KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 27. Magyar Filmszemle díjai
• Szilágyi Ákos: Stalker halott Alekszandr Leonyidovics Kajdanovszkij
FILMSZEMLE
• Ardai Zoltán: Száz forintnak ötven a fele Játékfilm
• Jeles András: Vászka és a kisbaba Gothár, Szirtes
• Vajda Mihály: Tényleg van? Játékfilm
• Dániel Ferenc: Zsűritag, távkapcsolóval Dokumentumfilm
• Muhi Klára: Rövid képzelet Kisjátékfilm
• Bakács Tibor Settenkedő: Mi lesz veletek? Csajok
• Báron György: Repríz Szamba
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Megabyte és öröklét Hírnév az interneten
• Nyírő András: A netburger Infománia
• Bodoky Tamás: Egyetlen szárnycsapás Pillangó-hatás a Műcsarnokban
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: Globális szemek Műholdmonopoly
• Várkonyi Tibor: Privát tévék, közerkölcsök A TF 1-botrány
• Spiró György: Altatás Égi manna

• Karátson Gábor: Buster Keaton még csak száz éves
• Déri Zsolt: Adapter Beszélgetés Volker Schlöndorff-fal
• Csejdy András: Belefér az időbe Halott ember
• Bori Erzsébet: Polanski szökései A Halál és a lányka
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Jane Eyre
• Takács Ferenc: Értelem és érzelem
• Schubert Gusztáv: Othello
• Vidovszky György: A hetedik testvér
• Barna György: Szemtől szemben
• Tamás Amaryllis: Óvakodj az idegentől
• Hungler Tímea: Játékháború

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Égi manna

Altatás

Spiró György

Mindenütt törvény által védve termelik, mindenütt szabadon árusítják, mindenki szívja, szippantja, fecskendezi magába naponta, és még az az előnye is megvan, hogy hallatlanul olcsó.

Kolumbiai író barátomtól tudom: tavaly, amikor lefogták a teljes kolumbiai kábítószer-maffiát, és emberek százait tartóztatták le, köztük a legnagyobb főnököket is, valahogy egyetlen észak-amerikai kapcsolatukra sem derült fény. Holott Kolumbiában nyílt titok: a kolumbiai kábítószer-termelést vagy egy évtizede az USA telepítette oda, addig szegény kolumbok azt se tudták, mi fán terem, legnagyobb megrendelőjük pedig a mai napig az Egyesült Államok néhány legnagyobb városának rendőrsége: a kábítószert ingyen osztogatják a gettók fiataljai között, mert jobb, ha kábítóznak, mintha maguknál lennének.

Ha a történet véletlenül nem igaz, akkor is jellemző arra, mit lehet ma gondolni a világon. Történetesen ez a sztori is szerepel a radikális fekete iszlám híveinek panaszlistáján, úgyhogy esetleg lehet benne valami. A fekete iszlámhívők – akik különben rendszeresen járnak a keresztény istentiszteletekre – ügyes manipuláció következtében mindezért a zsidókat teszik felelőssé, ahogy az már sokszor, sok helyütt bevált; be kell látnunk, nem sok új ötlet merült fel a modernitásban.

Csakhogy a cracknél és társainál van egy hatásosabb kábítószer is, ha arra használják, amire való. Ez a televízió. Mindenütt törvény által védett módon termelik, mindenütt szabadon, törvényesen árusítják, és mindenki szívja, szippantja, fecskendezi magába naponta, és az az előnye is megvan, hogy halatlanul olcsó.

Nem mindig volt ennyire rossz véleményem a televízióról. Talán a televízió sem volt mindig és mindenütt ennyire rossz, mentegetem magam most, hogy illúzióim végleg elfogytak. Nézem az égi csatornák műsorát, és nem hiszek a szememnek. Nézem a magyar televíziók műsorát, és szintén nem hiszek a szememnek.

Nézem például, mint a nyugdíjasok, a háztartásbeli nők és az iskolából délután hazatért gyerekek nézik a német nyelvterületen az RTL délután kettőtől ötig tartó blokkjait, és azt látom, hogy intellektuel jelmezbe, értelmiségi szemüveg mögé bújtatott keménytökű német műsorvezető asszonyok előtt az önként vállalkozó nézők – vagy netalán állás nélküli ötödrendű színészek, akik reklámklipre se jók? – arról beszélgetnek felszabadultan, őszintén, Goethe nyelvén aránylag helyesen ragozva, mennyire jó – vagy nem jó – nekik a csoportszex, micsoda előnyei vannak a falloszmerevítő pumpáknak és egyebeknek. A közönség hurrog, tapsol, nevetgél kulturáltan, felszabadultan, csapatosan – nyilván megfizetik őket ezért. Átlagos díjazásuk, ahogy a statisztikákat nézem, tavalyelőtt még csak tízszerese, idén legalább tizenkétszerese lehet annak, amit a hasonló magyar műsorok fizetett közönsége kap, mert ugye most tizenkétszer élnek jobban a németek, mint mi. Napi három óra műsoridő az RTL-en le van tudva.

