterében, ellenkezőleg, azt suttogom gépiesen és bután, hogy érthetetlen előttem, képtelen és szinte titokzatos ez a probléma, de őrületes naivitással beismerem, hogy: van.

Kissé módosítanom kell a naivitásomról szőtt képet: nem állítom, hogy a Filmszínész kvalitásai, szakmai intelligenciája, teljesítőképessége ne lenne összefüggésben a magyarországi színházi állapotokkal, a szakmai kultúrával, amint természetesen kompatibilis az úgynevezett magyar „filmművészettel” is. Sajnos azonban ezzel se jutunk messzire a felderítésben, hiszen azt kell mondjam, számomra a Magyar Színész a színházban sem kevésbé problematikus figura, mint a felvevőgép előtt, de átmenetileg sem nyugtatom magam azzal, hogy immár legalább izolálhatom a gócot, rámutatván, hogy például a színészképzésben, a kulturális tradíciókban, a színházhoz fűződő hagyományos előítéletekben, az általános krízishelyzetben, a mindent elborító „szekularizációban”, vagy éppen a vallási intézmények vallástalanságában, a színházvezetők alkalmatlanságában volna megragadható a probléma gyökere. Mert ha mindennek esete fennállna is - tartok tőle, hogy így van - még mindig érthetetlen volna az a különös fátum, amely éppen a magyar színjátszást látogatja, immár közel egy évszázada (a korábbi helyzet homályban marad). Lám, ezen a téren ez a kis ország figyelemreméltóan kitüntetett helyzetben van: a környező régió kisebb-nagyobb nemzeteihez képest egyedül itt nem alakult ki komoly, funkcionáló, világirodalmi összevetésben értékelhető drámairodalom és a nyugat-európai átlaghoz, vagy mondjuk az orosz, lengyel színvonalhoz mérhető színjátszás.

Ha mindezt meggondoljuk, csak elismerően csettinthetünk a „magyar sors” kivételessége fölött érzett hódolatteljes zavarunkban, egyébiránt pedig nyilván elcsöndesedünk, mint aki szent helyen jár, s a numinózussal találkozott. Ki tud erre a sajnálatos kiválasztottságra kézenfekvő - reális és valószínű - magyarázatot?

Nézzük most már, mik a tünetei a Magyar Színésszel való munka kilátástalanságának.

 

 

2. A téma

 

Megfigyelhető, hogy ezen a tájon fátumszerűen érvényesül egy bizonyos tipológia, ebben a színésznek kötelezően el kell helyezkednie, mint valami hierarchiában vagy kasztrendszerben - pontosabban: működése során minden színész automatikusan besorolódik egy eleve adott rendszer sémájába, mint egy Prokrusztész-ágyba, ráadásul többnyire önmaga előtt is észrevétlenül töri bele magát.

Ez a helyzet „rendezéstechnikailag” azzal a következménnyel jár, hogy ha meg kell szólítanom Őt, a színészt. Előbb valamilyen úton-módon az említett karaktert, maszkot (típust) kell „megérintenem”, hasonlóan ahhoz, ahogy egy uralkodót a titkáron vagy a tolmácsán keresztül érhetünk el; ezzel a metódussal ugyanis kifejezésre juttatom, hogy én, a rendező, elismerem őt a maga helyén és elfogadom a játékszabályokat, belépek a Rendszerbe, nem kényszerítem őt ismeretlen terepre, ahol kétségesek, illetve beláthatatlanok a siker, a típus esélyei.

 

 

3. A téma fejlesztése

 

A magam számára az inkriminált tipológia alakjait az alábbi elnevezésekkel jelöltem:

Adva van mindenek előtt az Elvtárs-színész: ő szembetűnő módon a kominizmus produktuma... ámbár ez a megjegyzés nem egészen pontos: az Elvtárs-színész ugyanis ennél talányosabb és életképesebb.

Itt a spektrum a „népi” (paraszt) figurától a definiálhatatlan, karakternélküli („kispolgári”) fiziognómián át az „urbánus”, „küldetéses”, a rassz jegyeit öntudattal imitáló alakváltozatig terjed. (Utóbbi esetében számon tartom a jellegzetes aszténiás-megszállott, illetve a különösen szórakoztató, paroxizmális, disznószerű egyedeket.)

