KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/április
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Fred Zinnemann
FILMSZEMLE
• Szilágyi Ákos: Tájkép filmszemle után Filmsivatag ’97
• Gelencsér Gábor: Személyes tudás Beszélgetés Janisch Attilával és Forgách Andrással
• Schubert Gusztáv: Anasztázia Hosszú alkony
• Csejdy András: Haditudósítás Beszélgetés Szász Jánossal
• Varga Balázs: Sodorban Dokumentumfilmek
• Bihari Ágnes: Kerülőúton Beszélgetés dokumentaristákkal
• Muhi Klára: Végre képek! Kisjátékfilm

• Turcsányi Sándor: Túlságosan zajos halál Hrabal a földben, a vízben, a levegőben
• Déri Zsolt: Krisztussal énekel Abel Ferrara-portré
• Varga Balázs: Krisztussal énekel Abel Ferrara-portré
• Ardai Zoltán: Nincs harag Kitano Takesi gengszterei
• Horváth Antal Balázs: Fém az emberben Tecuo
• Kömlődi Ferenc: Új Tokió, 2019 Akira
• Radnóti Sándor: Hamisfilm Orson Welles
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Hódolat a fogorvosnak Égi manna
KRITIKA
• Kis Anna: Gloster civilben, egyenruhában III. Richárd-adaptációk
• Tillmann József A.: Az erő velünk van Csillagok háborúja
FILMZENE
• Fáy Miklós: Háromból kettő John Williams
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Film nélkül Informánia
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Rizsporos intrikák
• Takács Ferenc: Michael Collins
• Ardai Zoltán: Rómeó és Júlia
• Tamás Amaryllis: Tükröm, tükröm
• Tóth András György: Egy francia nő
• Hegyi Gyula: Dante pokla
• Barotányi Zoltán: Drakula halott és élvezi
• Kosztolni Ildikó: Bosszúálló angyal
• Berkovics Balázs: Ámokfutam
• Csejdy András: Sleepers – Pokoli lecke

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hrabal a földben, a vízben, a levegőben

Túlságosan zajos halál

Turcsányi Sándor

A csehszlovák film új hulláma Bohumil Hrabal nélkül nem jöhetett volna létre.

 

Hiába is tagadnám, istenhez közel rugaszkodott ínyenc vagyok, egy feinsmekker, na. Csak legtöbbször férfias szerénységgel hallgatok róla, most is pirulok, a fejem búbjáig, egészen. Kivált a cseh konyhát értékelem, női magazinoknak írok álnéven recepteket. Bárhol járok is, ha szembejön egy Böhmisch Restaurant, hát ki nem hagyom. Általában drą»ková polévkával kezdek, jó, pacallevessel, azért nem is kell messzire menni, elég a párkányi restiig, barátaim, abroszok kalózai. Vagy csak egy moziig, a halálos pacallevesért.

A Hóvirágünnepben az igazi vadlakomához éjféli pacalleves dukál, sokáig kellett keverni, és ügyelni, hogy forró maradjon. Leli úr, egyébként Kersko bolondja, robogón sietett haza érte, és már fordult is vissza, várták a barátai. Egyik kezével a moped szarvát, másikkal a bödön fülit markolva robogott a vadásztanya felé, mikor a busz beérte. Leli úr csendesen az árokba fordult, s egy fán a nyakát szegte. Halálában is csak arra ügyelt, hogy a leves, a leves ki ne boruljon, csepp se vesszen kárba. Közben ez már senkit sem érdekelt, barátai, a vadászok addigra hülyére itták magukat, és félhülyére verték egymást, másfélszeres hülyén hortyogtak ugyanannak az ároknak a túlsó végén, vagy asztalok alatt. Az így mulatók közül a hírnök is csak a rendőrkapitányt értesítette súgva, jönne már, és tenné a kötelességét, biztosítaná a hatósági jelenlétet. Leli urat (Jaromír Hanzlík) koporsóba tették, és hullaszállítóba csúsztatták. Ezt a halált Bohumil Hrabal írta és Jiři Menzel vitte filmre. Ilyen halált írt Bohumil Hrabal.

