KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Grunwalsky Ferenc: Senki sem dadog Fiatal filmesek
• Varga Balázs: A másik ország Fiatal filmesek
• Vasák Benedek Balázs: Egy a sok közül A Balázs Béla Stúdió filmjei
• Müllner Dóra: Megfelelő emberek Beszélgetés a Közgáz Vizuális Brigáddal
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Súlytalanság Berlin
• N. N.: Az 50. berlini filmfesztivál díjai
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Testgubó és szuperegó Szimulált világ
• Janisch Attila: Virtuális koporsó – digitális lélek Cyberológiai horror

• Bori Erzsébet: Fenevadak a golftanfolyamon Highstmith-horror
• N. N.: Patricia Higsmith (1921–1995)
• Bikácsy Gergely: A legokosabb gyilkos Hitchcock nyomában
• Ardai Zoltán: Texas, az éjszaka csodái Véresen egyszerű
VIDEÓKLIP
• Kömlődi Ferenc: Robotok, idióták, szilikon-angyalok Chris Cunningham videóklipjei
FESZTIVÁL
• Báron György: Mozifieszta Mar del Plata

• Zalán Vince: A vidéki film Filmnapló
KÖNYV
• Harmat György: Művészet és ipar születik Kömlődi Ferenc: Az amerikai némafilm
KRITIKA
• Székely Gabriella: Nagyjuli Kisvilma – Az utolsó napló
• Hirsch Tibor: Egy világ, nyolc és fél rubrika 8 és ½ nő
• Varró Attila: Vörös kereszt Holtak útja
• Györffy Miklós: Az eltűnő öröm nyomában Buena Vista Social Club
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Ember a Holdon
• Békés Pál: Magnolia
• Pápai Zsolt: Lány a hídon
• Gervai András: Pola X
• Köves Gábor: Egy kapcsolat vége
• Mátyás Péter: Halálsoron
• Turcsányi Sándor: A fiúk nem sínak
• Hungler Tímea: Észvesztő
• Elek Kálmán: Hó hull a cédrusra
• Kovács Marcell: Alkonyattól pirkadatig 2. – Texasi vérdíj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Highstmith-horror

Fenevadak a golftanfolyamon

Bori Erzsébet

Patricia Higshmith, akár Hitchcock, mindent tudott a bűnről. Az ő hősei nem született gyilkosok, a szakmát az élet iskolájában tanulják.

 

Patricia Highsmith ugyanúgy kezdte a pályát, mint akárki prózaíró, rövid történeteket próbált elhelyezni ilyen-olyan lapoknál, és várta, hogy felfedezzék. Nem kellett sokáig várnia, már első regényével beütött a siker, valóra vált az íróember amerikai álma: Hollywood jött, és csengetett. Maga Alfred Hitchcock figyelt föl az első regényre (Idegenek a vonaton), és az sem volt akárki, aki forgatókönyvet szabott belőle, Raymond Chandler. A hármas csúcstalálkozó filmtörténeti jelentőségű mozgóképet eredményezett, amely alapvetően Highsmith-től való, magán viseli Chandler keze nyomát, de ahhoz kétség sem fér, hogy az Idegenek a vonaton végül is Hitchcock filmje. Örökbecsű jelenetei közül a jelentésátvitel és a montázs iskolapéldája lehet az a brutális gyilkosság, amely a feszültséget mesterien fokozó előkészítés után egyetlen, sugarasan szétrepedező szemüveglencse képében jelenik meg a vásznon; hogy mit jelent és hogyan áll elő a suspense, azt tökéletesen szemléltetheti egy corpus delictiként szereplő öngyújtó esete és párhuzamos vágásban egy teniszparti levezetése, amelyet élethalál kérdés gyorsan megnyerni. Én mégis inkább az első jelenetnek adnám a pálmát, amely jó eséllyel pályázhatna minden idők legnagyobb filmkezdésére. Zsúfolt nagyvárosi pályaudvar, gomolygó füstbe borítva, a beérkező vonatot jelző mozdony füttye úgy hangzik, mint egy éles sikoly, a kamera szét- és összetartó vágányokat vesz, majd léptek koppannak, a lassan oszló füstben siető lábak a peronon, a kamera végül megállapodik egy fekete fehér betétes férficipőn és a hozzá tartozó nadrágszáron, és csak akkor emelkedik arcmagasságba, amikor véletlenül egymáshoz ér a közös fülkében elhelyezkedő két főhős lába. Az Idegenek a vonaton esetében persze pontosabb volna antihősökről beszélnünk, és ez az a közös platform, amelyen összetalálkozik az író és a rendező szándéka. A kezdő Patricia már tudja azt, amit Hitchcock a pályája során felfedezett: minden ellenkező hiedelemmel szemben a néző, az olvasó szíve nem csak a gáncstalan lovagokért képes remegni. Bátran vehetsz egy elkényeztetett, pszichopata úrifiút, egy feltörekvő, előnyös házasság révén osztályt váltani készülő fiatalembert, egy butus hajasbabát a felső tízezerből, egy arrogáns és közönséges tramplit a pult mögül, ereszd őket össze, hogy a mindennapi élet konfliktushelyzeteiben és érdekütközéseiben közszemlére tehessék az emberi természet elidegeníthetetlen erényeit: az önzést, a gyávaságot, az akarnokságot, a korlátoltságot, az irigységet, a gyűlölködést. Aztán csavarj egyet rajta, hogy a fenyegetettség, a félelem, a bekerítettség archetipikus helyzeteiben azon kapja magát a nagyérdemű, hogy izgul ezekért a sunyi, erkölcstelen, ocsmány figurákért.

