KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/április
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Fred Zinnemann
FILMSZEMLE
• Szilágyi Ákos: Tájkép filmszemle után Filmsivatag ’97
• Gelencsér Gábor: Személyes tudás Beszélgetés Janisch Attilával és Forgách Andrással
• Schubert Gusztáv: Anasztázia Hosszú alkony
• Csejdy András: Haditudósítás Beszélgetés Szász Jánossal
• Varga Balázs: Sodorban Dokumentumfilmek
• Bihari Ágnes: Kerülőúton Beszélgetés dokumentaristákkal
• Muhi Klára: Végre képek! Kisjátékfilm

• Turcsányi Sándor: Túlságosan zajos halál Hrabal a földben, a vízben, a levegőben
• Déri Zsolt: Krisztussal énekel Abel Ferrara-portré
• Varga Balázs: Krisztussal énekel Abel Ferrara-portré
• Ardai Zoltán: Nincs harag Kitano Takesi gengszterei
• Horváth Antal Balázs: Fém az emberben Tecuo
• Kömlődi Ferenc: Új Tokió, 2019 Akira
• Radnóti Sándor: Hamisfilm Orson Welles
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Hódolat a fogorvosnak Égi manna
KRITIKA
• Kis Anna: Gloster civilben, egyenruhában III. Richárd-adaptációk
• Tillmann József A.: Az erő velünk van Csillagok háborúja
FILMZENE
• Fáy Miklós: Háromból kettő John Williams
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Film nélkül Informánia
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Rizsporos intrikák
• Takács Ferenc: Michael Collins
• Ardai Zoltán: Rómeó és Júlia
• Tamás Amaryllis: Tükröm, tükröm
• Tóth András György: Egy francia nő
• Hegyi Gyula: Dante pokla
• Barotányi Zoltán: Drakula halott és élvezi
• Kosztolni Ildikó: Bosszúálló angyal
• Berkovics Balázs: Ámokfutam
• Csejdy András: Sleepers – Pokoli lecke

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Beszélgetés Szász Jánossal

Haditudósítás

Csejdy András

Negyvenen innen, három nagyjátékfilmen túl. Szász János Csáth Géza híres anyagyilkos kamaszfiguráinak sokkoló történetét vitte vászonra. Tízoldalas novella kilencvenöt percben.

 

Emlékezetes záróaktussal ért véget a 28. Magyar Filmszemle. Snassz és kisléptékű volt a műsor, amely, cseppben a tenger, megmutatta az egész szakma állapotát.

Megkaptam a külföldi kritikusok díját: kezembe nyomtak egy fénymásolatot és rosszul szerepelt rajta a film címe. Ezek a papírok nem számítanak semmit, de azt azért elvárnám, hogy vegyék maguknak a fáradságot, nyissák ki a katalógust és másolják ki belőle az adatokat. De inkább a filmekről kéne beszélni.

Mi tetszett neked a mostani termésből?

Legjobban A hosszú alkony. És Sopsits Derengője, meg Moldoványitól Az út.

–Csupa „fiatal filmest” soroltál fel, igaz, Demszky Gábor szerint Gothár Péter és Szabó Ildikó is az.

Én az egyik legfiatalabb magyar filmrendezőnek Jancsó Miklóst tartom. A 90-es filmszemlén alakult meg a FiFi, ami után kijelentették, hogy „most jönnek a fiatalok”. Aztán a második napon kiderült, hogy a résztvevőknek az a központi problémája, hogy ki utazzon Cannes-ba, tehát egyáltalán nem generációs kérdésről volt szó. Rengeteg öreg-fiatal van és rengeteg fiatal-öreg.

A pénzosztáskor sem érzel ilyen különbséget?

A régi idők nem múlnak el, megmaradtak a kapcsolatok a döntéshozó és produkciós emberek között. De ez is kimúlófélben van. Most új kuratóriumok álltak föl, egyébként túl későn. Az én terveimet mindig kedvezően bírálták el, de meggyőződésem, hogy az egész rendszer csak úgy őrizheti meg a tisztaságát, ha 2-3 évenként cserélődnek benne az emberek.

Negyven éves leszel, három nagyjátékfilmed van, és nem tartozol egyik filmes istállóhoz sem. Elmeséled, hogyan kezdtél?