A leves után nálam könnyű előétel következik. Ha nem figyelek oda, prager schinken, ha észen vagyok, valami felnőttesebb, egy vaskos főtt kolbász, egy derék utopenec, de legtöbbször tlačenka, ez olyan rakott, sajtolt, aszpikos fejhúsféle erősen marinálva, ronda, de nem is könnyű, inkább nehéz, két rohlík is lemegy vele.

Ezt követően spanyol madár vagy morva veréb jő, esetleg svíčková na smetané, ne adj’isten, valami olyasmi, ami előtt ott van az étlapon, hogy ďábelský vagy pikántní, ez rendszerint csípős holmit jelent. Egyszerűbb helyeken beérem hovězí guláąsal, houskové knédlit eszem hozzá. Ha illik, ha nem zlený salát egyik mellől sem maradhat el, soha.

Az ovocné knedlíky, mellyel mindezt tömöríteni szokásom, felületes szemlélő számára jól adjusztált szilvásgombócnak tűnhetik, pedig dehogy, először is nem az, másodszor is többször előfordult már, hogy kilométereket gyalogoltam, míg végre epresre bukkantam, de ott aztán adj neki, két-három adag is lecsúszik olykor. A tömörítésen túl ez arra is jó, hogy megágyazzon a sajtnak, melyből, ha tehetem, elsőre pivní sýrt rendelek, úgy kell elkészíteni, mint a tatárt, és szinte hívja maga után az olomoucké tvárůąkyt amit a félműveltek egyszerűen kvarglinak neveznek, és ha haza is viszek belőle, nem rakhatom a hűtőbe, mert öreganyám szerint minden átveszi a szagát, ki kell vinni a kamrába, ezért ilyen estéken a macska pár emlékeztető rúgás után a mosókonyhában játszik helyosztót a csatapatkányokkal.

Ha még fér belém, mert én is öregszem ám, egy kis hermelín azért elfogy. Akinek a Bakony sajt a párizsija, a Hermelint camembert-nek vagy brie-nek nevezné, de minek él az olyan. E nemes gondolatok jegyében pár éve Prágába érkezvén első dolgom volt, hogy beüljek egy McDonald’s-ba. Mit csináljak, akkoriban eléggé rá voltam gyógyulva a Pulp Fictionre. Prága is vesztett némiképp a fényéből, ez is egy város, ahol nem kapható Big Kahuna Burger. Jó1 megérdemelt Royale with Cheese-emmel és másfél kiló hasábburgonyával kényelmesen elhelyezkedtem a bejárathoz közel, az ajtóval szemben, háttal a falnak, mint a nagymenők. Bukizok jelentős falásszámmal, és látom, hogy akik belépnek, néznek. Néznek azon az ostoba szláv szemükön, angyali szemek, gondoltam békülékenyen. Tán leettem magam, vagy mi van, de mind kicsit a fejem fölé bámultak, és beszéltek is, sutyorogtak. A második duplasajt után elkaptam egy mondatfoszlányt, tisztán hallottam, hogy a belépő hosszúcombú bakfis azt mondja szőkésfekete társnőjének, hogy Pán Herec. A Pán Herec azt jelenti, színész úr, de annyit tesz, színészkirály, vagy még többet. Te jószagú rezeda, ezek azt hiszik, én vagyok John Travoita, mondom, eléggé bejött nekem Tarantino, arra mégse gondolhatnak, hogy Sam Jackson lennék, azon a nyáron még nem napoztam, az Adria még hátravolt. Nem cifrázom tovább, felét se higgyék, ismerőseim megmondhatják, milyen szerény vagyok, már-már félénk. A fejem fölött szép keretben Rudolf Hruąinský portréja lógott, precízen megfestve, alig kevesebb olajban, mint amennyi a krumpliban volt. Akkor halt meg pár hete, talán április végén. Már hosszú ideje Pán Herecnek hívták. Gruntorád doktor a Sörgyári capriccióból, az öreg vadász, akit talicskán tolt haza másnap reggel lánya a vadlakomáról a Hóvirágünnepben, az izgága és diszkréten pedofil szakszervezeti bizalmi a Pacsirták cérnaszálon Kladnójából. És nem utolsósorban az öreg varázsló Kamondi Zoltán Halálutak, angyalokjából, melynek másodasszisztense bírtam lenni, ezt csak azért mondom, mert mintha kicsit elkanyarodtam volna magamtól. És itt meghalt nekem, lóg a falon egy McDonald’s-ban. Hogy tehette?