Az Idegenek a vonaton meghozta Highsmith-nek az íráshoz elengedhetetlen anyagi függetlenséget – és örökre beskatulyázta. „...a kiadóim és az ügynökeim is arra biztattak, írjak még egy ilyen típusú könyvet, hogy megszilárdítsam a helyzetemet, mint... Mint mi? Az Idegenek a vonatont a Harper & Bros. Suspense-sorozatában adták ki, így lett belőlem egyik napról a másikra bűnügyi író. Holott én nem erre készültem, egyszerűen írtam egy regényt izgalmas cselekménnyel. Ha megjelentetnék egy regényt, amely két nő szerelméről szól, akkor leszbikus írónő lenne belőlem?” – kérdi indignáltan Highsmith a második regénye, a Carol angol kiadásához írott utószavában. A Carol történetesen két nő szerelméről szó, és a kiadó visszautasította. Két évvel később jelent meg aztán egy másik kiadónál, álnéven.

A harmadik regényben, A balekban teremti meg Highsmith azt a történettípust, amely a későbbiekben félreismerhetetlen – noha nem kizárólagos – ismertetőjegye lesz. Kell hozzá egy átlagos fiatalember, akinek egyetlen vonása mégis elüt az átlagtól, vagy a normális fiatalemberek normális életútján haladva egyszer, csak egyetlenegyszer félrelép, és – ahogy Bikácsy Gergely írja – másképp viselkedik, mint ahogy egy jelentéktelen, hétköznapi fiatalembertől elvárható volna. A vége mindig kutyaszorító, zűrzavar, halál, ellenségek vagy szeretők tevőleges vagy közvetett elpusztítása; a Huhog a bagoly szívszorító kamaradrámája – ebből például Claude Chabrol csinált elég érdekes, de nem elég emlékezetes filmet – egészen a mai ízlés szerint fordul át fekete komédiába; nem volnék meglepve, ha valahol Hollywoodban már fenné rá a fogát az új nemzedék valamelyik rendezője.

 

 

A hübrisz közbeszól

 

