KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/április
KRÓNIKA
• (X) : Francia Filmnapok 2003
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Shoot in Hungary
• N. N.: Hibaigazítás
• Molnár Gál Péter: Alberto Sordi (1919–2003)
FILMSZEMLE
• Bikácsy Gergely: Temetetlen hülyeségeink Játékfilmek
• N. N.: A 34. Magyar Filmszemle díjai
• Radnóti Sándor: Unalmon innen és túl Játékfilmek
• Bori Erzsébet: Ember a vízben Dokumentumfilmek

• Bakács Tibor Settenkedő: Kicsi, de erős Kisjátékfilmek
• Vaskó Péter: Szép halál G.I. Joe moziba megy
• N. N.: Amerika háborúi
• Takács Ferenc: Odüsszeusz háborúja Kultuszmozi: Nagy Vörös Egyes
• Varró Attila: Bond kontra Oszama Hollywoodi számháború
• Herpai Gergely: Pixel-ármádia Kalandjáték Irakban
• Beregi Tamás: Skizofrén angyalok Polanski női
• Pályi András: Polanski vagy anti-Polanski? A zongorista
• Muhi Klára: A jó állapotú gyerek kibírja Beszélgetés Vekerdy Tamással
• Muhi Klára: Iskola – példa? Beszélgetés filmről, médiáról és nevelésről
• Gelencsér Gábor: A látás logikája Filmes könyv
• Kozma György: Pindur pandúrok egész este A gyógyító animáció
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A meglelt haza Tesó
• Békés Pál: Könyvsors Az órák
• Hungler Tímea: Színház az egész alvilág Chicago
• Ardai Zoltán: Párizsi neolit Visszafordíthatatlan
• Ágfalvi Attila: Golyó a kézbe Isten városa
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Fausto 5.0
• Nevelős Zoltán: Schmidt története
• Vincze Teréz: Baran
• Nedbál Miklós: félelem.com
• Kis Anna: Madame Satã
• Pápai Zsolt: Még egy kis pánik
• Hungler Tímea: Két hét múlva örökké
• Herpai Gergely: A szellemhajó
• Köves Gábor: Beavatás
• Turcsányi Sándor: Kiskakukk

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kalandjáték Irakban

Pixel-ármádia

Herpai Gergely

A TV-híradó háborúi a kompjuterben azonnal játékká válnak. Bush a CNN-en tán legyőzi Szaddamot, de mi a C&C: Generalsban visszavághatunk.

 

Egy háborút szimuláló számítógépes programban katonákat vezényelni és parancsunkra pusztulást okozni rendkívül szórakoztató és kellemes érzés – kár is lenne tagadni. Persze lehet azon tépelődni, hogy ez mennyire káros szenvedély, ám a stratégiai játékok alapkoncepciója voltaképpen nem változott a sakk, az ólomkatonákkal és borsószemeket kilövellő ágyúkkal vívott csaták, vagy a Rizikóhoz hasonlító társasjátékok óta.

A 70-es évek legvégétől, tehát a személyi számítógépek megjelenésétől kezdve rengeteget fejlődött ez a műfaj: a fekete-fehér képernyőkön apró pixelegységek tologatása helyett manapság igazi forgatható, zoomolható 3D-s „terepasztalon” irányíthatjuk az egyre élethűebb, és parancsainknak azonnal engedelmeskedő csapatokat.

A megalomániás hajlamaink kiélésére mi sem alkalmasabb, mint képernyőnkön utánozni a híradókban dúló háborúkat. A digitális álomgyárak kreatív elméi erről is gondoskodnak számunkra…

 

 

Fertőzzön Ön is anthrax-szal!

 

Az aktuális politikai történéseket legjobban tükröző valós idejű stratégiai játék a Command and Conquer sorozat nemrég megjelent legújabb darabja, a C&C: Generals.