A Sky News műsorában magyar idő szerint este fél tizenegy körül megint egy per helyszíni közvetítése látható, most nem Los Angelesből, mint O. J. Simpson pere, hanem New Yorkból. Joan Collins hírneves írónőt, a hatvanas évek filmcsillagát perelte be a Random House amerikai vállalata, mert nevezett hölgy nem szállította időre annak a regénynek a kéziratát, amelyre a kiadóval szerződött, noha az előleget – két- és félmillió dollárt – felvette. A kiadó egymillió dollárt követel vissza, Collins asszony pedig a szerződésben kikötött teljes összegre, négymillió dollárra tart igényt ellenkeresetében. Ez azért még ott is pénz. Mit tesz isten, ennek a pernek a szakértői ugyanazok, akik tavaly O. J. perét is végiglefetyelték. A szakértők szerint ez az összeg nagy, de nem túl nagy, Collins asszonytól, mint mondta egyikük, nem lehet dosztojevszkiji mélységű prózát várni, tehát ez az összeg reális. (Magyarul: ha valaki ma dosztojevszkiji mélységű prózát írna, fel sem merülne, hogy egy kiadó szerződést kínáljon neki, ugyanis csak a szart lehet ma eladni.) Hogy milyen is lett volna ez a regény, az kiderült a kiadó tanúként meghallgatott szerkesztőnőjének vallomásából. Egy Vivian nevű kislány a sztori főhőse, akit Hollywoodban valamilyen film gyerekszerepére kérnek fel; miután a filmnek sikere lesz, a kislány anyukájával együtt lekerül Londonba, és ott még Margaret hercegnő is fogadja. A szerkesztőnő azt kifogásolta, hogy az újabb és újabb változatokban az írónő a felkérés és a londoni fogadás közötti történetet nem írta meg. Egy szabadúszó szerkesztő úr is a tanúk padjára került, tőle az ügyvédek az iránt érdeklődtek, ugyan miféle kritériumai is vannak egy eladható regénynek, mikor tekinthető egy kézirat kiadásra késznek. Nem árt, ha megtanuljuk: ha van eleje, közepe és vége, ha vannak benne alakok, van tűrhetően ésszerű cselekménye. Megkérdezték az ügyvédek, ez mit jelent. A szerkesztő így válaszolt: ha az időben előrehaladva a szereplők nem fiatalabbak lesznek, hanem idősebbek. (Szó szerint idéztem.) Megkérdezték az ügyvédek, hogyan születik egy kézirat. Nagyon ritka eset az, mondta a tekintélyes szerkesztő, ha valaki megír egy regényt, azt benyújtja és kiadják. Általában a már névvel rendelkező szerzőnek a szerkesztő tolmácsolja a kiadó igényeit mind a történetre, mind az alakokra vonatkozólag, a szerző írja az újabb és az újabb változatokat, és amikor a kiadó úgy látja, hogy már ki lehet adni, akkor a szerző munkája befejeződik, ez a változat a „complete typescript”. Megkérdezte az egyik ügyvéd azt is, hogy ugye eszerint a legjobb változatot adják ki. A szerkesztő kicsit gondolkozott, aztán így felelt: „nem feltétlenül”.

Collins asszonyban nemcsak a rémes regényei miatt van pénz, hanem azért is, mert ismerik: eredetileg színésznő, aki most a per alkalmával is Liz Taylorra veszi a figurát. Na persze milyen színésznő – olyan, amilyen regényíró. Egy mai Dosztojevszkij először alakítson az Enterprise vagy a Roseanne sorozatban egy minden adásban visszatérő alapfigurát mint sztár, aztán majd szóba állnak vele is, mint szerzővel. Megírhatja a Bűn és bűnhődést is akár, de az öregasszony ne haljon bele, Porfirij maradjon ki, mert túl intellektuális a szövege, és a balta helyett Raskolnikoff használjon lézer-sorozatvetőt, két-három gyilkosság és három-négy numera között repülni is tudjon, és legyen badibilderes.