Maradjunk még A baleknél (mellesleg ebből is készült film, Autant-Lara szóra sem érdemes változata). Van ez a jellegzetes emberfajta, amelyik vonzza a bajt. Lehet balek (palimadár), akit folyton átvernek, kihasználnak, táncba visznek; balfasz (sajnálom, de a szalonképesebb balfácán nem pontosan ugyanazt jelenti), aki mindent elront, amihez csak hozzáér; és van a nem kevésbé kétbalkezes schlemil (erre csak a zsidóknak van nevük, az alapesetet pedig Woody Allennek hívják), aki hogy, hogy nem, mindig mások kárára szerencsétlenkedik, méghozzá olyan lefegyverző ártatlansággal, hogy a szegény áldozatnak még haragudnia sem szabad érte. A balek hőse, Walter is ilyen, de juttat a belőle másoknak is. Jól menő, középosztálybeli ügyvéd New Yorkból, és hasonszőrű barátai közül nem ő az egyetlen, aki rosszul nősült. De a többiek nem halnak bele. Tisztább pillanataiban él a gyanúpörrel, hogy a kórosan agresszív, idegbajos Clara nem véletlenül választotta éppen őt számos udvarlója közül. Az asszony elűzi a barátait, megmérgezi az életét, el kéne válni tőle, érik benne az elhatározás, amelynek határozott lökést ad, hogy találkozik egy szép és kedves lánnyal. Mi sem volna egyszerűbb, mint egyik sínről a másikra váltani, de közbeszól a hübrisz. Walternak ugyanis van egy szokatlan foglalatossága: méltatlan barátságokról gyűjt anyagot és készül tanulmányt írni. Az végképp érthetetlen, miért figyel fel arra az újsághírre, hogy brutálisan meggyilkoltak egy asszonyt egy távolsági busz megállója közelében. Az eseten tűnődve megsejti, hogy csakis a sziklaszilárd alibivel rendelkező férj lehetett a tettes, aki szintén meg akart szabadulni a feleségétől, és magában még rekonstruálja is az esetet. Szimpla kíváncsiságból (?) elmegy megnézni a tettest, egy kültelki könyvesbolt tulajdonosát. És amikor a felesége elutazik az anyjához, maga sem tudja, miért, de követni kezdi a buszt. Clara soha nem érkezik meg az anyjához; az első megállónál leszáll és leveti magát egy szikláról. A két eset hasonlósága, a két férfi kitudódott találkozása, a közvetett bizonyítékok és saját hazugságai egyre erősebb gyanúba keverik Waltert. Itt lép a színre egy vadállati nyomozó, aki meg van győződve a férjek bűnösségéről, és aljas eszközökkel manipulálni kezdi őket. Arra megy ki a játék, hogy sarokba szorított helyzetükben egymás ellen forduljanak. A könyvkereskedő végül már Walterban látja minden bajának okozóját: megöli Waltert, a nyomozó tetten éri, és ezzel a maga számára sikeresen elintézte mind a két ügyet.

Aztán a negyedik regény – A tehetséges Mr. Ripley – végleg eldöntötte a nyitott kérdéseket. Patricia Highsmith ettől fogva előkelően jegyzett krimiíró a könyvpiacon. De előbb még jött Európa. Highsmith 1921-ben született, az övé volt az utolsó nemzedék, amelyik még bezsongott Európától; az utánuk jövőknek már nem kellett hajójegyre gyűjteni, ingyen utaztak, kaptak koszt-kvártélyt, még ruhát is, és ha túlélték a nagy utazást, nemigen vágytak vissza. Lőttek az Európa-mítosznak. Highsmith már a háború utáni fellendülésben ismerkedik Európával, előbb bejárja, aztán belakja, élt Angliában, Párizsban, bejárta Itáliát és Görögországot, Ausztriát és Németországot, végül Svájcban telepedett meg, a francia határnál, mint Voltaire. A Carol szereplői még tervezgetik, hogy átmennek Európába. Tom Ripley még csak nem is álmodik róla: munka nélkül, szívességi lakáshasználóként, New York-i bulik szatellit vendégeként él egyik napról a másikra, és nem lát tovább a holnaputánnál. S akkor ennek a senkiházinak egyszer csak az ölébe pottyan a nagy lehetőség. Egy jól menő középüzem tulajdonosa minden költségét állja, ha elutazik Olaszországba, és ráveszi egy szem fiát a hazatérésre. Dicky Greenleaf a Nápolyi-öböl egyik kies városkájában tart fenn házat és hajót, dilettáns képeket fest, és gond nélkül éldegél apanázsából. Nem sok remény van arra, hogy a családi vállalkozás kedvéért feladja ezt az aranyéletet, de egy próbálkozást mindenképp megér a papának. Az ajánlatot nem lehet visszautasítani, és kezdetét veszi az az utazás, amelynek során Tom Ripley más emberré alakul, osztályt vált, és mellesleg gyilkos lesz.

