KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 27. Magyar Filmszemle díjai
• Szilágyi Ákos: Stalker halott Alekszandr Leonyidovics Kajdanovszkij
FILMSZEMLE
• Ardai Zoltán: Száz forintnak ötven a fele Játékfilm
• Jeles András: Vászka és a kisbaba Gothár, Szirtes
• Vajda Mihály: Tényleg van? Játékfilm
• Dániel Ferenc: Zsűritag, távkapcsolóval Dokumentumfilm
• Muhi Klára: Rövid képzelet Kisjátékfilm
• Bakács Tibor Settenkedő: Mi lesz veletek? Csajok
• Báron György: Repríz Szamba
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Megabyte és öröklét Hírnév az interneten
• Nyírő András: A netburger Infománia
• Bodoky Tamás: Egyetlen szárnycsapás Pillangó-hatás a Műcsarnokban
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: Globális szemek Műholdmonopoly
• Várkonyi Tibor: Privát tévék, közerkölcsök A TF 1-botrány
• Spiró György: Altatás Égi manna

• Karátson Gábor: Buster Keaton még csak száz éves
• Déri Zsolt: Adapter Beszélgetés Volker Schlöndorff-fal
• Csejdy András: Belefér az időbe Halott ember
• Bori Erzsébet: Polanski szökései A Halál és a lányka
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Jane Eyre
• Takács Ferenc: Értelem és érzelem
• Schubert Gusztáv: Othello
• Vidovszky György: A hetedik testvér
• Barna György: Szemtől szemben
• Tamás Amaryllis: Óvakodj az idegentől
• Hungler Tímea: Játékháború

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Szamba

Repríz

Báron György

A film abban a közegben játszódik, amelyről Koltai és játszótársai mindennél többet tudnak: a főiskola és a színház világában. Mindenki ráismerhet valakire.

A szamba nem tánc: vezetéknév. Id. és ifj. Szamba Ottó Koltai Róbert új vígjátékának hősei. Utóbbi Tiborra változtat, mert Ottóból, az apából egy is sok. Id. Szamba a kisvárosi színjátszókór lelke, hervadó hölgyek kedvence, a mindig mókás helyi kedélyfelelős, amúgy harsány ripacs. A fiából színművészt akar faragni, mert a vér, mondja, nem válik vízzé. Gondosan egyengeti a csemete karrierjét, s ezzel kis híján tönkreteszi. Az ilyen felmenőktől szoktak a gyerekek a Dunának menni vagy apakomplexussal a lélekgyógyásznál kikötni. Főleg azért, mert még dühösek sem lehetnek rájuk, akár a kegyetlen, rossz apákra, elvégre az ilyen rettenetes szülők szíve csordultig tele szeretettel, önzetlen segítőkészséggel. A városkában mindenki vevő id. Szamba hülyeségére, csak épp fia, az ifj. nem.

Ismerős alaphelyzet. A Sose halunk meg kettőse csendül fel, más hangfekvésben, a Szambában. Fiú, aki az apafiguráról mesél. Az első filmben a lovis, bohém nagybácsiról, a másodikban a vérszerinti felmenőről, az aranyszívű ripacsról. Sikert megújrázni érthető dolog, de filmben kockázatos. Mint amikor valakinek egyszer kedvezett a játékszerencse, s a nyereményt rajtahagyja ugyanazon a mezőn.

Másodszor nem jött be. (Vagy harmadszor inkább; elvégre már a Patika kudarca figyelmeztető jel volt.) Félreértés ne essék – mert ezügyben szokott esni –: a Szambával nem az a gond, hogy szórakoztató közönségfilm, hanem, hogy a humora – szemben a Sose halunk meg visszafogottabb tónusával – harsány, időnként ízlésbántó, a helyzetek túljátszottak, a figurák többsége elrajzolt. Pedig e film abban a közegben játszódik, amelyről Koltai és játszótársai mindennél többet tudnak: a főiskola és a színház világában. Lehet, épp ez csorbítja ki a szatíra élét: túl közei vannak tárgyukhoz, hiányzik a megformáláshoz szükséges távolság, a rendező nem fogja vissza a főszereplőt, lévén a kettő ugyanaz. Ezért, hogy Koltai játéka a legharsányabb, id. Szamba alakja a legkevésbé hiteles. Ekkora marha, ilyen ordítóan tehetségtelen ripacs ugyanis nincs. Ez soha nem veszi észre magát, ez minden helyzetben, mint elefánt a porcelánboltban, ennek a képébe sziszegheti a saját fia, hogy hagyja már abba, tönkretesz mindenkit, ez akkor is csak harsog, akár az idióta. Színészféle volna bár maga is, mégis, ha egyszem gyermeke fellép, izgalomtól remegő lábakkal, a főiskolai vizsgaelőadáson, ő nyomban felpattan, hogy mindenki csak rá figyeljen, a gyerek megbotlik a textíliában, nyolc napon túl gyógyuló sérülésekkel landol a világot jelentő deszkákon, ám bohókás atyja ettől sem rendül meg, továbbra is ágál és üvöltözik föl a színpadra – ez még börleszkben is sok, de Koltai nem börleszket csinált, hanem lírai vígjátékot a fiúról, s szeretnivaló komédiás apjáról. A jelenetek többségére jellemző ez az aránytévesztés, a helyzetek túlcsavarása, a komplett idiotizmusig. Amikor a pártfunkcionárius színidirektor ünnepi beszédében jubiliumi évet mond, még nevetünk a hülyeségén, midőn másodszor ejti ki hibásan az idegen szót, már szólnánk, hogy értjük, tudjuk, vettük, ötödszörre a poén megölve, mint amikor valaki röhögve mondogatja ugyanazt a gyatra viccet, s még magyarázza is, hogy értitek, ezen most azért kell nevetni, mert... Minden poénra rápakolnak még egy lapáttal, mintha szellemileg visszamaradottakhoz beszélnének. A szépasszony, kit vélhetően gyöngéd szálak fűznek a főhőshöz, belép a helyi könyvtárba, ahol Szamba féltékeny felesége szolgálja ki. A helyzet felettébb mulatságos. A hölgy levesz egy könyvet. „Szeretve mind a vérpadig” – sziszegi a címet a féltékeny nej feldúlt arcába, s itt a jelenetnek vége volna, a két kitűnő színésznő – Molnár Piroska és Lázár Kati – azonban még egy búcsúdialógust is kénytelen elmondani, ami azt hívatott megmagyarázni, hogy itt most e könyvcím mel utalás történt valamire, ha nem vettük volna észre.