Maga a Command and Conquer valós idejű stratégiai széria eddig a részig egyfajta futurisztikus alternatív múltban és jövőben játszódott, amelyben Hitler még a második világháború kitörése előtt Einstein professzor időgépének köszönhetően eltűnik a történelem palettájáról, helyette azonban a másik korabeli diktátor, Sztálin tör világuralomra, így a Red Alert első és második epizódjában az USA-nak és az európai haderőknek a szovjet diktátor által vezetett szovjet haderőket kell megvernie. A korábban megjelent, de a C&C-univerzum kronológiája szerint későbbi eseményeket feldolgozó Command and Conquer: Tiberian Dawn a szovjetek felett aratott végső győzelem után játszódik. Miután egy tiberium nevű anyag egy meteor által a Földre kerül, két frakció, az amerikai és az európai hadseregből alakult Global Defense Initiative (a „jók”) és a NOD nevű terroristacsoportosulás (a „rosszak”) csapnak össze. A cél maga a tiberium, illetve annak kitermelése feletti teljes uralom, ugyanis hamar kiderül, hogy az új ásványi anyag egy hatalmas értéket képviselő, különleges energiahordozó.

A sorozat legújabb darabja, a most megjelent Generals azonban mindenki legnagyobb megrökönyödésére teljesen elrugaszkodott a jól bejáratott alternatív jövőképtől, és a fenti, némileg sci-fi beütésű háborús sztori folytatása helyett nagyon is reális, a híradókból ismerős világba kalauzol át minket. A három egymással szemben álló fél ezúttal a valóságos kínai néphadsereg, a Global Liberation Army nevű arab terroristaszervezet és persze a pixelháborúkból elmaradhatatlan Egyesült Államok. Játék közben a CNN-re pislantva elgondolkozik az ember, hogy vajon a készítők honnan kaphatták a fülest, amikor másfél éve elkezdték fejleszteni a játékot: miközben a legfrissebb hírek szerint az USA éppen Irak lerohanására készül, a monitoron valóságos harci járművek 3D-s modelljeivel vezethetem győzelemre az amerikai hadsereget a GLA-vel szemben. (Ha látványos összeesküvés-elméletet szeretnénk gyártani, eljátszhatunk a gondolattal, alighanem a Generals is az amerikai „propagandagépezet” részét képezi…)

A játék másik pikantériája, hogy a hadjáratban a sorozat szokásához híven mindhárom felet irányíthatjuk: az USA és kommunista Kína mellett akár a GLA oldalán is kipróbálhatjuk, milyen is mindenre elszánt, fanatikus terroristáknak parancsolni. Az egyik misszió során például az a feladatunk, hogy egy városban az amerikaiak által „becsapott” arab lakosságot anthrax vírussal irtsuk ki…

Persze a Generals utolsó kampányában Amerika oldalán kell győzelmet aratnunk a GLA felett (a kommunista kínai néphadsereg ezúttal érdekes módon az amerikaiak szövetségese, így nem kerül konfliktusba velük), de azért még így is meglepő, hogyan mehetett át a cenzúrán a GLA küldetéseknél egy ilyen játékelem.

 

 

„Az oroszok már a spájzban vannak”

 

Az „arab veszély” mellett az amerikai piacra készült másik megszokott ellenséges hatalom a jól bevált ex-Szovjetunió. A Tom Clancy nevével fémjelzett (bár általában az író aktív részvétele nélkül készült) kommandós és lopakodós akciójátékokban valós, jelenkori világban járunk és küldetéseink Örményországba, Grúziába, vagy valamelyik FÁK országba szólnak. Az ellenség általában a James Bond klisék sémái szerint valamilyen bekattant ezredes, aki vissza akarja állítani a kommunizmust, ezért magához ragadja a hatalmat, majd katonái, tankjai, BMP-i élén a szabad világ elfoglalására indul. Ez a hihetetlenül bornírt és agyonhasznált kerettörténet azért is kifejezetten zavaró, mert amúgy a katonai szimulációk terén a Tom Clancy játékok (Rainbow Six-sorozat, Ghost Recon, Splinter Cell) elképesztően élethűek és élvezetesek is.