A tehetséges Mr. Ripley volt az első kötet abból az ötrészes sorozatból, amelyet jóformán élete végéig írt Highsmith, évtizedenként egyet, az utolsót (Ripley Under Water) már a kilencvenes években. De az első az igazi, a szerző egyik (sokak szerint a) legjobb regénye. (Magyarul csak a középső, a Ripley's Game olvasható Ripley és a maffiózók címen; ebből készült Wim Wenders Az amerikai barát című filmje.)

 

 

A tanulékony Mr. Ripley

 

De ki ez a Thomas Ripley? A bűnüldözés kategóriái szerint sorozatgyilkos, nincs az a bíróság, amelyik minden körülményt mérlegelve nem aljas indokból, nyereségvágyból, előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosságokért ítélné el, a háttérben osztályirigység, latens homoszexualitás. A törvény szerint talán beszámítható, de minden emberi mérték és megítélés szerint nem lehet normális az, aki gond nélkül tesz el láb alól bárkit, aki az útjában áll, aztán él tovább, mint Marci Hevesen. A Heves ez esetben egy csinos villát jelent Franciaországban, választékosan berendezve, a falakon és a borospincében a házigazda ízléssel és hozzáértéssel összeválogatott műgyűjteménye; a villa tartozéka még egy vonzó külsejű feleség, akinek megvan az a jó tulajdonsága, hogy nem tesz fel kérdéseket.

Aberrált személyiségnek, bomlott elmének kell őt neveznünk, hogy meg ne sértsük az erkölcsi világrendet. De ha szöveghűen értelmezünk, magyarán nem akarunk olyasmiket kiolvasni a regényekből, amik ott nincsenek leírva, akkor szomorúan bár, de meg kell állapítanunk, hogy Tom Ripley tökéletesen ép és egészséges, már nem is lehetne ennél normálisabb, sőt számos, ha nem minden tekintetben különb azoknál, akiket eltakarít az útból. Higgyék el, neki a legkellemetlenebb, nem jószántából teszi, nem is felsőbbrendűségi tudatból; ha békén hagynák, nem ütnék az orrukat a dolgaiba, nem zsarolnák, nem fenyegetnék, Ripley-től élhetnének akár az emberi kor végső határáig.

Persze az első gyilkosság, Dicky Greenleaf esetében még nem egészen így fest a dolog. Tudjuk, minden kezdet nehéz, de az ember tanulékony, Tom Ripley pedig különösen. Ripley-nek három tehetsége van: kivételes az alkalmazkodóképessége (a legelőnyösebb tulajdonság a túlélésért vívott harcban), ügyesen utánoz másokat, és jól bánik a számokkal. Most mégis elszámítja magát. Dicky megkedveli, befogadja a házába, beveszi az életébe, de ennek a barátságnak megvannak a maga határai. Dicky nem vallja be magának, hogy kicsit unja már Mongibellót, ahol egyetlen társasága egy Marge nevű, nem túl izgalmas amerikai lány, aki fárasztóan és viszonzatlanul szerelmes belé. Tom új színt hoz az életébe, mulattatja, szórakoztatja a társasága, felfedezteti vele a férfibarátság nem lebecsülhető előnyeit. Ripley azzal nyeri az első csatát, hogy megnevetteti Dicky-t, és azzal veszti el a háborút, hogy rosszul méri fel Dicky és Marge kapcsolatát. Csak annyit fog fel belőle, hogy Dicky nem szerelmes a lányba, és nem érti a szolidaritás, a tapintat, a jó érzés megnyilvánulásait. Nevezhetnénk morálnak, Ripley-t pedig moral insanity-nek (mint ahogy az is), de ha jobban megnézzük, akkor Dicky esetében sima jólneveltségről van szó, míg Ripley a szó szoros értelmében neveletlen (social insanity). Az ún. jobb emberek otthonról kapják és hozzák a társas érintkezés csiszolt formáit, az udvariasságot, a figyelmességet és a beléjük fektetett energia megtérülési mutatóinak ismeretét. Ripley ezen a téren kő bunkó, ami egyenesen következik szerencsétlen gyerekkorából. Korán elárvult, egy nagynéni nevelte föl, nem szeretetből, inkább kötelességtudatból, hogy meg ne szólják a szomszédok. A kispolgári Dottie néni egy dolgot várt el Tomtól, az alkalmazkodást. Húzza meg magát, tegyen úgy, mint ha ott se volna. Tom megtanult semmilyen lenni, és amint nagykorú lett, lelépett New Yorkba. De új környezetében is ugyanazt várták tőle azok, akik odavették a kisszobájukba, meghívták a partijukra vagy fizettek neki egy sört.