– Világéletemben színházrendező akartam lenni. Aztán egyszer csináltunk egy Cseh Tamás-filmet, az Utóiratot, így kezdődött. Ezután kerültünk Kamondy Zolival az Objektív Stúdióba. Össze is ugrasztottak minket, mert ugyanabban a tumusban kértek könyvet tőlünk, és az enyémet fogadták el. Rettenetes helyzet volt, mert azt kellett éreznem, hogy Kamondy ellenében csinálom a Szédülést. Ekkor találkoztam Barbalicsékkal, akik akkor hozták létre a Magic Médiát. Függetlenek voltak és szimpatikusak. Beadták a Woyzeck forgatókönyvét és kaptunk rá 20 millió forintot, amivel akkor el lehetett indulni.

Miért mentél át a Budapest Filmstúdióba?

Talán a beteges függetlenség-keresésem miatt. Most onnan is eljöttem, mert Enyedivel, Kamondyval és Janisch-sal létrehoztunk egy új stúdiót. Igazi műhelymunkára készülünk. Van egy kis rutinunk, némi szellemi tőkénk, és szert tettünk jó kapcsolatokra. Ez a műhely aztán segíthetne másoknak is. Lukács Andornak van egy zseniális forgatókönyve, ami évek óta nem tud megvalósulni. Ugyanez a helyzet Gödrös Frigyessel vagy Bollók Csabával. A példákból is látszik, hogy ez nem generációs szerveződés.

Van már nevetek?

Tandemfilm. De én ezt is csak nagyon lazán tudom elképzelni, a következő terveimet például a Magic Médiához és az FMS-be viszem.

Képzeljük el, hogy támasztod valahol a pultot, odamegy hozzád valaki, beszélgettek, és miután megtudja, hogy rendező vagy, megkérdezi, milyenek a filmjeid. Tudsz válaszolni?

Haditudósítások. Lassú haditudósítások. Akit nem fognak meg egyből, az unalmasnak találja. Nagyon fontosnak tartom a képeket, mert a film mozi, az pedig képekből áll, és a képeknek azt kell sugallniuk, amit a történet el akar mondani. Valaki egyszer újkonzervatívnak nevezett, amit vállalok, mert van egy mozieszmény, amely számomra fontos.

Mondasz rendezőket, stílusokat, trendeket?

Először is Tarkovszkij. Másodsorban a svéd filmek. Mielőtt a Witmant megcsináltuk, végignéztem az összes Bergman-filmet.

A hatások és előképek ellenére a Witman tipikus Szász-film. Atmoszférikus és erősen stilizált.

A stilizáció nálam annyit jelent, hogy átengedem, átszűröm magamon a szavakat, jeleneteket. És átengedem az operatőr, a szereplő és az író személyiségén. Onnantól pedig ez már egészen más, mint az eredeti. A Woyzeckben úgy kellett létrehoznom egy kortalan, mégis mai atmoszférát, hogy nem változtattam Büchner kétszáz éves mondatain. Egy az egyben lefilmezni, megmutatni a világot nem kaland, engem az nem érdekel.. Sokkal inkább a létrehozása. Veszélyes vállalkozás, de engem éppen ez izgat. Eszembe sem jut kockázatmentes filmet készíteni. Most is mindenki lebeszélt, hogy hozzányúljak Csáth Gézához, de rögeszmémmé vált, hogy vászonra írjam a tőmondatait.

Hogyan próbálod elérni, hogy a kevés dialógus dacára és a szándékolt lassítás ellenére a történettel maradjon a néző?

Ebben van a legtöbb meló. Mondok egy példát. Miután eltemetik Witmant, van egy nagytotál kép a házról, aztán bevágunk, ülnek hárman az ebédlőben, a mama meg a fiúk, semmi nem történik, nehezen, nyikorogva kinyílik az ajtó, iszonyú lassan bejön az Eszti, leteszi az asztalra a levest... Addigra te már végignézed, hogy ki milyen ruhában van, milyen a fal színe, milyen a fajansz étkészlet. Az összes jelenethez ruha-, fal-, szín- és maszkmintákat készítettünk és gyűjtöttünk, hogy harmonizáljanak egymással az elemek. Olyan képeket kell komponálnunk Máthé Tiborral, hogy ne ugráljon a szemed jobbra-balra a vásznon. Ha a színes képeknek van monokronitása, akkor nyugodt szemlélője tudsz maradni a filmnek, részt veszel benne, elkezdhetsz figyelni a képen belül.

Ez kompjuter-monitoron születik meg? Ide egy kis pirosat akarok, mondod a berendezőnek...

Nem. Jodál Ágnes a jelmeztervezőm, ő hoz színmintákat. Romvári Józsi bácsi falmintákat, és kulcsember Máthé Tibor, az operatőr. Ez a csapat, kiegészülve színészekkel, elsősorban Kovács Lajossal. Ezért nem lesz nálam soha az írva a főcímbe, hogy „Szász János filmje”. Többször összeülünk, és jelenetről jelenetre haladunk. A Witmanban úgy akartuk használni a színeket, ahogy annak idején a fekete-fehér filozófiát.

