KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/szeptember
KRÓNIKA
• Báron György: Hamlet Trabanttal Gábor Miklós

• Gelencsér Gábor: Atya, Fiú, Bergman A szeretet konfliktusai
• Kúnos László: A mester lehunyja szemét: lát A Bergman-család
• Győrffy Iván: Kísértetek és bolondok Dúl-fúl, és elnémul
• Karátson Gábor: Az agyaghadsereg bevonul Pekingbe Kundun
• Sári László: A vigasztalás mandalái A mesés Tibet
• N. N.: Tibet filmen
• Fáy Miklós: Csöndet! Csöndet! Philip Glass Kundunja
MÉDIA
• Szíjártó Imre: Tetszik, de nem tudják Mozgókép- és médiatankönyvek Magyarországon
• Gelencsér Gábor: Szemtan Bódy Gábor Filmiskolája
• Muhi Klára: Együtt nézzük a Schwarzeneggereket Tanárok a mozgókép és a média iskolai oktatásáról
• Varga Balázs: Iskolapélda Tanköteles magyar filmek

• Beregi Tamás: Tájkép Apokalipszis után Armageddon és más katasztrófák
• Varró Attila: Godzilla Godzsira ellen Halhatatlan szörnyfilmek
• Bikácsy Gergely: Szonatinák a vallon erdőben André Delvaux
• Fáber András: A zongorakísérő Beszélgetés André Delvaux-val
• Csejdy András: Huncut realisták Mai angol film
• Kovács István: Menekülés a Szabadság moziba Lengyelek cenzor nélkül
KRITIKA
• Forgách András: Húsz lapát föld A cseresznye íze
• Hirsch Tibor: Folytassa, Hollywood A varázsige: I Love You
KÖNYV
• Kövesdy Gábor: Pascal kamerával Robert Bresson: Feljegyzések a filmművészetről
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Éjfél a Jó és a Rossz kertjében
• Halász Tamás: Jöttünk, láttunk, visszamennénk II. (Időalagút)
• Harmat György: Majd elválik
• Hungler Tímea: Julie DeMarco
• Tamás Amaryllis: A vér szava
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Kaukázusi Rakétakör

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A Bergman-család

A mester lehunyja szemét: lát

Kúnos László

Megtérés a szülőkhöz. Bergman rendezői életműve önéletrajzában és önéletrajzi regényeiben folytatódik.

 

Ha egy pillanatra eljátszunk a gondolattal, hogy Bergman egyes művei az életmű egymásra helyezhető építőkockái, akkor látható, hogy filmrendezői munkásságának záróköve a Fanny és Alexander, de látható az is, hogy alkotói életműve nem zárult le utolsó, nagy filmjével, hanem folytatódott, gazdagodott és kiteljesedett önéletrajzában, a Laterna magicában és önéletrajzi regényeiben, A legjobb szándékokban, A vasárnapi gyerekekben, Az öt vallomásban. A Fanny és Alexandert Nemes Nagy Ágnes nevezte lehunyt szemű filmnek, melynek atmoszférája, ahogy írta: „rögtön magához rántja a nézőt és rögtön be is burkolja, mintha egy más emberi lény legsajátabb búvárharangjába jutottunk volna, ahol csak az ő levegőjét szívhatjuk, ahol csak az ő lehunyt szeme mögötti képeket láthatjuk.” (Filmvilág 1985/10) A lehunyt szem ebben az értelemben – idézzük csak fel a költő-festő William Blake lehunyt szemét – nem a halál vagy az alvás kifejezője, hanem a „befelé látás”, az intenzív alkotás állapotának jelképe. Bergman pályaívének késői alakulását ez a mozgás vagy mozdulat fejezi ki legtalálóbban: lassan lehunyja szemét. De nem azért, mert elfáradt, vagy belefáradt volna a munkába vagy az életbe, hanem mert alkot, könyörtelen következetességgel (ahogy ő fogalmazná: pedantériával) túrja és tárja föl múltjának mélyrétegeit, újabb és újabb fontos és korábban nem látott részleteket fedez fel emlékképeinek „nagyításain”, újabb és újabb szobákat, termeket nyit fel múltja útvesztőiben.

A Fanny és Alexander már egyértelműen önéletrajzi fogantatású családtörténet, de a neveket és tényeket még sokatmondó és játékos módon álcázza, fikcionalizálja. Mindenki valóságos, de közben mindenki mesebeli. Elsősorban a mindenkori főszereplők, a fiú (Ingmar-Alexander), az apa (Erik Bergman - Edvard Vergérus püspök), az anya (Karin Akerblom - Helena Ekdahl) és a nagyanya (Emilie Ekdahl - Anna Akerblom). A film kulcsát, a személyes magyarázatot, az életrajz tényeit a Laterna magica adja meg. A könyv, mely prózában először mutatta fel teljes pompájában Bergman írói tehetségét, stílusának tömörségét, arány- és ritmusérzékét, nyelvhasználatának ökonómiáját és páratlan kifejező és megjelenítő erejét. A mozaikszerűen megkomponált életrajzi tabló főszereplői – nem a terjedelem alapján, hanem érzelmi súlyuk és jelenlétük miatt – a szülők, a lelkész apa és a boldogtalan anya. Velük kezdődik, és velük végződik az életrajz. Mindig hozzájuk, az apa-anya-gyerek lélektani „szentháromságának” képletéhez vezetnek az önvizsgálat tekervényes útjai, mindig velük kapcsolatban teszi fel Bergman tulajdon életének legsúlyosabb kérdéseit, és náluk keresi és találja meg ezekre a kérdésekre a legérvényesebb válaszokat.