E jelenetek humora abból táplálkozik, amiből a Koltai-kabarétréfáké: az iskolai bulikon előadott hülyéskedésekből, a színházi klubban, a kollégák szórakoztatására bemutatott rögtönzésekből, késő éji órán, amikor már emelkedett a hangulat, kiürültek a poharak, s a jól megrajzolt típusokban mindenki ráismerhet az osztály vagy a társulat tagjaira. Koltai remek atelier-rögtönzései később népszerű kabarészámokká lettek, némileg megkopva-kifakulva a sorozatgyártásban.

E jobb-rosszabb kabarétréfák világa emelődött át a filmvászonra. Am az a fajta blődlizés, ami a rádiókabarékban még elviselhető – a valamikori intim, baráti rögtönzésekben meg egyenesen frenetikus volt –, a filmvásznon, az erős fényben lelepleződik, előtűnik talmisága. Másfélórás mozivígjáték hőséül nem elég elénk állítani egy ötperces kabarétréfa kacagtató figuráját, mert az nem olyan személyiség, akinek sorsa, története lehetne; laza skiccel felrajzolt karikatúra csupán. Ebből következik, hogy a rövid időre felbukkanó mellékfigurák rendre jobbak a mese centrumába állított két főszereplőnél. Hernádi Judit mintha egy másik, intelligensebb és érzékenyebb filmből hozná át a „fővárosi művésznő” figuráját vagy Jordán Tamás a híres rendezőpedagógusét (mondjuk Szurdi Miklós szintén színházi tárgyú fájdalmas filmszatírájából, a méltatlanul elfelejtett Hatásvadászokból). Remek Pogány Judit és Lukács Andor folyton veszekedő színész-házaspárja és Kovács Lajos bornírt direktora is, annak ellenére, hogy mindent kétszer-sokszor kell elmondaniuk. De a film centrumában űr tátong, a középponti figurának se jelleme, se története. Így a valódi történet a narrátoré volna, a Görög László megformálta ifj. Szambáé, s róla, a vidéki színházhoz került színészpalánta hányattatásairól akár készülhetne is érdekes forgatókönyv, jó film. A Szamba azonban szándéka szerint nem az elbeszélőről szól, hanem az elbeszélés tárgyáról, az igazi vígjátéki figuráról, id. Szambáról, akinek szerep híján be kell érnie azzal, hogy időnként felbukkan, felkavarva a lazán csordogáló történetet és a fia lelki békéjét, kiszámíthatóan mindig ugyanazt az orbitális baromságot művelve.

Mivel a történetet anekdoták fűzére helyettesíti, a film, természete szerint, befejezhetetlen. Dörzsölt dramaturgok ilyenkor a homlokukra csapnak és végeznek a főhőssel – többnyire autóbaleset által. Ez történik most is – a filmvégi halál a Sose halunk meg-ben is bevált. Csakhogy ott dramaturgiailag indokolt, legalábbis elfogadható volt, lévén, hogy az apa-figura, az önpusztító életet élő vállfaárus szenderült jobblétre, akiről a narrátor-fiú visszaemlékezése szólt. Ezúttal azonban a mesélő fiút éri végzetes autóbaleset – s ezzel a képtelen fordulattal végképp összeomlik a film. Ha a visszaemlékező, a narrátor hal meg – ki mondja a történetet? A halott emlékezik az őt túlélőre? Onnan föntről mesélne nekünk? Lehet, persze, de hogy jön egy ilyen transzcendentális csavar e habkönnyű vígjátékba? A dramaturgiai logika súlyos megbicsaklásáról van gyaníthatóan szó, s ez az átgondolatlanság jól mutatja a film egészének megoldatlanságát. A tragikus végkifejletet – a drámát oldandó – ízléstelen zárókóddal fejelik meg a szerzők. A fié sírjánál az apa tűnik föl – talpig gipszben. Mint megtudjuk, beleesett a zenekari árokba. A baj nem jár egyedül, vélhetően ezt akarták sugallni a film készítői. A gyerek halott, a zenekari árok meg mély – ilyen az élet. A sírkövön a fiú színes fényképe látható, aligha azért, mert pravoszláv volna, azért inkább, hátha a néző nem tudja egészen pontosan, ki is itten a halott. Kis dolog, de jellemző. Ezekből az apró mellényúlásokból kerekedik ki a fiaskó. A Szamba alig különbözik a Sose halunk meg-től. A sorsok majdnem egyformák, a történet majdnem ugyanaz, a stílus majdnem..., Dés László profi blues-száma majdnem...

A golyó másodszor nem állt meg ugyanazon a mezőn.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/04 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=256