A Tom Clancy’s Splinter Cellben például egy magányos ügynököt, Sam Fishert alakíthatunk, aki a 007-essel szöges ellentétben nem irtja ki az orosz/afgán hadsereg felét, hanem lehetőleg a legnagyobb csendben, diszkréten hatol be a különféle katonai objektumokba, hogy titkos információkat szerezzen, aztán minél gyorsabban eliszkoljon. Számítógépes játékról lévén szó, ölni azért nemcsak szabad, hanem gyakran szükséges is, de a társaival és főnökével állandóan egy implantált mikrofonon keresztül érintkező, és reális haditechnológiát használó Fisher munkájában nincs semmi romantikus vagy túlzottan heroikus. Egy egészen realisztikus és mégis izgalmas spy thrillerrel van dolgunk – nem véletlen, hogy a Splinter Cell hatalmas sikert aratott. Pedig a szokásos „keleti” Clancy-ellenségkép most is adott: a főgonosz egy gazdag és befolyásos örmény üzletember, aki egy puccs segítségével hatalomra kerül és terroristáival a szabad világ létét fenyegeti – hogy ez igazából miért jó neki, azt az egész játék során jótékony homály fedi…

Végül meg kell említeni az Operation Flashpoint című programot, amely az egyik legsikeresebb és legösszetettebb háborús szimulációs játék, és szintén a „szovjet veszedelemről” szól – igaz, itt legalább a (cseh) készítők ügyeltek arra, hogy az eseményeket 1985-be helyezzék, a helyszín pedig kitalált, egy kelet-európaihoz hasonló országocska, ahol az orosz és amerikai erők csapnak össze egymással, illetve a küldetéslemezben az ellenállókkal. A Flashpoint megdöbbentően realisztikusra sikerült: nemcsak egy, hanem többféle katona bőrébe is belebújhatunk, hogy a háború poklának minden elemét kipróbáljuk. Eleinte még közkatonaként egy sereg kötelékében kell megrohamoznunk az ellenséget, miközben bárhonnan belénk csaphat egy golyó, amely megbéníthatja, vagy megölheti emberünket (a Flashpoint teljesen realisztikusan kezeli a sérüléseket is), később előléptetnek minket, és egész osztagokat irányíthatunk, parancsolhatunk katonáinknak, harcba vezethetjük őket – ez egy first person shooterben (belső nézetű akciójáték) páratlan élménynek számít. A fegyverek és járművek tekintetében is egészen elképesztő a felhozatal: tankokat, teherautókat, helikoptereket vezethetünk személyesen, sőt, nekünk magyaroknak hatalmas poén, hogy kelet-európai autók (akár egy Trabant!) volánjai mögé is bepattanhatunk.

 

 

Apokalipszis most és mindörökké

 

Az arab és az orosz mumust szerepeltető játékok mellett mostanában egyre népszerűebbek a Vietnámi háborút feldolgozó programok. A magyar Digital Reality csapata nemrég elő is rukkolt a Platoon című akció-stratégiájával (a híres Oliver Stone-mozi címére való utalás csak az ügyes marketingesek malmára hajtotta a vizet, akik ezt a játék reklámjánál használták fel, ám a vietnámi témán túl semmilyen részlet sem szivárgott át a filmből), amelyben kis csapatokkal kell különféle – sajnos elég unalmas – feladatokat végrehajtanunk. A másik Vietnám-játék a később megjelenő Vietkong, amely lényegében egy Flashpoint-szerű komplex harci szimuláció lesz és készül már a szintén háborús témájú, híres Medal of Honor fejlesztői műhelyében a következő rész, a Men of Valor: Vietnam is.

A játékos persze rendkívül kíváncsi természetű és szívesen kipróbálná a háborút vietnámi oldalról is, hiszen ha a Generalsban fegyvertársak lehetünk az arabokkal, akkor a „vietkongokkal” miért ne harcolhatnánk együtt az „amcsik” ellen? Nos, a számítógépes játékok „levegője szabaddá tesz”, de azért ennyire nem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 28-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2145