KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/február
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Mamcserov Frigyes Mici néni kihúnyó életei
• (X) : Bikácsy Gergely: Buñuel-napló
MÉDIA
• Hirsch Tibor: Máltai hypertext Mozi, multimédia, nulla év

• Forgách András: Lutri A játékos
• Tamás Amaryllis: A játék szabadsága Beszélgetés Makk Károllyal
• Dániel Ferenc: Miskinek és Sztavroginok Dosztojevszkij-vázlatok
• N. N.: Dosztojevszkij-adaptációk
• Mihancsik Zsófia: Kereszt-kérdés Beszélgetés Jelenits István teológussal
• Donáth László: Hol a te diadalod? Jeruzsálem
• Bikácsy Gergely: Isten mozigépészei Az olasz film emberhalászai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Komolyan veszem az ötperceket Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel

• Schubert Gusztáv: Bebel nője Kádár-kori szerelmek
• Fáy Miklós: Lovaglózene és dodekafónia
FESZTIVÁL
• Forgács Iván: Elátkozottak Kijev
TELEVÍZÓ
• Dessewffy Tibor: A kezdet vége Közszolgálat és kereskedelem
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Egy másik évezred
KRITIKA
• Bán Zoltán András: Ködképek Derengő
• Schubert Gusztáv: Lapospart Zimmer Feri
• Békés Pál: A kergetőzés joga A miniszter félrelép
• Reményi József Tamás: Az osztrák beteg Hét év Tibetben
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Az ikrek visszavágnak
• Ardai Zoltán: Holdfényszelence
• Békés Pál: Az Esőcsináló
• Békés Pál: A sakál
• Hungler Tímea: Az ördög ügyvédje
• Kömlődi Ferenc: Alien 4
• Tamás Amaryllis: Flubber – A szórakozott professzor
• Turcsányi Sándor: Titanic
• Turcsányi Sándor: Tudom, mit tettél tavaly nyáron
• Glauziusz Tamás: A jaguár

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Derengő

Ködképek

Bán Zoltán András

Sopsits Árpád filmjének főhőse sohasem lép színre, a többi szereplő emlékeiből kell összerakni.

 

Könnyű a recenzes dolga, ha Sopsits Árpád Derengő című új filmjének cselekményét kell összefoglalnia. A Filmvilágban közölt interjúban maga a rendező adja a szánkba a szavakat: „A mese nagyon egyszerű: egy filmrendező börtön-színházi előadást lát – passiójátékot –, és kiválasztja a Mária Magdolnát játszó fiút leendő filmjének főszerepére. A fiú azonban az előadás alatt megszökik – az utána folytatott nyomozás a film története. A rendező megkeresi azokat, akik kapcsolatban álltak a fiúval, s lassan összeáll benne – és a nézőben – egy kép valakiről, akit végig nem láthatunk. (...) A film egyik érdeme mindenképpen ez lesz, ha sikerül összerakni egy személyiséget úgy, hogy az nem is lép színre. Érdekel, hogy összerakható-e mozaikokból egy ember.” És a film intellektuális tartalmát így foglalja össze: „Tulajdonképpen egy hiányról, egy hiányérzetről szólna a film. A filmrendező, aki meg akarja tudni, ki is az, aki nála játszott volna, a katalizátor szerepét tölti be. Mindenki, akinek valamilyen kapcsolata volt a szökött fiúval, reagál valahogy arra a tényre, hogy az újra szabadon van. Elindul egy lelkiismeretvizsgálat. Titkokról hullanak le leplek. És kirajzolódik egy eléggé idealizált alak, aki ebben a világban pusztulásra van ítélve.” Nehéz lenne tömörebben összefoglalni, hogy mit remélt legújabb filmjétől Sopsits Árpád. Ám reményei nem váltak valóra. Nem sikerült a kísérlet. A rendező kudarcot vallott azon igyekezetében, hogy emberi arcot rajzoljon a film láthatatlan főszereplőjének, a Derengő becenevű fiatalembernek, és a körülötte bolygókként kerengő alakoknak. Azt mondhatnám, nemhogy nem látszik, de még csak nem is dereng semmi. Emberi figurák helyett borzalmasan megírt (voltaképpen meg sem írt), egymással elképzelhetetlenül suta dialógusokat folytató (a reménytelen forgatókönyv a rendező, továbbá Kiss Csaba és Szeredás András munkája) dramaturgiai közhelyek téblábolnak ebben a tökéletesen átgondolatlan filmben. Összecsapott, vázlatos és lapos az egész, rosszul fényképezve (Medvigy Gábor), összhangzattani és ritmikai szarvashibákat halmozó zenével (Melis László). A filmnek sem külső, sem belső ritmusa nincsen, úgynevezett cselekménye nem egyéb, mint ráfogások sorozata, megfejelve néhány kiáltóan esetleges logikai bakugrással (például megkérdezhetnénk: miért lopja el Derengő a filmbeli rendező kocsiját, aztán hirtelen miért szolgáltatja vissza?; néha azt éreztem, Derengő csak azért szökött meg a börtönből, hogy legyen a filmnek cselekménye), így aztán nem csoda, ha szinte nézhetetlenül unalmas és a szó minden értelmében érdektelen.