Az Elvtárs-színész roppant érdekes és hasznos, mert például figyelemreméltó invencióval teszi átélhetővé („hozza emberközelbe”) mondjuk a vallásháborúk korában játszódó színművekben X. püspök alakjának ábrázolásakor a kágébé-stílust.

Másrészt: ha az Elvtárs-színész az utcán, a Parlamentben vagy az uszodában mutatkozik, becsületes elvtárs-maszkját nem veti le - megbízhatóságát és örökérvényűségét sugallja ezzel -, arcán a mozdíthatatlan derű nemcsak az elengedhetetlen optimizmusnak tulajdonítható, de kópéságot is kifejez, amely mintha ezt mondaná: „Ládd-e, az elvtársias, gutgesint stil immár a véremmé vált - hát csak próbálj meg leleplezni, butuskám!”

Ezen tündöklő képessége folytán, hogy tudniillik a létért való küzdelemben könnyedén váltott Elvtárs-színészből színész-elvtárssá (és vissza), lett alakja korszakokon-rendszereken át életképes, maradandó.

Jeléül annak, hogy vannak még nálunk is hibák, női változatban az Elvtárs-színész viszonylag ritka.

 

*

 

Tipológiámban a következő alak a „Nép” („Akárki”) - természetesen ő is sok esetben „Elvtárs”, de nem feltétlenül. Legfőbb jellegzetessége, hogy - adottságaitól függetlenül - „szimpatikus”, de legalább „mélyen emberi”.

[Ebben az anszien rezsim mélymagyar indulatai egyfelől valamint a népi demokráciának a prolihoz fűződő - erős és homályos - vonzalmai másfelől, érzékletesen kifejeződnek.]

Sajnos ez a típus ebben kimerül, ezen kívül minden másra alkalmatlan, drámai meghasonlottságot, extrém indulatokat nem tűr - azt az esetet leszámítva, midőn éppen mint népet bántják - mert ő nép és becsületes.

Van humora is, éppen annyi, hogy május elsején - ha a szerencse úgy hozza - egy tévériporterrel egyenes adásban elbeszélgessen.

A „Nép mint nő” - a patriarchális viszonyok szomorú dokumentumaként - kevésbé karakteres, sőt szinte megfoghatatlan. (Ami egy nő - szerintem - ne legyen!)

 

*

 

Következik a „Férfi” (ill. „Nő”) színész.

Feltűnő, hogy tiszta típusában nálunk nem fordul elő, amit úgy kell érteni, hogy a típusba tartozó színész érzi ugyan, hogy minő univerzális kívánalmaknak és előképeknek illene megfelelnie, de azzal is, hogy ő ezen a téren szükségszerű kudarcot vall - ez nála üldözéses téveszmeként bukkan fel minduntalan -, tehát rendre helyettesítésekkel, pótszerekkel próbálkozik.

Ezen igyekezete abban áll, hogy más típusok karakterjegyeit igyekszik magára venni - szerencsétlen, fantasztikus kentaurszerű lények teremnek alkotói ihlete nyomán -, nem egyszerűen azért, mert mondjuk egy „Nő” és egy „Elvtárs” kereszteződése eleve nem sikerülhet - dőreség volna ilyet állítani! -, hanem azért, mert a színész alkotókedve mintegy megdermed a merész összetétel következményeit megsejtve, vagy - ami gyakoribb - intelligenciája, játékos teremtőkedve a feladathoz mérten erőtlen, marad tehát a mechanikus applikáció lehetősége, ebből azonban csak komikus, ijesztő szörnyalakok teremnek, midőn pedig a típusból következő tennivaló pusztán végtelen egyszerűséget követelne (éppen azt, hogy Ő külső adottságaiban elementárisan elnyugodva éppen csak legyen).

A probléma, úgy gondolom, figyelemreméltó: a „Férfi”-típusra kényszerített magatartásminta ugyanis csakis belső sugárzással teljesíthető; ha a Végzet egyszer valakit ebbe a kategóriába sorolt, a továbbiakban már csak egy színészi feladata van: ezt a sugárzást magában életre hívni. Nos, úgy látom, éppen ezen a ponton találtatik kevésnek szinte kivétel nélkül minden e típusba tartozó színész.

