KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/április
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Fred Zinnemann
FILMSZEMLE
• Szilágyi Ákos: Tájkép filmszemle után Filmsivatag ’97
• Gelencsér Gábor: Személyes tudás Beszélgetés Janisch Attilával és Forgách Andrással
• Schubert Gusztáv: Anasztázia Hosszú alkony
• Csejdy András: Haditudósítás Beszélgetés Szász Jánossal
• Varga Balázs: Sodorban Dokumentumfilmek
• Bihari Ágnes: Kerülőúton Beszélgetés dokumentaristákkal
• Muhi Klára: Végre képek! Kisjátékfilm

• Turcsányi Sándor: Túlságosan zajos halál Hrabal a földben, a vízben, a levegőben
• Déri Zsolt: Krisztussal énekel Abel Ferrara-portré
• Varga Balázs: Krisztussal énekel Abel Ferrara-portré
• Ardai Zoltán: Nincs harag Kitano Takesi gengszterei
• Horváth Antal Balázs: Fém az emberben Tecuo
• Kömlődi Ferenc: Új Tokió, 2019 Akira
• Radnóti Sándor: Hamisfilm Orson Welles
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Hódolat a fogorvosnak Égi manna
KRITIKA
• Kis Anna: Gloster civilben, egyenruhában III. Richárd-adaptációk
• Tillmann József A.: Az erő velünk van Csillagok háborúja
FILMZENE
• Fáy Miklós: Háromból kettő John Williams
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Film nélkül Informánia
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Rizsporos intrikák
• Takács Ferenc: Michael Collins
• Ardai Zoltán: Rómeó és Júlia
• Tamás Amaryllis: Tükröm, tükröm
• Tóth András György: Egy francia nő
• Hegyi Gyula: Dante pokla
• Barotányi Zoltán: Drakula halott és élvezi
• Kosztolni Ildikó: Bosszúálló angyal
• Berkovics Balázs: Ámokfutam
• Csejdy András: Sleepers – Pokoli lecke

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Akira

Új Tokió, 2019

Kömlődi Ferenc

Az Akira a harmadik világháború utáni cyber-Tokió rajzfilmje.

 

A francia-német kulturális tévécsatorna készítette Universal Techno (1996) dokumentumfilm szerint Japán az elektronikus művészetek Ígéret Földje. A hiperrealitást, a szimulációt, a virtuális valóságot a japán gyerekek szinte az anyatejjel egyidőben szívják magukba. Meg a helyi hagyományokon alapuló, azok kereteit ugyan meglazító, de ténylegesen át nem lépő képregényeket, a mangákat. És a belőlük készült rajzfilmeket, az animéket is. A videó- és számítógépes játékokat mangahősök népesítik be, s annyira népszerűek, hogy mára már jeles zenészek klipjeiben is helyet követelnek maguknak, például Ken Ishii Extrájában. Csakhogy a mai bálványok már nem szamurájok, s a jakuzák is egyre ritkábban bukkannak fel. A nyelven kívül szép lassan kivesznek a helyi specialitások, Tokió talán már az univerzum központja, s mint ilyen, globális jelentőségű történések színpada. Shiba már Gibson Neuromancerében is fontos szerepet töltött be, az új regény, az 1996-os Idoru pedig a jövő század, földrengés utáni Tokiójában játszódik. A hatás kölcsönös: az elmúlt tíz év rajzfilmjeit döntően befolyásolta a cyberpunk irodalom és filozófia. Így a Kacuhiro Otomo írta és rendezte kulcsművet, az Akirát (1989) is. Az Akira pedig a nyugat-európai (elsősorban angol és francia) techno-ifjúság kultikus filmje lett, s ezzel fantasztikusan felgyorsította a manga- és animadömpinget. Olyannyira, hogy például magára valamit is adó videó-jockey programja egy-egy japán rajzfilm-betét nélkül nem lehet teljes. Persze a hagyományos (s bizony elég konzervatív) európai szaklapok – Sight and Sound, Positif, Cahiers du Cinema – mélyen hallgatnak...

Az Akira dinamikusan pergő képsorai bonyolult, több szálon futó cselekményt beszélnek el. Gyors vágás, rendkívüli plaszticitás, lényegre törő párbeszédek, kozmikus mélységű zene. A vizualitás néha teljesen absztrakt, geometrikus. Máskor – különösen a film végén – a hagyományos mértani formákat egy-egy videóklipből és a Mandelbrot-fraktálból ismert, végtelenített töredékidomok váltják fel: ezek a jelenetek már a végítélet-ősrobbanást ábrázolják.

Hőseink viszonylag szűk időkeretben (néhány nap) jutnak el idáig. Végig Tokióban mozognak, pontosabban Új Tokióban, hiszen a „régit” – mint ahogy erről a kezdő képek beszámolnak – a harmadik világháború során, 1988-ban földig rombolták. A semmiből – számítógépes animáció segítségével – elvont, térképekről ismert földtani formák (az „Új Világ” felülnézetből) bontakoznak ki. 2019-ben vagyunk. „Klasszikus”, a Szárnyas fejvadászban látott, és a Gibson-könyvekben olvasott közeljövőkép: légben közlekedő járgányok, éjszakákat is nappallá tevő neonáradat, óriási multiképernyők, aranyfényben vagy monokróm kékben ábrázolt felhőkarcolók. A társadalom szintén a cyberpunkok kedvelt témáit idézi: korrupt politikusok, robbanásig feszült, tüntetésekkel terhes politikai légkör, az utcákon pedig motoros bandák garázdálkodnak. Az állampolgárok lépteit agyontechnicizált szuperrendőrség igyekszik kordában tartani. Ebből a kavalkádból természetesen a végítéletet hirdető szekták se maradhatnak ki, prófétájukat csak másodpercekre látjuk, de ezek a másodpercek adják a nem éppen humoros opusz legmulatságosabb képeit.

