KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/április
KRÓNIKA
• (X) : Francia Filmnapok 2003
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Shoot in Hungary
• N. N.: Hibaigazítás
• Molnár Gál Péter: Alberto Sordi (1919–2003)
FILMSZEMLE
• Bikácsy Gergely: Temetetlen hülyeségeink Játékfilmek
• N. N.: A 34. Magyar Filmszemle díjai
• Radnóti Sándor: Unalmon innen és túl Játékfilmek
• Bori Erzsébet: Ember a vízben Dokumentumfilmek

• Bakács Tibor Settenkedő: Kicsi, de erős Kisjátékfilmek
• Vaskó Péter: Szép halál G.I. Joe moziba megy
• N. N.: Amerika háborúi
• Takács Ferenc: Odüsszeusz háborúja Kultuszmozi: Nagy Vörös Egyes
• Varró Attila: Bond kontra Oszama Hollywoodi számháború
• Herpai Gergely: Pixel-ármádia Kalandjáték Irakban
• Beregi Tamás: Skizofrén angyalok Polanski női
• Pályi András: Polanski vagy anti-Polanski? A zongorista
• Muhi Klára: A jó állapotú gyerek kibírja Beszélgetés Vekerdy Tamással
• Muhi Klára: Iskola – példa? Beszélgetés filmről, médiáról és nevelésről
• Gelencsér Gábor: A látás logikája Filmes könyv
• Kozma György: Pindur pandúrok egész este A gyógyító animáció
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: A meglelt haza Tesó
• Békés Pál: Könyvsors Az órák
• Hungler Tímea: Színház az egész alvilág Chicago
• Ardai Zoltán: Párizsi neolit Visszafordíthatatlan
• Ágfalvi Attila: Golyó a kézbe Isten városa
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Fausto 5.0
• Nevelős Zoltán: Schmidt története
• Vincze Teréz: Baran
• Nedbál Miklós: félelem.com
• Kis Anna: Madame Satã
• Pápai Zsolt: Még egy kis pánik
• Hungler Tímea: Két hét múlva örökké
• Herpai Gergely: A szellemhajó
• Köves Gábor: Beavatás
• Turcsányi Sándor: Kiskakukk

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Baran

Vincze Teréz

 

Az 1980-as évek végétől rendkívül felerősödő iráni filmhullám egyik meghatározó vonása a felejthetetlen gyermekszereplők sora. Ezekhez a tiszta és megragadó kis figurákhoz szinte szükségszerűen tartoztak letisztult és egyszerű alaptörténetek: kutatás a lakásban egy ajtókulcs után (Ebrahim Foruzesh: A kulcs), kalandos utazás egyedül az iskolából hazafelé (Jafar Panahi: Tükör), a házi feladat eljuttatása a beteg osztálytársnak (Abbas Kiarostami: Hol a barátom háza?). Majid Majidi rendezői munkásságának erősségei is ezen a terepen mozognak: az Oscar-jelölt A mennyország gyermekei, valamint A mennyország színe című filmjeiben egyaránt emlékezetes gyerekszereplőket találunk. Ennek egyenes folytatása a Baran, melyben a gyerekekből kamaszok/fiatal felnőttek váltak, akik ugyanolyan tiszta és egyszerű ártatlansággal élik meg az első szerelmet, mint a korábbi filmekben szereplő kis társaik egy elveszett pár cipő okozta galibát. Ahhoz, hogy itt egy valóban archetipikus szerelmi történet kerekedjen, minden adva van: a teheráni építkezésen dolgozó iráni Montague-k és afgán menekült Capuletek gyermekei között a szakadék még áthidalhatatlanabb, mint Shakespeare-nél volt a boldog reneszánsz „békeidőben”, és ebben a kiszolgáltatott nincstelenségben ráadásul minden apró gesztusnak óriási a tétje: emberélet, családok fennmaradása múlhat minden elejtett cementes zsákon. Nem csodáljuk hát, hogy a boldogulásért folytatott küzdelem során vegytiszta harag gyúl az ifjú (iráni) Lateef szívében, midőn a sérült apja helyett az építkezésre érkező fiatalabb és gyengébb (afgán) Rahmat kapja meg a munkáját, míg neki nehezebb, férfiasabb feladat jut. Haragja akkor alakul bátortalan szerelemmé, amikor véletlenül rájön, hogy Rahmat turbánja alatt szépséges afgán leány rejtőzik. Lateefből gáláns védelmező és segítőtárs válik, miközben a film során végig egyetlen szót sem váltanak egymással. Zseniális telitalálat, valódi filmköltői gesztus ez a némaság, s Majidi költői erényekben amúgy sem szűkölködik: amihez hozzáér, szépséges metaforává válik. A helyszínül választott Kőműves Kelemen-szerűen (nem) épülő háztól – ahol állandóan bontják a már felhúzott falakat – a folyóparti vándorcipészig, és a filmtörténet leggyönyörűbb eső mosta lábnyomáig, amire a film végéig kell várnunk. De bátran mondhatom: nagyon megéri.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/04 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2121