Tom nem buta fiú, mégsem veszi észre, hogy Dicky mellett is csak a régi szerepét játssza, a szerény és jópofa gyerekét, akit odavettek egy időre a kisszobába, meghívják az asztalhoz, kölcsönadnak neki egy inget. Lenyűgözi őt Dicky könnyedsége, nagyvonalúsága, derűs jóindulata – kicsit más szemmel nézve ez felhőtlenség, oktalan magabiztosság és határtalan felületesség, csupa olyan tulajdonság, amely kiválóan alkalmas arra, hogy viktimológiai esetté tegye birtokosát –, a napfényes, gondtalan élet a hozzá tartozó kellékekkel egyetemben, és miközben igyekszik megfelelni a feladatának, egyre jobban azonosul Dicky-vel. A barátjának, a testvérének tekinti, és keserves a felismerés, hogy az ő érzései sem találnak különb viszonzásra Marge szerelménél. Dicky idővel Tomra is ráun, egyre terhesebbnek tartja állandó és követelő jelenlétét. Az utóvédharcait vívó Marge még bogarat is tesz a fülébe, hogy Ripley alighanem ferde hajlamú.

Ami a homoszexualitást illeti: Tom Ripley egyértelműen nem az. Szó sincs arról, hogy Highsmith lebegtetné ezt a kérdést, hiszen az ötvenes évek legelején írt Carolban meglehetősen kendőzetlenül ábrázolta két nő szenvedélyes szerelmét. Ripley még kialakulatlan, lefojtott személyiség az első kötetben; amit Dicky iránt érez, jellemzően serdülőkori barátság, amelyről leválaszthatatlan a szerelem és a szexualitás. Gondoljunk erről bármit, Ripley Dicky megölésével válik felnőtté. A második kötetben (Ripley Under Ground) már érett férfi, egyenesbe jött, megnősült, boldog házasságban és kölcsönösen kielégítő szexuális kapcsolatban él feleségével. Nem tévedés, Ripley egy rendezett polgári életet alapozott meg azzal az első gyilkossággal, amelyet pályakezdésként elkövetett. Dicky Greenleafnek meg kellett halnia, hogy Tom Ripley életre kelhessen. És Ripley örömtelen gyerekkora, nyomorúságos New York-i élete volt az, amit a hulla lábára hurkolt nehezéknek, hogy együtt süllyedjenek a tenger fenekére.

Ahogy Highsmith-t, úgy Ripley-t sem a moziban kell keresnünk, egy fura kanyarban mégis összefuthatunk vele a vásznon. Wenders Az amerikai barát című filmjében. Korábban René Clement alaposan mellényúlt, amikor Alain Delonnak adva a szerepet romlott szépfiút csinált Ripley-ből, aki a végén – az irodalmi forrást megcsúfolva – elnyeri példás büntetését. Tony Minghella Gwyneth Paltrow-val fogott törököt; nem is kérdés, hogy Hollywood üdvöskéje nem játszhatja el a regénybeli nagyfenekű, korlátolt, minden képzelőerő és érzékenység híján levő Marge-ot. Jobb nyomon járt Matt Damonnal, mert a filmjét (A tehetséges Mr. Ripley) indító bombasztikus jelzők (rejtélyes, baljós, veszélyes) ellenére komolyan vette a szerző szavait, miszerint Tom Ripley legfontosabb külső ismertetőjegye az, hogy „konformista arca van”. A cselekményt illetően is aprólékos pontossággal követte az eredetit – az a változtatás, hogy dilettáns festő helyett dilettáns zenészt csinált Dicky-ből, csak javára vált a filmnek –, a lényeget illetően azonban rendre félresiklott. A hollywoodi változat üzenetet akar közvetíteni, félreérthetetlent. Elsőre és eleinte még alig észrevehető, nüánsznyi változtatások révén vezeti oda a filmet és rá a nézőt, hogy itt egy minden módon és bármi áron feltörni vágyó fiatalember karriertörténetével van dolgunk. Tom szándékosan megtéveszti az apát, és már a hajón Greenleafnek adja ki magát, majd „az ő arca az én arcom” mondat biflázásával kezdi olasz tanulmányait, mintha tudatosan készülne arra a szereplehetőségre, amely valójában egy hosszú folyamat végeredményeként áll csak elő – nem mellékesen, ez a folyamat maga a regény! Ehhez képest a gyilkosságra úgy kerül sor, hogy Ripley visszaütött, és minderre egy szabályszerű coming out teszi fel a hamis koronát.

