KritikaHoltak útjaVörös keresztVarró Attila
Scorsese nagyvárosi evangéliumában felidézi pályakezdő remekműveit: életmű életmentőkkel.
Bring in the Dancing Girls (Hozzátok be a táncos lányokat!) – Scorsese ezt a mohó felszólító mondatot választotta első nagyjátékfilmje címéül, még 1965-ben a New York-i Egyetem végzős hallgatójaként. A kamaszos hévvel teli diplomamunka csupán egyetlen fesztivál-bemutatót ért meg: csúfos bukása után a csalódott rendező kíméletlenül újravágta, majd néhány utólag leforgatott jelenettel másfél órásra bővítve két évvel később ismét szerencsét próbált vele. A Ki kopog az ajtómon? (a cím közvetett utalás az emberi lélek küszöbén bebocsátásra váró Krisztusra) végre meghozta a hőn áhított elismeréseket – a táncos lányok és az üdvözülés dilemmája azonban még éveken át kísértette a Hawksért és Cassavettesért egyaránt rajongó rendező-kezdemény műveit. Az önéletrajzi elemekben gazdag Aljas utcák főhőse, a gengszter-környezetébe asszimilálódni próbáló Charlie képtelen összeegyeztetni bűnös világi vágyait és személyes hitvallását, mígnem a tragikus végkifejlet rávezeti a számára kijelölt ösvényre: „A bűneidért nem a templomban, hanem az utcán fizetsz meg.” Scorsese végképp hátat fordított a köldöknéző amerikai undergroundnak, és elszántan nekivágott a Hollywoodba vezető aljas utcáknak.
Bringing Out the Dead (Kihozni a holtakat) – hangzik Joseph Connolly 1998-ban kiadott regényének kettős értelmű címe (amely Megszólíttatni a holtakat-nak is fordítható), és az összecsengés távolról sem véletlen. Connolly könyvét a kritika már megjelenésekor a Taxisofőrhöz hasonlította; lapjain rendre visszaköszönnek az ismerős Scorsese-motívumok, staccató-szerű prózája a rockzene lázas ritmusát követi, a főhőst pedig akár a Pokol Konyhájában felnőtt olasz-amerikai rendezőről is mintázhatták volna: tévémániás apa és hitbuzgó anya, szexuális frusztrációk és rossz bizonyítványok, menekülési kísérlet a kertvárosba, majd visszaköltözés Little Italy kloákájába. Negyven éve még Hitchcock kegyeit keresték műveikkel a törekvő regényírók, ma a sokak által Elsőszámú Amerikai Rendezőként tisztelt Scorsese válogathat a személyre szabott nyersanyagok között. Bár a főszereplő Frank Pierce nevét egy másik klasszikus, a MASH Sasszem doktorának köszönheti, és a regény keserű humora is Altmant idézi, Connolly egyértelműen a Scorsese-életműből megismert nagyvárosi tébolyt dolgozta fel önéletrajzi ihletésű művében. Éjszakai útjai során a mentőautót vezető Frank ugyanarra a nagy kérdésre keresi a választ, mint annak idején Charlie, vagy a taxisofőr Travis Brickle: miként vezekelhet a bűneiért és hogyan nyerhet feloldozást? Hogyan mosható le a kezére száradt vér, miközben állandó szemtanúja az utcákon eluralkodó erőszaknak, és a karjai között meghalt emberek bosszúszomjas kísértetként járnak a nyomában.
Míg a regény befejezése inkább a Hatodik érzék megoldási lehetőségét kínálja főhősének (hallgassuk meg a holtakat és fogadjuk be őket, hogy megbékélhessenek), a Krisztus utolsó megkísértése óta lassanként újraspiritualizálódó Scorsese egyfajta evangéliumi olvasatot kölcsönöz az irodalmi alapműnek. Nicholas Cage meggyötört, Krisztus-arcú Frankje a szent három nap alatt megtisztul az éjjeli műszak embert próbáló purgatóriumában, hogy végül vasárnap hajnalban megpihenjen Mária ölében. A három veterán alakjában Connolly kedvenc Scorsese-figuráit dolgozta fel, húsz évvel öregebb változatban (Tom Wells, az önbíráskodó vietnami veterán Travis Bickle-reprint; az elhízott, nőgyűlölő Larry a Dühöngő bika La Mottája megfáradt életmentő-kiadásban; Marcus, az isteni Szeretet után hasztalan áhítozó örök hedonista jól ismert Pileggi-féle olasz nagymenő, kemény színesbőr-kötésben) – a rendező azonban inkább komikus moralitásjáték-alakokat formál belőlük, jellemrajzukat egyetlen erőteljes vonásra redukálva.
A Disney-korszakába lépett Scorsese nem bízik a félmegoldásokban: Connolly történetét maradéktalanul sajátjának tekinti, és szigorúan ügyel rá, hogy ezt a nézők is érezzék. Minden egyes pillanatban. A holtak útja a Taxisofőr nyitójelenetével indul és a krisztusi piètával fejeződik be – a két emblematikus képsor között a rendező egykor oly jellegzetes kelléktárának valamennyi formai eszközét felvonultatja; szédítő kézikamerás felvételek, gyorsítások és lassítások, erős színkontrasztok, ironikus zenei betétek követik egymást gyors egymásutánban, az ezredvégi elvárásokhoz hangolva. Amióta azonban a hálátlan tanítványok, élükön az egyházalapító Oliver Stone-nal, sikeresen közhelyesre koptatták ezt a formanyelvet, valamivel komolyabb erőfeszítést igényelne a nehezen kiérdemelt cím megtartása: a glória fényezése helyett talán üdvösebb lenne, ha Scorsese – elölről és egy másik utat követve – ismét nekivágna a Golgotának.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 847 átlag: 5.43 |
 |
|
