KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/szeptember
KRÓNIKA
• Báron György: Hamlet Trabanttal Gábor Miklós

• Gelencsér Gábor: Atya, Fiú, Bergman A szeretet konfliktusai
• Kúnos László: A mester lehunyja szemét: lát A Bergman-család
• Győrffy Iván: Kísértetek és bolondok Dúl-fúl, és elnémul
• Karátson Gábor: Az agyaghadsereg bevonul Pekingbe Kundun
• Sári László: A vigasztalás mandalái A mesés Tibet
• N. N.: Tibet filmen
• Fáy Miklós: Csöndet! Csöndet! Philip Glass Kundunja
MÉDIA
• Szíjártó Imre: Tetszik, de nem tudják Mozgókép- és médiatankönyvek Magyarországon
• Gelencsér Gábor: Szemtan Bódy Gábor Filmiskolája
• Muhi Klára: Együtt nézzük a Schwarzeneggereket Tanárok a mozgókép és a média iskolai oktatásáról
• Varga Balázs: Iskolapélda Tanköteles magyar filmek

• Beregi Tamás: Tájkép Apokalipszis után Armageddon és más katasztrófák
• Varró Attila: Godzilla Godzsira ellen Halhatatlan szörnyfilmek
• Bikácsy Gergely: Szonatinák a vallon erdőben André Delvaux
• Fáber András: A zongorakísérő Beszélgetés André Delvaux-val
• Csejdy András: Huncut realisták Mai angol film
• Kovács István: Menekülés a Szabadság moziba Lengyelek cenzor nélkül
KRITIKA
• Forgách András: Húsz lapát föld A cseresznye íze
• Hirsch Tibor: Folytassa, Hollywood A varázsige: I Love You
KÖNYV
• Kövesdy Gábor: Pascal kamerával Robert Bresson: Feljegyzések a filmművészetről
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Éjfél a Jó és a Rossz kertjében
• Halász Tamás: Jöttünk, láttunk, visszamennénk II. (Időalagút)
• Harmat György: Majd elválik
• Hungler Tímea: Julie DeMarco
• Tamás Amaryllis: A vér szava
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Kaukázusi Rakétakör

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Philip Glass Kundunja

Csöndet! Csöndet!

Fáy Miklós

Nyugati tibetolás. Philip Glass az indiai zene helyett Scorsese kedvéért most a tibetihez fordult ihletért.

 

A hangszórók kínai csasztuskákat bömbölnek, fülrepesztő fémhangzatok hasogatják a levegőt. A dalai láma mélabús szemekkel azt mondja: elvették tőlünk már a csöndet is. De kedves dalai láma, illetve dalai lámát játszó színész, nem tűnt fel önnek, hogy milyen filmben játszik, itt eddig is szólt valami, nem volt csönd, amit el lehetett volna venni, teletömték a fülünket tibeti minimalizmussal. Van olyan rossz is a világban, amit nem a kínaiak okoznak. Ezt a filmzenét például Philip Glass írta. Még kitüntetéseket is kapott érte Los Angeles filmkritikusaitól, és nevezték Golden Globe-ra is. Glass hatvanegy éves korában élete legsikeresebb filmzenéjét hozta össze. Hivatalosan.

A sikerre Philip Glass éppen nagyon rá is szorult. Glass csillaga leáldozóban van. Annyira, hogy nekem még az is meglepő, hogy Scorsese éppen őt találta meg a felkéréssel. Semmi sem szólt Glass mellett, sem a régi sikerek, sem a filmzeneszerzői gyakorlat, csak a buddhista hit. És a végeredmény nem is igazolja Scorsesét.

Illetve: talán érdemes különbséget tenni. Glass és Scorsese közös munkája számomra elviselhetetlen. Nyugati tibetolás, angolul csevegő földművelők a világ tetején, repetitiv zene a Gyuto szerzetesekkel vegyítve, free Tibet és állítsátok meg a környezetszennyezést. Glass önmagában, csak a lemezt hallgatva ravaszabb dolog. Ravasz, mint maga a Glass-jelenség. Pedig milyen jó lenne, ha jó lenne! Glass története gyönyörű. A kisfiú, akinek az apja rádiószerelő, és mellékesen lemezekkel is kereskedik, és hazaviszi azokat a lemezeket, amelyek végképp eladhatatlannak bizonyulnak. Ennek köszönhető, hogy Glass előbb ismeri meg Beethoven késői vonósnégyeseit a napi slágereknél, emiatt akar zenész lenni, zongorista, majd fuvolista, végül zeneszerző, aztán a keresés évei: először úgy komponál, mint Schönberg, aztán úgy, mint Charles Ives, végül Párizsban megismerkedik Ravi Shankarral, amikor azt a feladatot kapja, hogy próbálja meg európaiak számára rögzíteni az indiai népzenét. Ez a végső ihlet. Philip Glass nemsokára úgy komponál, mint Philip Glass. Megszületik a minimalizmus.

És a döbbenet: bejön a siker. Minden téren. Szakmai elismerések és a közönség rajongása. Mind többen írnak repetitiv darabokat, a koncertre járók és lemezvásárlók pedig kábult csodálattal hallgatják a visszatérő zenei sejteket, az ismétlődés varázsát, a monotónia időtlenségét. És a Robert Wilsonnal közösen alkotott operát, az Einstein on the Beachet a század meghatározó művének képzelik, az opera megújulásának. Egy ideig. Aztán kiderül, hogy minimalista műveket alkotni nem olyan ördöngös dolog, hallgatni viszont embert próbáló feladat. A hetvenes évek közepén már maga Glass is ráun a dologra, egyre ritkább majd teljesen eltűnik a tiszta minimalista alkotás. A legutóbbi szimfóniája, a David Bowie és Brian Eno szerzeményei alapján megalkotott Heroes szimfónia már minimalizmus nélkül is rossz. És azt mondogatják, hogy a régi darabok élettelenek, sápatagok, bár a fülnek kétségkívül kellemesek, és az egész csupán koncerttermi techno-zene. Ez utóbbi egyébként nem igaz, egy Glass-műnek nincs olyan elementáris, gyomorbavágó hatása, mint egy sikeres partynak.

Glass elég jól viseli a dolgokat. Nem marad munka nélkül, neve továbbra is vonzó marad, stúdiója van New Yorkban, hanglemezeknél producer, de a filmzenére szóló felkérés talán még őt is meglepi. Visszatér a gyökerekhez, csak ezek a gyökerek meglehetősen elszáradtak az évek során. Visszatér a minimalizmushoz, csak indiai zene helyett most tibeti adja az ihletet. A Kundun a jelek szerint egyértelmű siker, még ha rejtély is, hogy egy ember, ha mást is tehet szabadidejében, akkor harminc perc után miért hallgatja még mindig ezt a zenét. Valami azt súgja, hogy ez a siker nem lesz átütő. Philip Glass tovább ízlelgetheti a régi igazságot: aki divattal él, divattal vész el.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/09 20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3782