Wenders homlokegyenest más úton közeledett Ripley-hez. A film voltaképpeni főhőse egy német képkeretező (ráadásul svájci német az istenadta), címszereplője pedig Tom Ripley. Már Dennis Hopper puszta megjelenésekor amerikai levegővel lesz teli a mozi, s hozzá még komikusan amerikai jelmezt visel: kovbojcsizmát és Stetson-kalapot. A maga újvilági óhazájának hátat fordító regényalak semmi pénzért nem venne magára ilyesmit. Wenders tehát bölcsen lemondott Ripley-ről, és egy amerikai figurát állított a helyére, akit történetesen Tom Ripley-nek hívnak. A cím pontosan fedi a film tárgyát, a férfibarátság, az azonos neműek közti kapcsolat az a terep, ahol Wenders és Highsmith találkozik, az a terep, amelyen mindketten otthonosan mozognak és amelynek kitüntető figyelmet szentelnek műveikben. Bruno Ganz, a született kisember, egész életében mást se tesz, mint bekeretezi mások életének képre rögzített jelentős mozzanatait. Úgy érzi, a vonzó idegen, a nagy amerikai barát az igazi életet nyitja meg előtte. Olyan dolgok történnek, akkora tétek forognak ott, amit elképzelni sem tudott a családja meg a műhelye között araszolva. Nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy Wenders a maga Amerika-mítoszát szembesítette német hősével, aki nemcsak merőben szokatlan élményeket szerez, de átalakul a nagy találkozás hatására, és a betegsége miatt elkerülhetetlenül rá váró lassú haldoklás helyett önkéntes és értelmes áldozathozatallal fejezheti be az életét.

 

 

A csőd tömege

 

Patricia Highsmith-nek hat regénye olvasható magyarul. Nem sok kortárs író dicsekedhet ennyivel, csakhogy a művek kiválasztása egyoldalú és esetleges. A kötetek mindegyikét bűnügyi regényként, a régi sárga meg fekete krimisorozatban adták ki, lelkük rajta, de arra végképp nehéz volna akár elvi, akár praktikus magyarázatot találni, hogy a Ripley-sorozatnak miért éppen a harmadik részét fordították le. Az Edith naplója nem fért volna be a krimik közé, és már csak azért sem jelenhetett volna meg tíz évvel ezelőttig, mert tele van kényes politikai utalásokkal, az egyik éppen a szovjet tankok által eltiport magyar forradalomról. Az Edith a háború utáni Amerika húsz évéről ad közeli képet, a McCarthy-korszaktól a Kennedy-gyilkosságokon és a vietnami háborún át a Watergate-botrányig. Mégsem társadalmi, hanem lélektani regény, és a címe is némiképp megtévesztő: a napló nem a formát, hanem a tárgyat jelöli. Átlagos értelmiségi házaspár a főszereplő tízéves gyerekkel, a Columbián végeztek, és újságírással foglalkoznak, Edith szabadúszóként, Brett egy New York-i napilapnál. Életük nagy, pozitív fordulópontján találkozunk velük: vettek egy vidéki házat részletre Pennsylvaniában, „egy jó kocsival alig két órányira New Yorktól”, Brettnek már meg is van az új állása egy ottani újság szerkesztőségében. Mindketten elkötelezett liberális demokraták, némi baloldali beütéssel, szabadulásként fogadják a gyűlölt McCarthy-korszak végét, úgy érzik, most kezdődik az igazi élet, számukra és az ország számára is. Csak a gyerekkel vannak bajok: Cliff állati közönyt mutat nem csak a tanulás, hanem a sport és az összes aktív szabadidős tevékenység iránt is, nem jár sehová, nincsenek barátai. A családi és a lelki béke kedvéért szemet hunynak fölötte, és ebből a voltaképpen érthető öncsalásból indul el a teljes széthullásnak az a lassú folyamata, amely az első tíz évben szinte észrevétlen marad. Előbb tönkremegy a házasságuk – Brett beleszeret a titkárnőjébe, és visszaköltözik vele New Yorkba –, majd kezdetét veszi Edith pszichéjének megbomlása.