A két főszereplő kamasz, az egykori árvaházi jóbarátok, Kaneda és Tecuo szintén egy motoros minibanda tagjai. Látványos bunyók, robbanások, tömegdemonstráció. Eddig szokványos anticipációs darabot látunk. Aztán a (tudományos) fantasztikum szép lassan beszivárog a cselekménybe, és szinte észrevétlenül átszállunk a hiperrealitás világába: egy üldözés során Tecuót súlyos baleset éri. Földönkívüli szellemlény állja útját. Később a szellemlény másik két társát, egy cérnavékony gyerekhangú törpelányt és egy törpefiút is megismerjük. Ők a régi istenek reinkarnációi. A város rendőrparancsnoka, az Ezredes óva őrzi mindhármukat. Az álomjelenetek során kiderül, Tecuo valójában közéjük való. A fiút kórházba dugják, a kísérletező kedvű orvos a test és az agy minden rezdülését számítógépen elemzi. Az eredmények döbbenetesek, szép lassan kiderül, hogy Tecuo az egyetlen, aki az Olimpiai Stadion alatt – adatok és laboratóriumi minták formájában őrzött Abszolút Energiát, az őserő Akirát – képes életre kelteni. Az orvos és az ezredes kettőse szándékosan sematizált: míg az utóbbi, a dolgok jelenvalóságát megőrzendő, következetes reálpolitikus, addig az előbbi Frankenstein doktor kései unokája. Az istenek – misztikus jelzések útján – a barátjáért aggódó Kanedát is beavatják a rejtélybe. Tecuo az Erő negatív oldalát választja, s ezáltal elszabadul a pokol. A fiú fizikailag is átalakul: keze már nem hús és vér, hanem fémek és kampók elektronikusan vezérelt rendszere. Az ő esete újfent példázza, hogy a cyborg mennyire fontos helyet foglal el a kortárs ellenkultúrában. Shinya Cukamoto Tecuo-filmjei egyértelműen a cyborggá válás kegyetlen metaforái. Cronenberg lassan húsz éve e témát boncolja. Akárcsak a saját testét fokozatosan átalakító ausztrál performer, Stelarc: ő lézerszemet és mechanikus, harmadik kezet is kifejlesztett. Stelarc harmadik keze és Tecuo vaskonstrukciója egymásra rfmelnek. De az orvos alakja se áll távol a jövő „szuperintelligenciáját” az emberi agyat és a számítógépet egyesítő robotfát megálmodó Hans Moravectől.

Tecuo többször megszökik, agyhullámaival hatalmas pusztítást végez, eleinte elkapják, majd, amikor rájön Akira titkára, végleg kereket old: az Olimpiai Stadionba tart. Addigra már az Ezredes is leszámolt a korrupt hivatalnokokkal. Későn: Tecuót senki nem tudja megállítani, még Kaneda sem; Akirává lesz. Tokióban tombol a polgárháború, aztán az Erő borít lángba mindent. A monitorján Tecuo agyműködését még mindig ellenőrző orvos egyre elképesztőbb jelenségeket, magát az ősrobbanást, a kozmikus energiakisülést észleli. Az istenek egyesült ereje diadalmaskodik, a romokból a túlélők – az Ezredes, Kaneda és társai – új univerzumot kovácsolnak. A záróképek a fény, az energia mozgását ábrázolják. A mi világunk születése, egy ciklus vége, a jelenségek spirális, önmagukba egy magasabb szinten történő visszatérése ez. Az Akira felnőtteknek szóló, filozofikus anime, álomjelenetek és erőszak gyönyörű füzére. Az erőszak azonban nem nyers brutalitás, a gyengébb idegzetűeknek sem kell reszketniük: Tecuo – önmaga feláldozásával – végül is megváltja a világot.

Sajnos az elmúlt években Akira-szintű remekművek nem születtek a japán stúdiókban, Otomo alkotását leginkább a Szellem a kagylóban (Ghost in the Shell; 1995, Oshii Mamoru a rendező, a zeneszerző pedig Tecu Inoue, az ismert technokomponista) közelíti meg. Ízig-vérig cyberpunk történet, szellemekkel, hackerekkel. „Vajon a cyberagy képes-e megteremteni saját szellemét?” – kérdezi Kuszanagi, a hősnő. Azaz önnön replikánsát. Mert ha igen, akkor mi értelme embernek lenni? Amennyiben az új, születendő intelligencia a homo sapiens és a gép pozitív tulajdonságait egyesíti, igenis van – sugallja Mamoru. Mindkét film jól példázza, hogy cyborg-félelmeink szép lassan a múlt homályába vesznek. Esetleg 2019 Új Tokiójában már arra se emlékszünk, hogy léteztek egyáltalán.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/04 37-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1471