Aztán nemsokára meghalt Čepek is. Petr Čepek, aki erős tériszonyát leküzdve felmászott a kéményre Pepivért és Mariskáért. A szomszéd falu vadásztársaságának elnöke. Meghalt, alighanem a rák végzett vele. ©vankmajer Faust-leckéjének a díszbemutatóján, ő, az abszolút főszereplő, már nem is lehetett ott. Nem is volt díszbemutató. Miatta. Mer’ meghalt. Elment, nem látjuk többet. Utánjátszó mozikban kell keresni, kirojtosodott szalagú videókazettákkal kell gyötörni a lejátszót, miatta.

Miloą Hrmát egy német géppisztolyozta le a szemaforról. Rázuhant arra a szigorúan ellenőrzött szerelvényre, melyre az imént ejtett egy csinos pokolgépet. Az ő halálát is Bohumil Hrabal írta meg, és Jiři Menzel vitte filmre. És Baltazár úrét is. És Pepin és Francín halálát is megírta, nem is egyszer.

Húztam-halasztottam én ezt az egészet. Egyébként is szokásom, de most különösen. Hogy jövök én ehhez. Az utolsó utáni első éjszakán is inkább tévéztem. A bemondónő bemondta, hogy most aztán tényleg érdemes velünk maradni. Az egész Stúdió ’97 a berlini filmfesztiválról fog szólni, és utána levetítik Menzeltől Az én kisfalumat. Kiét is? A bemondónő azt mondta be, hogy két nagyszerű színésszel, a magyar Bán Jánossal és a cseh Marian Labudával (aki persze szlovák). Berlinben Forman győzött, s a sajtótájékoztatón kívül csak nekünk nyilatkozott, valami bankett lehetett, egy sört szorongatott, apropó, magam a desítkát kedvelem Starouąból, ez a tízfokos Staroprament jelenti, bikficek, bár az utóbbi időkben erősen rákaptam a Kruąoviceire, amiből viszont csak tizenkét fokosat fogyasztok, igaz, sokat. Elég az hozzá, Forman jó részegnek látszott, persze Hrabal haláláról is kérdezte a riporter, és ő azt mondta, hogy ezt a halált Hrabal írta. Madáretetés közben csak úgy kiesni, barátom... Gyanítom, nemcsak győzelmi mámortól ittasan, de józanul is ezt mondta volna, mert Amerika még egy javíthatatlan romantikusnak is messze van. Ezt a halált nem Bohumil Hrabal írta, és Jiři Menzel soha nem fogja filmre vinni. Még Forman se, legfeljebb egy bennszülött amerikai. Ezt a halált a halál írta, meg az újságok. Túlontúl is hrabali, pápább a pápánál. Túlságosan zajos halál. Bulvárra nézhetett az az ablak.

Aztán jött Az én kisfalum. Most, épp a nagyhalál-dolgozat előtt, nekem ezt feltétlen meg kell néznem, adalékul szolgál majd, egy Hrabal utáni Menzel, mégiscsak, hazudoztam magamnak összevissza. Közben meg reméltem, hisz láttam már ezerszer, hogy jól elálmosodom rajta, és nem kell írni, húzhatok az ágyba. Végignéztem, persze. Most is nagyon tetszett. Remekmű. Forgatókönyvét Zdeněk Svěrák írta, korunk zsenije, szavamra. De ha ezt a forgatókönyvet beadnánk egy ökörnek, az is megveszne tőle. Annyira demagóg, hogy a fal adja a másikat. Még hogy a gonosz fővárosiak kisemmizik szegény falu bolondját, és az övéi nem hagyják, a nagyszívű teherautó-sofőr visszahozza a jóba. Ugyan, hagyjanak engem békén, ez egy marhaság. Hogy akkor mitől remekmű? Attól, ami hrabali benne. Ami hóvirágünnep Az én kis falumban. A hetedik lépcsőfoktól, a jelentékeny kolbászoktól. És persze az öreg orvost adó Rudolf Hruąinskýtól, a részeges, féltékeny kombájnostól, Petr Čepektől. Attól, ami Menzelben hrabali. Attól, hogy Svěrák játszott a Pacsirtákban, a Hóvirágünnepben, és ott volt minden kilométerkőnél. Az én kisfalum Bohumil Hrabal nélkül nem jöhetett volna létre. Mint ahogy Bohumil Hrabal halálának ismert változata sem jöhetett volna létre Bohumil Hrabal nélkül. Viszont azt sem ő írta.