Mindezért talán a film dramaturgiájának alapvető ellentmondása a felelős. Mitologikus elemek keverednek itt a legvaskosabb mindennapisággal, a metafizikai szándékot csírájában fojtja el a sültrealizmus. A rendező nyilatkozatából már sejthetjük, hogy Derengő egy kissé mitikus alak, éppen ezért nem látszik, éppen ezért „dereng” csak a vele kapcsolatban állók nagyon is jól látható világában. Mintha egy kissé platonista volna ekkor a film, mintha olyasmit akarna mondani Sopsits, hogy a nem látható valóság reálisabb, és ezáltal igazabb, mint amit itt a földön látunk „színről színre”. Ekkor a legkevésbé sem véletlen, hogy éppen egy bibliai történetet tárgyazó színjátékban látja meg a leendő film főhősét a fiktív rendező. Derengő – Ady szavával élve – „a Nagy Hitető”, próféta és Jézus egy személyben, amolyan gyülekezet nélküli igehirdető. Nem emberi alak, de sokkal inkább princípium. (Voltaképpen neme sincs: parókában, Mária Magdolnaként nőnek is tekinthető, és egyik cellatársa, a szabó annak is tekinti.) Ezzel még nem is volna semmi baj, ezzel a stilizációs elvvel bizonyosan lehetne valamit kezdeni, ez jelentésteli, ez működtethető dramaturgia. De amikor ez a nem evilági, nemtelen, két lábon járó kategorikus imperatívusz leszáll a földre, akkor vége a szimbolikus, metafizikus megfogalmazásnak. Akkor hirtelen „látni” kezdjük Derengőt, akkor kénytelenek vagyunk valóságos alakként értelmezni, akkor joggal kérhetjük számon a rendezőn, hogy adós maradt Derengő karakterének megformálásával. Derengő mindenki szerint „fantasztikus pasas”, mindenkit megbabonáz, mindenkit bűvkörébe von. De hogy miben is áll rendkívülisége, azt mintegy becsületszóra kell elhinnünk a rendezőnek. A filmbeli rendező (a román Claudio Bleont játssza, egyébként ő az egyetlen nézhető színész a filmben) így nyilatkozik róla: „Néha úgy érzem, mintha akarna tőlem valamit. Mintha játszana velem. Mintha azt akarná, hogy helyette tegyek meg dolgokat”. (Egyébként ez is elcsépelt közhely, amolyan filmes atelier-dramaturgia: a filmrendező arról forgat filmet, hogy filmet akar forgatni – remélem, Sopsits ezt nem ars poeticának szánta...) A cellatárs, a gyilkosságért elítélt szabó (Kovács Lajos) nyilvánvalóan szerelmes belé, és azt mondja: „nekem olyan volt, mint egy Isten”. Derengő állítólag valamiféle magas erkölcsiséget képvisel, ki morális tisztasága miatt „ebben a világban pusztulásra van ítélve”. Ám e tiszta erkölcsiséghez is szó fér, hiszen Derengő – forgathatjuk bárhogy – mégiscsak egy gyilkossághoz falaz. Bár a film azt sugallja, hogy a meggyilkolt férfi megérdemelte sorsát, azért egy gyilkosság mégsem kismiska – ennek az etikai problémának felvetését, netán átgondolását meg sem kísérelte Sopsits.

Látjuk, hogy a mitikus Derengő afféle Miskin hercegként regnálna a filmben, de Dosztojevszkij igen nagy gondot fordított arra, hogy félkegyelműjének szellemi-fizikai mivoltát a lehető legnagyobb plaszticitással kidolgozza. Lehetséges persze az az értelmezés is, hogy Derengő arca szándékoltan „dereng” csupán, ő a többiek vágyképzeteinek megtestesítője, a láthatatlan lelkiismeret csupán, az imaginárius „Jó”, amelyre mindenki szomjazik. Ekkor szükségszerű volna, hogy ilyen elmosódott az arca, hiszen alakjába, személyiségébe mindenki azt látja bele, amire vágyik. Ám ahhoz túlságosan konkrét az egész, túl sok a kriminalisztikai sertepertélés, túl földhözragadt az egész, megismétlem: túlságosan sültrealista, hogy ezt a képzelt stilizációs elvet komolyan vehessük. Akkor csak a jótékony irónia menthette volna meg a filmet, amelynek nyomát sem látni.

Ha nincsenek alakok, nincsenek szituációk sem, minden véletlenszerűvé, egymással felcserélhetővé válik, helyzetek híján helyzetgyakorlatokat látunk. Helyzetek híján a színészek nem tudnak játszani, az operatőr nem tud fényképezni, a rendező nem tud rendezni, és végül a néző nem tud nézni. És sajnos itt zárul be ez a bántóan rossz kör.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/02 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3607