A következő három regényben, A legjobb szándékokban, a Vasárnapi gyerekekben és az Öt vallomásban Bergman már lehunyt szemmel merült bele emlékezete gazdag világába, és lépett be – mint Alexander a keskeny tapétaajtón át nagyanyja lakásába – szülei és nagyszülei múltjába. A legjobb szándékok a szülők megismerkedésének és egymásra találásának regénye, drámaszerűen felépített jelenetekből és dialógusokból megkomponált, nagyívű prózai mű, fikció, mely regényszerűségével a családi múlt töredékesen ismert tényeinek igazságát teszi élővé és egyértelművé. A szerző hazatalált, hazaérkezett. Már nem színészek, cirkuszosok, pszichológusok vagy középkori lovagok elevenedtek meg képzelete színterein, már nem Voglernek, Egermannak vagy Vergérusnak nevezte hőseit, hanem Bergmannak és Akerblomnak (legfeljebb még a keresztnevekkel játszott, felcserélte Eriket és Henriket, Annát és Karint). Nem képzelt hősöket és szituációkat keresett az alaptörténetre, hanem képzeletében magát az alaptörténetet rekonstruálta, és ezt írta meg.

És közben elszámolt önmagával, igazságot szolgáltatott, és ítéletet hirdetett. Mintha beteljesedett volna rajta Ibsen híres aforizmája, mely (kissé szabad fordításban) azt mondja: „az élet (a film?) harc a démonokkal, mit vív agyunk, szívünk, az írás pedig ha önnön lelkünk fölött törvényt ülünk”. A családi múlt ridegségében és kegyetlenségében, az elutasítások, büntetések és megalázások sötétségében végül megkereste és felmutatta a szeretet fényét az apa és fiú gyermekkori történetében (Vasárnapi gyerekek) és az anya tragikus szerelmének epizódjaiban (Öt vallomás). Látta, megértette és elfogadta apját és anyját, értő szeretettel idézte meg nagyszüleit, nagybátyjait, a család barátait és alkalmazottait, és lehunyt szempillái mögött szinte áhítatos örömmel teremtette újjá hétköznapjaik színtereit, tárgyi világát. Mert megidézni a múltat, a gyereklétet, megkeresni súlyos és fényes pillanatait, ott lenni, benne lenni, benne járni-kelni számára mindig is öröm. Több mint öröm: tartós állapot. „A valóságos helyzet az – írta a Képekben –, hogy állandóan a gyerekkoromban élek, bolyongok a homályba boruló szobákban, sétálgatok a néma uppsalai utcákon, állok a nyaralónk előtt és hallgatom a hatalmas nyírfák susogását. Villámgyorsan tudom a helyemet változtatni. Voltaképpen mindig az álmomban élek, és a valóságba látogatóba járok.”

Nehéz bármit mondani Bergmanról, amit ő maga ne mondott volna már ki, tudni róla bármit is, amit ő maga ne tudna. Lehunyt szem, visszatekintés, múlt, démonok, megaláztatás, megtérés a szülőkhöz. Mindent tudott, és mindent felmutatott több mint negyven évvel ezelőtt készült korai remekében, A nap végében. Tudta, hogy alkotói képzelete miből meríti anyagát, és egyetlen nap történetében mintegy előre felrajzolta pályája ívét. 1990-ben, amikor újra megnézte régi filmjeit, és elmondta, amit utólag gondol róluk, ezt írta:

„Szüleimmel állandó, keserű harcban álltam. Apámmal nem tudtam, és nem is akartam szóba állni. Anyámmal újra és újra megpróbáltam kibékülni, de mindig megmaradt közöttünk sok temetetlen viszály, sok elmérgesedett félreértés. Nagyon szerettünk volna békét kötni, és mindent el is követtünk ennek érdekében, mégsem sikerült soha.

Az a gyanúm, hogy itt kell keresni az egyik legerősebb hajtóerőt A nap vége létrejöttének folyamatában. Magamat formáltam meg apám alakjában, és magyarázatot kerestem az anyámmal folytatott áldatlan küzdelmekre. Érteni véltem, hogy nem kívánt gyerek voltam, egy elhidegülő szerelem és egy válságos helyzet szülötte – mindennek testi és lelki következményeivel. Anyám naplója később megerősítette ezt a gyanúmat: hevesen ambivalens érzéseket táplált satnya újszülötte iránt, akiben alig pislákolt az élet.

Megmintáztam egy alakot, aki külsőleg apámra hasonlított, de aki teljes mértékben én voltam. Én, harminchétévesen, emberi kapcsolatok nélkül, emberi kapcsolatokat rombolva, önmagam igazolását keresve, önmagamba zárva és nemcsak viszonylagosan, hanem teljesen félresiklottan. Bár közben sikeres vagyok. És ügyes. És rendszerető. És fegyelmezett.

Apámat és anyámat kerestem, de nem találtam meg őket. A nap vége záró jelenetét ezért erősen áthatja a vágy és a sóvárgás: Sara kézen fogja Isak Borgot és kivezeti egy napsütötte erdei tisztásra. Isak az öböl túlpartján megpillantja szüleit. Integetnek neki.

A történeten egyetlen motívum húzódik végig, sokféle változatban: elégtelenség, szegénység, üresség, nincs megbocsátás. Most sem tudom, és akkor sem tudtam, hogyan akartam kérni a szüleimet A nap vége segítségével: nézzetek rám, értsetek meg engem, és ha lehet, bocsássatok meg nekem.”

Most már ott áll ő is, nyolcvanévesen, a parton, és integet nekik. Lehunyt szemmel. És lát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/09 07-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3777