A legszörnyűbb mégis az volt, amikor nem írt halált. A Pacsirták cérnaszálon hősei túlélik a filmet. Csak éppen sóskútba teszik őket, s mert ott is pimaszkodnak, onnan is kiveszik, hogy kerék alá kerüljenek, hogy ott is röhögjenek, lefelé liftezve a bánya mélységesen mély fenekére, hogy ott kijelentsék, íme, megjöttünk. Sorolhatnám tovább a halálokat, de a halálút itt véget ért. Megemlíthetném, hogy Menzelen kívül – leszámítva a nagybelépőt, mikor a cseh új hullám Magna Chartájában, a Gyöngyök a mélyben című epizódfilmben a társak is Hraballal dobtak nagyot – az új hullám második vonala is szívesen csinált egyébként felejthető Hrabal-filmeket. Ezen az utolsó utáni éjszakán például megnéztem még videón Juraj Herz A hulladékgyűjtőben című 31 perces rövidfilmjét, de azon túl, hogy végre elálmosodtam, nem sokra mentem vele, régi szép darab még ’65-ből, melyben Hant’a egy pre-Pepin... Szóval keringőzhetnénk, nemrég egy Európa Filmhéten volt Angyali szemek is, Duąan Kleintől talán, emlékszem, nagyon untam, emlegetése csak időhújas lenne, és azt már nem lehet. Nem azért nem lehet, mert lejárt minden lehetséges határidő, hanem azért nem lehet, mert kinyögtük többször is a kulcsmondatot: Bohumil Hrabal nélkül ez meg az nem jöhetett volna létre. És itt, most már nem a magunk kedvéért, nem a saját kedvemre, de vissza kell kanyarodni a személyeshez.

Bohumil Hrabal nélkül mi sem jöhettünk volna létre. Pontosan az a fajta írás, az a fajta újságbaírás, amit néhányan művelünk, piszkosul nem is léteznék. Tudtam ezt már akkor is, amikor még szó sem volt róla, hogy Hrabalt egyszer majd siratni kell.

Azt éltük át, amit ő, annyira szerettük éppen, mint ő. Tudjuk, hogy van élet a Marson, és bármilyen lehetetlen is, tiszta erőből szeretni kell. Mert van miért. Meglehet (meglesz), megfogalmazni soha sem fogjuk tudni úgy, mint ő. De minden leírt szavunk az ő hadarása is, ebben biztos vagyok. Hadarva írunk mind, nemcsak azért, mert neki annyira ment, hanem mert még így sem tudjuk elmondani, mert mindig eszünkbe jut még valami hülyeség, és aztán valami újabb hülyeség, amit néha már szégyellni kellene. És ott van Tandori is, hogy ő hogy hadar, te jó isten! És hogy sodor, hogy szippant be, épp mint Hrabal, pedig mennyire más. Eszem ágában sincs pár lézengő újságírót hozzájuk hasonlítani, de az is biztos, itt kimondva, egyébként kimondatlan, nem is gondolva rá, velük mérjük mondatainkat. Ott vannak a puskacsőben.

Bohumil Hrabal meghalt, de ez mindegy. A dolog állásán nem változtat semmit, ami megtörtént, megtörtént. Hála istennek, hogy épp így esett. Boldogok és büszkék lehetünk.

Én mégis arra kérlek, Dezső, vigyázz nagyon, amikor a párkányon a madarakat eteted.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/04 25-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1467