KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/április
KRÓNIKA
• (X) : Francia Filmnapok 2003
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Shoot in Hungary
• N. N.: Hibaigazítás
• Molnár Gál Péter: Alberto Sordi (1919–2003)
FILMSZEMLE
• Bikácsy Gergely: Temetetlen hülyeségeink Játékfilmek
• N. N.: A 34. Magyar Filmszemle díjai
• Radnóti Sándor: Unalmon innen és túl Játékfilmek
• Bori Erzsébet: Ember a vízben Dokumentumfilmek

• Bakács Tibor Settenkedő: Kicsi, de erős Kisjátékfilmek
• Vaskó Péter: Szép halál G.I. Joe moziba megy
• N. N.: Amerika háborúi
• Takács Ferenc: Odüsszeusz háborúja Kultuszmozi: Nagy Vörös Egyes
• Varró Attila: Bond kontra Oszama Hollywoodi számháború
• Herpai Gergely: Pixel-ármádia Kalandjáték Irakban
• Beregi Tamás: Skizofrén angyalok Polanski női
• Pályi András: Polanski vagy anti-Polanski? A zongorista
• Muhi Klára: A jó állapotú gyerek kibírja Beszélgetés Vekerdy Tamással
• Muhi Klára: Iskola – példa? Beszélgetés filmről, médiáról és nevelésről
• Gelencsér Gábor: A látás logikája Filmes könyv
• Kozma György: Pindur pandúrok egész este A gyógyító animáció
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A meglelt haza Tesó
• Békés Pál: Könyvsors Az órák
• Hungler Tímea: Színház az egész alvilág Chicago
• Ardai Zoltán: Párizsi neolit Visszafordíthatatlan
• Ágfalvi Attila: Golyó a kézbe Isten városa
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Fausto 5.0
• Nevelős Zoltán: Schmidt története
• Vincze Teréz: Baran
• Nedbál Miklós: félelem.com
• Kis Anna: Madame Satã
• Pápai Zsolt: Még egy kis pánik
• Hungler Tímea: Két hét múlva örökké
• Herpai Gergely: A szellemhajó
• Köves Gábor: Beavatás
• Turcsányi Sándor: Kiskakukk

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Chicago

Színház az egész alvilág

Hungler Tímea

Ha nem lehetsz híres, legyél hírhedt. – Rob Marshall musicaljében a muzsika hangjai az őrült nők ketrecében szólnak.

 

Alkoholtilalom, gengszterháborúk, bontakozó emancipáció és természetesen dzsessz minden mennyiségben – ez az 1920-as évek Chicagója. Rob Marshall, rendező tizenhárom Oscarra jelölt filmjével, a Chicagóval nem kisebb vállalkozásba fogott, mint hogy a világhírű Broadway musicalt, melyet valamikor a legendás Bob Fosse, a Kabaré és a Mindhalálig zene direktora rendezett és koreografált a világot jelentő deszkákon, vászonra álmodja.

Hogy hozott-e valami újat a Chicago a filmmusicelek történetében? Rob Marshall filmje igényes, szórakoztató alkotás, kifejezetten kellemes időtöltés, amely azonban hatását legfőképpen az eredeti mű, a John KenderFred Ebb szerzőpáros által jegyzett halhatatlan zenének, no meg annak a Catherine Zeta-Jonesnak köszönheti, aki Velma Kelly, a vaudeville sztár mellékszerepében nem átallja leragyogni a vászonról a főszereplő Renée Zellwegert. A filmnyelv tekintetében a mozi azonban nem hat a reveláció erejével, mintha egy színházi előadást vitt volna vászonra a rendező, így a Chicago egy nem túl eredeti, de szórakoztató film lett, amely stílusában kicsit a Kabaré hangulatát idézi, azzal viszont, hogy a dalbetétek gyakorta a valóság illusztrációjaként, a szereplők képzeletében csendülnek fel, a Táncos a sötétbenre emlékeztet.

Pedig a mozi ígéretesen indul, a történet igazán eredeti. A sztárságról ábrándozó Roxie Hart (Renée Zellweger), aki a kabarécsillag, Velma Kelly (Catherine Zeta-Jones) nagy rajongója, megöli szeretőjét, amikor ráébred, hogy a férfi csak hitegette azzal, hogy sztárt farag belőle. A gyilkosság vádjával börtönbe került Roxie legnagyobb megdöbbenésére imádott Velmájával találkozik a hűvösön, aki kabarészámának állandó résztvevőjét, saját nővérét valamint férjét küldte az örök vadászmezőkre, amikor szerelmi légyotton kapta a párocskát. Roxie számára végre adott az alkalom, hogy Velma elé furakodjon, így a „ha nem lehetsz híres, legyél hírhedt” elvének alapján megkezdődik a börtön falai között a két nő között a rivalizálás, amelyhez a tárgyalás újabb és újabb fordulataira kiéhezett média biztosítja a hátteret.

A párhuzam a showbusiness és a bűnöző életforma között nyilvánvaló: az újságok címlapjára csak akkor kerülhet az ember lánya, ha minimum született gyilkos vagy vaudeville sztár, ha pedig a kettő kombinációja, az előnye szinte behozhatatlannak tetszik. Roxie azonban megpróbálkozik a hátrány lefaragásával, szerepkörének, a naivának a felépítésében tehetséges rendezőre is akad az ügyvédje (Richard Gere) személyében. A férfi színházi előadáshoz méltóan vezényli le a próbafolyamatot, segít betanulni Roxie szövegét, aki végül vallomásával a premieren megrázó erejű, Oscar-díjas alakítást nyújt a szakavatott közönség, az esküdtek és az igen tisztelt bíróság színe előtt.

Amíg a film egyetlen hímnemű dalos pacsirtája, Richard Gere a musical felénél meg nem jelenik, kizárólag nők fakadnak dalra, perdülnek táncra, igazi feminista alkotást láthatunk a vásznon. Így Gere felbukkanása, jóllehet a színész sikerrel abszolválja az önimádó ügyvéd szerepét, épp olyan stílustörést eredményez, mint amikor a kamera néhány szekvencia erejéig kimozdul a film hangulatát meghatározó zárt terekből (kabaré, börtön, tárgyalóterem), vagy amikor a magyarnak mondott férjgyilkos egyetlen magyar mondattól eltekintve („Ártatlan vagyok”) keverék szláv nyelven szólal meg. A Chicago ezeknek a stílustöréseknek a fényében nem nevezhető egységes műalkotásnak – és nagy valószínűséggel a filmtörténetet sem fogja újraírni –, Zeta-Jonesnak és a mindhalálig szóló dzsessznek köszönhetően azonban vitathatatlanul bárkit rabul ejt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2154