Ha nem lett volna annyira unalmas e közvetítés, és ha nem mindig a négymillió dollár került volna szóba, azt mondanám, hogy a dolog nem tanulság nélkül való. Így hozzák ma létre az úgynevezett kulturális termékeket a szabad világban. Felteszem, az ilyesfajta szerkesztői szemlélet többek között a tévés műsorokra is érvényes. A szakértők szavaiból kiderült, hogy ők ezt természetesnek tekintik, és csak azért szakértek ezt a pert is, mert most éppen ez szól a legnagyobb összegről – és mert nekik is élniük kell valamiből.

 

*

 

Az altatás nálunk is divat. Nem mintha nem lett volna divat korábban is: 57-ben ezzel a céllal hozták létre a magyar televíziót. A társadalom el is aludt szépen, és a mai napig alszik. Hogy ne is ébredjen fel, újabb és újabb ragyogó mellébeszélési formulákat találnak ki neki. A változatok között vannak egészen remekek: egy nyugati író megírta, amiről halvány gőze sem lehet, hogyan osztogatnak és fosztogatnak Keleten – mármint nálunk –, ebből tévésorozat lett, és hogy megtudjuk, hol is élünk, nálunk is vetítették. Felháborítóan cinikus dolog? Az. Mint sok minden egyéb. A bevált altatások közé tartoznak a kvízműsoruk, továbbá mindaz, amit addig lehet látni, amíg a néző ébren van. Amikor már alszik, vetítenek olykor „művészetet” is.

Az altatást a legragyogóbban Friderikusz Sándor és stábja műveli.

Friderikusz korántsem tehetségtelen ember, egykor ügyes riporter volt, és amit Az én mozim-ból ki lehetett hozni, azt kihozta. Volt neki valami eredendő szimata, és a riportalanyra egykor még oda is tudott figyelni. Aztán kitalálta – és kitalálták neki –, hogyan lehet valaki országos hírű bohóccá úgy, hogy véletlenül se beszéljen semmiről.

Ezt nem lehetett könnyű kitalálni, mert ez nálunk radikálisan új műfaj; a század eleje óta megszoktuk, hogy olyan hatalmas bohócaink legyenek, mint Nagy Endre, Kabos Gyula, Darvas Szilárd, Hofi meg a többiek, akik valamennyien mindig arról beszéltek, ami éppen létezett. Voltak köztük jobbak és kevésbé jók, de általában a létező humort képviselték, a polgárság néptribunjai voltak.

Friderikusz bohóckodása ettől tökéletesen eltérő volt. Okos emberek a posztmodern diadalaként írták le Friderikusz géniuszának páratlan tündöklését. Friderikusz kétségkívül bátran állt ki a képernyő elé hol ilyen, hol olyan maskarába, és bátran volt képes iszonyatos marhaságokról sületlenségeket fecserészni. Nagyon meg akart felelni valaminek, amiről ő meg a csapata azt gondolták, hogy az a világtévé nyelve, az a jövő. Igyekezetében szorgalmasan tótágasra is állt, némi joggal remélve, hogy az izzadságszagot a nézők honorálni fogják. Úgy látszik, honorálták, amíg azt hitték, hogy ez valami más.

Friderikusz eltűnt, majd visszatért. Friderikusz most értelmiségi szemüvegben és hamleti sötét garbóban feszít, új imázsát úgy tervezték meg, hogy semmi a korábbi gusztustalan bohóckodásra ne emlékeztessen többé: Friderikusz az érett restauráció mellébeszélésébe csöppent vissza. Abba a műfajba, amely oly diadalmas folytonosságban élte végig a Kádár-korszakot. Etűdjei pontosan olyanok: egy csipetnyi különcség, egy kis érzelgősség, egy kicsi – visszafogott – hülyéskedés, és olyan egyedi, extrém jogi esetek, amelyek messzemenően nem általánosak, tanulságuk tehát nincsen semmi.

Arra Friderikusz és csapata vigyáz, nehogy bármi valódi a képernyőre kerüljön. A szórakoztatás arra való, hogy a néző, amikor bekapcsol, kikapcsoljon. Csak semmi politika. Csak semmi szellem. Csak semmi emberi érzelem. Csak ál, ál, ál.

Friderikusz változása jellemző a korra. A jól ismert, otthonos altatás összes műfaja könnyebben is megy neki, ezeket szívta magába az anyatejjel. Egy-két évvel ezelőtti görcsős bohóckodása érezhetően nem ment neki könnyen. Többet bakizott, több kínos vigyorgással hidalta át a lyukakat. Most a hamleti öltözékben lubickol. Hazaérkezett. Nincs többé lyuk, nincs kínvigyor, a sajátos magyar tévényelv újra pompázatos virágba borul.

Friderikusz új etűdjeit nézve elismerően csettintek: valakik megint feltaláltak valamit, amit fel kellett találni.

Friderikuszból lett mára a magyar Vitray Tamás.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/04 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=250