És valóban, ha emlékezetünk mozijában végigpergetjük az utolsó hatvan-hetven év magyar játékfilmjeit, tárgyilagosan nézve feltűnhet, hogy a „Férfi” („Nő”) típus nagyon is létezik, megtestesülése azonban - a sugárzás hiányában - legtöbbször komikus vagy erőtlen.

Vegyük csak a két háború között a hamszin erejével perzselő dalénekesnő esetét: kiváló nőimitátornak rendelte a sors, de hogy a magyar filmben éppen ő szolgáljon az ellenállhatatlan Nő archetípusaként, ez csak egy ilyen helyen lehetséges, ahol - mint Ady mondja - „régi átkok mélyesre mélyülnek”.

(Nem tartom teljesen véletlennek, hogy e típus hibátlan megvalósulása, ráadásul a „Férfi” és „Nő” változat nagy szerelmének ábrázolásában (!) - Humphrey Bogart és Ingrid Bergman - éppen egy magyar filmrendező munkájában valósult meg: mintha a kollégái közül ő élte volna át igazán fájdalmasan a „Férfi”- és a „Nő”-típus hiányát. Tehát a Casablanca esetében valami olyasmi történhetett, mint az elegáns lírikussal, aki idősödvén így dalolt: „Kérem én még nem játszottam, nem játszottam, játszani szeretnék mostan...” Kertész Mihálynak idehaza nyilván nem adatott meg az, ami Hollywoodban Michael Curtisnek csak financiális problémát jelenthetett: a „Férfi” és a „Nő” szerződtetése.)

Egyáltalán nem véletlen, hogy itt, e kies hazában a színház- és filmművészet éppen a „Férfi” („Nő”) típust kénytelen tradicionálisan nélkülözni: minthogy sajnos, az úgynevezett valóságban is kiveszőfélben vannak. (A Talmud Pirke Aboth traktusában ez olvasható: „Ahol nincsenek férfiak, igyekezzél férfivá lenni.” Ha e felszólítást - és éppen világháborús időkben - egyenesen magára vonatkoztatja az a búgó-hangú énekes-színész! hát fogadjuk el ezt is, ha már a nemzet férfiatlanítását és zsidótlanítását elfogadtuk !)

 

*

 

Minthogy a „ Művészet” a modern időkben igen ünnepélyes és szívhez szóló valami lett, meg kellett formálódjon itt Duna-tájon a „Művész” (az „excentrikus”) alakja is - így ez is meglett.

Csaknem rejtélyszámba megy azonban, hogy a művészek (színészek) éppen e típus megformálásában oly igen bizonytalannak és/vagy mértéktelennek mutatkoznak (pedig olykor kilátszik a személyes indíttatás - és mégis!)

A színész bizonytalansága azonban nem tette elmosódottá ezt a figurát (típust), csak mindjobban kiüresítette, minthogy már eleve is panelekből alakították ki. Ennek ellenére a típus, úgy látszik mágikus vonzerőt gyakorol a közönségre, amely egymásra hangoltságának belső történéseit, finomságait - kívülállóként - már alig tudjuk méltányolni.

Mégis, vonzerő ide vagy oda, elfogulatlanul tekintve e típust, főként ürességet tapasztalunk egy alapos és ugyanakkor tradicionális melléfogás miatt, amely abban áll, hogy rendre a Művészt, mint olyant próbálták - könyörületet nem ismerve - ábrázolni, föltételezvén, hogy az minden zugában és vonatkozásában művészi benyomást kelt. A végeredmény azonban lehangoló: a „Művész” művész általi ábrázolása emberre alig hajaz. Legtöbbször egy dühödt, rosszindulatú és önmagával eltelt alakot láthatunk, akit lelkes és finom hölgyek - felégetve maguk mögött mindent -, kisírt szemmel, alázatosan követnek bárhová.