A mit?

A Woyzeckben nagyon erős feketék és nagyon erős fehérek vannak, kevéske szürke tónussal. Ez egy kemény, mégis harmonikus képi világ. A színekkel ugyanígy kell eljárni.

Minden könyved irodalmi alapanyagú: Büchner, Csáth, most Kertész Imrén és Hajnóczyn dolgozol.

És Török Sándor regényén, a Hazug katonákon.

– Nagyon sok rendező filmekből indul ki, filmes utalásokkal és referenciákkal dolgozik. Te irodalomból. Miért?

Egy csomó irodalmi műben van filmes tartalék. Az Anyagyilkosság tökéletes alkotás, ennél gyönyörűbb történetet nem tudok kitalálni. Vagy itt van a Sorstalanság. A legnehezebb és a legnemesebb anyag, amivel életemben találkoztam. Annyira személyes és annyi felségsértő dolog van benne. Egy gyereket deportálnak Magyarországról, mert zsidó, bekerül egy lágerbe, ahol kiközösítik, mert nem igazi zsidó. Rendkívül modern helyzet. Voltaképpen az én életem is ilyen állandó, zűrzavaros azonosságkeresés. Lehet, hogy most fogom megtalálni, de az is lehet, hogy sosem sikerül. A könyv végén hazajön ez a fiú a pokolból, keresi a családját, nem talál senkit, felszáll egy villamosra, ahonnan leszállítják, mert nincs jegye, kérdezik, hogy „onnan” jött-e, mondja, hogy igen, kérdezik, hogy láttam a gázkamrákat, ahol megölték az embereket, mondja, hogy nem, mire azt válaszolják, hogy akkor nem is hiszik el neki. Áll a villamosmegállóban, beesteledik, és azt érzi, hogy honvágya támad Auschwitz után. Hát nem pokoli? És itt van Bosznia, két évvel ezelőtt, a lágerekből ugyanezek a riadt tekintetek néztek bele a kamerába. Ilyen értelemben gondolom ezredvégi haditudósításnak a filmjeimet.

Három éves a lányod. Érdemes a büchneri, poszt-auschwitzi, szarajevói világba gyereket csinálni?

A saját életemet nem keverem össze azzal, amilyen életet magam körül érzékelek. Kötelességemnek érzem, hogy minél többet tapasztaljak abból, ami körülöttem van, ezért nem szeretek autóval járni. A premier után nyaggattak a Corvin mozinál az újságírók, hogy miért ilyen durva a Witman-fiúk világa, mire kértem az urakat, fáradjanak beljebb négy-öt utcával a kerületben...

Milyen ember az, aki össze tudja hozni és aztán egyben is tartja a csapatát? Aki tudja, milyen a Józsefváros, de a saját világát gondosan elhatárolja ettől a tudástól?

Nem szeretek magamról beszélni, mert szerintem senkit nem érdekel, fontos dolgokról pedig a szemérmességem miatt sem beszélek. A filmek számítanak, nem én. De arra például teljesen alkalmatlan vagyok, hogy rendezőként éljem az életemet. Meg szerettem volna hívni Kertész Imrét a mostani bemutatóra, de nem mertem, mert féltem, hogy üres lesz a terem. A Woyzeckkel bejártam a világot. A legszebb élményem Rotterdamban volt: délelőtt tízkor kezdték a vetítést, ezért biztos voltam abban, hogy senki nem jön el.. Tele volt a nézőtér. Az első három perc után elmentem egy kocsmába. Az utolsó öt percre szoktam visszaérkezni, amikor a Kapitánynak elmetszik a nyakát, hogy figyelhessem a közönség reakcióját: ha felszisszennek, az baromi jó, érzés. Ott az egész mozi megmoccant. És akkor megragadta a karomat egy szakadt, öreg bácsi, és kiküldött, mert hogy ezt a filmet az elejétől kell látni. Ennél többet nem kaphatok. A következő vetítésen persze megint biztos voltam abban, hogy üres lesz a nézőtér, Kertészt meg nem mertem elhívni a Witman premierjére.

Kiegyensúlyozott családi életet élsz, miközben, ha hiteles filmet akarsz készíteni, ott kell lenned a haláltáborban, el kell metszened a Kapitány torkát, és meg kell vakítanod egy baglyot. Hogy vagy képes belebújni ezekbe a kényelmetlen bőrökbe?