Highsmith könyörületet nem ismerő, sötéten nyomasztó írói világa az Edith naplójában csak Thomas Bernhardéhoz fogható; itt már a bűntettek sem mutatnak egérutat (ti. az olvasónak), nem mondhatjuk azt, hogy az obskúrus alakok, bűnös lelkek nem is érdemelnek különb sorsot. Highsmith mindig harmadik személyben ír, de az ő mindentudó elbeszélője nagyon is vissza tudja fogni magát a közléstől, miközben kíméletlen külső megfigyelője a lehető legközelebb hatol a tárgyhoz, egyenesen a szereplők pszichéjéből és agyából tudósít. Így lehetséges az az elbeszéléstechnikai bravúr, hogy Edith megőrüléséről csak a környezete reakcióiból értesülünk; a harmadik személyű narráció ellenére az olvasó a hősnő nézőpontjából észleli a történéseket, Edith-nek pedig természetszerűen nincsen tudomása saját elmeállapotáról.

Highsmith-nek jó érzéke van ahhoz, hogy mindenben meglássa a rosszat: szerelemben, családi kapcsolatban, munkaszeretetben, állattartásban, vágyban, ambícióban. Nála minden út a pokolba visz, minden emberi választás, törekvés egyetlen véget ér. Hogy rajtavesztünk. Az ártatlant semmi sem különbözteti meg a bűnöstől, jóakarat, gonoszság, rosszra való restség vagy közöny egyre megy. Nem ismer irgalmat és megalkuvást. Világképe hézagtalan, nincsen rajta repedés, amelyen át beszivároghatna a szánalom, a vigasz vagy a remény. Nem azt mondja, hogy az élet szép, csak a világ rossz; azt sem, hogy az ember jó, csak a társadalom bűnei megrontják: Highsmith szemében az egész teremtés el lett fuserálva. Az embernek nem maradt más, mint feltenni a koronát a rossz csillagzat alatt született műre.

Az Edith naplójának horrorisztikus hétköznapi világa vagy az abszurd és humoros novellák nélkül nem kaphatunk teljes képet Highsmith életművéről. A tematikus elbeszélésgyűjtemények közül az egyik Az állatbarátok kis bestiáriuma (The Animal-lover's Book of Beastly Murder, hívebb fordításban Vadállati gyilkosságok könyve állatbarátok számára). A történetek ember és állat kapcsolatáról szólnak, és többnyire az a végük, hogy a jó gazdi a maga humánus módszereivel eléri, hogy a békés és kezes házikedvencből, az ember jó barátjából és önzetlen segítőtársából vérengző fenevad váljék. Egy másik antológiában természetes és természetellenes – vagy: természeti és természetelleni – katasztrófákról olvashatunk (Tales of Natural and Unnatural Catastrophes). A nyolcvanas években írt történetek a modern civilizáció és jóléti társadalom súlyos rákfenéivel (túlnépesedés, veszélyes hulladékok, elmebetegek kezelése, a harmadik világ felkarolása, emberi és szabadságjogok, atomkatasztrófa) foglalkozik vitriolos humorral, kíméletlen lényegre töréssel – és üdítő politikai inkorrektséggel. Lehetetlen nem kihallanunk belőlük Highsmith gonosz nevetését; látható élvezettel dörgöli az emberiség orra alá minden bűnét és tévedését, amit ő mindig is tisztán látott. Mást sem tett az írásaiban, mint óva intett és figyelmeztetett, most pedig kisétálni készül az ember teremtette csődtömegből, a hátramaradottak és az utánuk jövők majd megeszik, amit az előttük járók kifőztek, méghozzá jó étvággyal, hiszen pontosan eltalálták a szájuk ízét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/05 26-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2923