Ez a kontraszt egy ilyen kellemetlen, világfájdalmas, sekélyes őrjöngő, valamint a vele kapcsolatos lelkesültség között plasztikusan ábrázolja egy ténylegesen lélegző és alkotó ember esélyeit ezen a vidéken. Érdekes szembenállás ez, ha a fantasztikus és fiktív senkiházi szüntelen tündöklését, népszerűségét, s az élő művésszel kapcsolatos állatias, bornírt tudatlanságot, idegenséget és az ebből következő intoleranciát egybevetjük.

 

*

 

A „Komédiás” (a „profi”) szakmai értelemben a „Férfi” („Nő”)-típus ellentettje: annyiban, hogy amíg ott a típus teltségének kritériuma az erős belső sugárzás és a nyugalom, itt viszont a sajátosságok, különleges képességek csillogtatása: a „charme”, az orgánum, a fiziognómia és a humor glisszandói, a trükkök perfekcionizmusa határozzák meg az alakot.

Mivel itt a szakmai tradíciók s archetípusok jelenléte egyértelmű és intenzív, érthető, hogy az összhatás a „Komédiás” esetében a többi típushoz mérten általában a legtöbbet adja. Továbbá: éppen mert alakjának örök plebejus vonásai élesek, elevenek a közönség emlékezetében, az alak aktuális torzulásai annál feltűnőbbek.

Ismert és gyakori eset, hogy a „Komédiás” ügyesen s szinte feltűnés nélkül sajátítja ki az „Elvtárs-színész” vagy a „Nép” trükkjeit, attribútumát: az ilyesmi, tudjuk, sohasem véletlenszerű, ezekben az esetekben mindig a hatalomhoz való törleszkedés képeiben gyönyörködhetünk. Megrázó tény, hogy a kedves nagyközönség az ilyesmit általában elnézi a „Komédiásnak”, mintha ezt mondaná: „A családban marad!”

Ezzel kapcsolatban megfontolandó egy speciális körülmény: mivel a „Komédiás” adottságaival összhangban népszerűségre tör, tehát egyes, különösen sikeres változataiban megeshet, hogy az általa megformált alak leválik alkotójáról s „külön életet él”, amelyet a nagyközönség játékosan összetéveszt az alakot megformáló színésszel, ebből adódik - az egyszerű emberek részéről a nagyvonalú megbocsátás: számukra a „Komédiás” teremtett alakja révén létezik, amelyhez képtelenség morálisan „viszonyulni”.

Ennek ellenére tárgyilagosan meg kell mondani, hogy a „Komédiást” éri el legerősebben a kísértés, hogy engedményeket tegyen az úgynevezett hatalomnak. (Az „Elvtárs”-színész nem „engedményeket tesz”, az ő archetípusa a hatalommal való örök-édes összebonyolódásából alakul!)

S mivel e típus ősi-elementáris küldetése folytán az emberi nyomorúság teátrális hordozója és aktora, s mivel ezen nyomorúság politikailag is determinált - a „Komédiás” és a hatalom érintkezése amilyen szükségszerű egyfelől, olyan veszélyes a „Komédiásra” nézvést másfelől. Lehangoló tény, hogy az újabb időkben talán egyetlen példa sincs arra, hogy a „Komédiás” megalkuvás nélkül, éppen a hatalommal való szembenállása indulatából, s költészettel, könnyedén - ami igen jelentős teljesítmény lenne - alkotta volna meg alakját. Ennek ellenkezőjére viszont, sok ismert eset említhető. (Különös ország, ahol a Komédiás se nevetésre, se sírásra nem indít, legtöbbször mindössze elszomorodunk azon az igyekezeten, amelyből humorára következtethetünk.)

 

*

 

Következik a „Megszállott”, aki valójában nem alkot külön típust, csak azokban az esetekben, midőn valamely privát szenvedély - küldetéstudat, vallásos hevület - nyilvánvaló módon átüt és eluralkodik a sémán. Általában azonban az öt alapesettel való keverékeiben ismerszik meg, a kombinációk félreérthetetlen alkotórészeként. A kevert változatokban érezhető, hogy a „megszállottság” adja a karakter dinamizmusát, érdekességét, tónusát, - egyáltalán a felismerhetőséget.

A „Megszállott” alakja - akár tiszta típusában, akár mint „Elvtársat”, „Férfit”, „Művészt” vagy „Komédiást” nézzük, úgy látszik rendkívüli jelentőségű ebben a szakmában, nyilván mesés vonzerővel rendelkezik: sikerrel és a lelkek fölötti hatalommal kecsegteti a színészt, ráadásul mintha szirén-hangon azt is az érintettek fülébe súgná, akik semmi módon nem próbálnak e suttogásnak ellenállni, hogy maga a „megszállottság” garantálja a sikert, elegendő a lenyűgöző szenvedélyek külsőségeit produkálni, vagy a gyeplőt mintegy a vágtató lovagok közé dobva a „természetre” bízni a dolgok alakulását.

A karakter természetében rejlik veszélyessége is: a színész ezentúl az „energiák”, valami „istenség”, a „tudattalan” (stb.) hatalma alatt áll, tehát szakmai értelemben szinte irányíthatatlanná válik, tréning, tanulás, figyelés, alkalmazkodás, intelligencia, és a többi: a „megszállottság” révén mellőzhető.

De! Mely szórakoztató kombinációk képződnek olykor egy-egy ilyen „Megszállott” és - mondjuk - egy „Komédiás” vagy „Nép” egyesített figurájában! Ezek a „természetadta formák” szinte kimeríthetetlen komikus töltésükkel már-már feledtetik, hogy egy nehéz korszak tragikus viszonyai között, torz-szülöttekként jöttek a világra.

 

 

4. Gondolatkísérlet

 

Ha a fentiekben leírt típusok kereszteződése által megrajzolt raszteren át nézzük mindazt, amit a hazai filmtermésben a Magyar Színész alkotott, meglehet, hogy ez a módszer a tisztánlátás váratlan élményét adja.

Ezen a helyen persze nincs lehetőség arra, hogy e raszter koordinátái között sorra vegyük a konkrét „figurákat”, inkább kérni és bátorítani szeretném a tisztelt Olvasót, képzelje maga elé egymás után az Elvtárs-Művész, a Megszállott-Férfi-Elvtárs, a Megszállott-Komédiás, a Nép-Elvtárs, a Komédiás-Férfi és a többiek alakját, majd tegyen próbát: leírja-e, és milyen eredménnyel ez a rendszer hazánk filmművészetét.

 

 

5. A barlanglakók

 

Mivel a tárgyalt „kasztrendszer” mind a színész, mind a rendező lehetőségeit könyörtelenül és egyértelműen pre-formálja, helyzetük elemzésére elengedhetetlen, hogy megemlítsem sajátos vakságukat, ami működésük következménye (majd feltétele!) , s amely szelektív látás-zavar általában azokat sújtja, akik helyzetük elviseléséhez illetve egzisztenciájuk fenntartásához az önrombolásnak ezt a tudattalanból kiinduló lehetőségét valósítják meg. (Ez mintha magának a rendszernek a védekezése volna bármely illetéktelen behatolóval szemben.)

E látás-zavarban szenvedők emlékeztetnek a platóni barlangban a sziklafal elé kicövekelt emberi lényekre, akik a világot a barlangfalra vetülő árnyképek alapján képzelik el, és emlékeztetnek valamennyiünkre, akik csakis úgy vagyunk képesek látni saját helyzetünket, amint azt létérdekeink megkövetelik. Ezek pedig általában arra intenek, hogy helyzetünket mint az egyáltalán lehetséges helyzetet fogadjuk el. Többek között ezért nem várható sem az, hogy a rendszer „megszállottjai” saját sorsukat belássák, sem az, hogy ezen változtassanak.

Annak, aki kívülről érkezik, mint az idegen lovag az elátkozott, alvó Csipkerózsika kastélyához, kevés esélye van arra, hogy áttörje magát a vadrózsával, kökénytövissel, borostyánnal vastagon benőtt kerítésen, hogy - megtörvén a varázst - felébressze a kastély népét és kisasszonyát. Érthetetlen s valóban mesébe illő tény, hogy ezek az Idegenek - mintha vonzaná őket az átok -, legtöbbször mégis nekilátnak, hogy áttörjék a sötét, elvadult, ijesztő vegetációt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/02 08-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3946