A gimnázium után elmentem a Nemzetibe négy évre kellékesnek, ahol a legnagyobb élményem Őze Lajos volt. Dumált veled az ügyelőpultnál, azt gondoltad, hogy a következő pillanatban összeesik, de megfordult, bement a színpadra, és olyan volt, amilyen színész nem volt Magyarországon soha. És csak azért tudott ilyen lenni, mert ismerte az életet. Én is erre törekszem. Bennem nincs semmiféle undor, nem viszolygok például a büdös emberektől, a mai napig barátként járok vissza a Hős utcai roma telepre, ahol a Woyzecket forgattuk. Bepálinkázunk, cigizünk, mesélnek. Egy roma csávóval sokkal inkább szót értek, mint bárkivel a szakmában. Jobban is érdekel. Persze értelmes emberekkel forgatókönyvekről beszélgetni fantasztikus élmény. Minden könyvnek jót tesz, ha sokat dolgoznak rajta. En a Szédülés után döbbentem rá a szerzői film tökéletes kudarcára, ezért nem vagyok hajlandó többet írni. Ez egy külön szakma, amit végre tudomásul kéne venni. A rendező brusztoljon ki magának tisztességes gázsit, de elégedjen meg annyival. Voltam a burgundiai borvidéken egy három napos tanácskozáson, aminek az volt a központi kérdése, hogy hogyan lehetne hidat verni az európai filmművészet és az amerikai filmcsinálás közé. Elhívtak oda „forgatókönyv-doktorokat’, akik elmondták magukról, hogy ők hatodik-hetedik írók egy filmben, és addig kalapálják a szövegeket, amíg leforgatható nem lesz. Az ilyesmi nálunk nem módi.

Mindhárom nagyjátékfilmed szimbolikus tereken játszódó, sötét történet. Zárványvilágokat mutatsz be, ahol rettenetes dolgok esnek meg, de ezektől a rettenetektől eltekintesz, a borzalom nem plasztikus, nem naturalista.

A Született gyilkosok az egyik út. A Csáth-sztoriban ki lehetett volna fordítani egy tucat bagolyszemet, folyamatosan lehetett volna kegyetlenkedni a vásznon. De ezt mindenképpen el akartam kerülni.

Miért?

Például, hogy levetíthessék. Nem lehet eltapsolni 90 millió forintot úgy, hogy aztán a filmet ne lehessen forgalmazni. Ez az adófizetők pénzével való visszaélés lett volna. De ha embereket nyúznak is meg a tévé-híradóban a szemed láttára, állatokat akkor sem lehet kínozni. Filmen sem. Engem a dologban nem ez érdekelt.

– Hanem?

–A miért. Hogy miért nem megy ki ez a rohadt gyerek abból a szobából, amikor felébred az anyja. Hogy miért sújt le ösztönösen az a gyerekkéz.

Van válasz erre a kérdésre, és ha van, te megadod?

Én azt gondolom, hogy igen. Az erjedés már akkor elkezdődik, amikor apjuk halálával űr keletkezik a fiúk szívében, amelyet senki nem tud, vagy nem akar kitölteni, csak egy prostituált.

Ha kivonatoljuk az Anyaggyilkosságot, a lehető legkönyörtelenebb sztori szinopszisát kapjuk. A film viszont elemelt. Az volt a rendezői koncepció, hogy távol tartsd a nézőt a prímér horrortól?

Azért ilyen a film habitusa, mert én csináltam, és kész. Szerintem ezen a filmen megtörténik a kutya felakasztása és a bagoly megvakítása, ha nem is látszik. Azt akarom, hogy te ne érezzél azért mindent.

Nem, te nem hagyod, hogy lássak mindent. Kiválasztod a legdurvább történetet, de nem mutatod meg azt, amitől ez a történet elsősorban olyan, amilyen.

A Witmanban el akartam juttatni a nézőt egy olyan forrpontig, ahol már tudja, érzi, ami történt, ha nem is látszott minden. De az adaptáció, az adaptáció. Egy tíz oldalas novella feldolgozása kilencvenöt perc celluloidra. Az én filmnyelvemben pedig nincsen vér, bél meg zsigerelés. Fölvettünk olyan jelenetet, hogy a fiú lecsapja a kutya szívét egy tálkára. Nevetségesnek tűnt, semmilyen emocionális hatást nem váltott ki, abban viszont biztos voltam, hogy egyszer, a csúcsponton, a legvégén akarok vért. Ott aztán folyik is, a zörej-felvételeknél igazi csirkeszegycsontba vágtuk a kést, hogy ez a jelenet képben és hangban egyaránt naturálisan hasson.

Miért maradt ki az a rész a novellából, amikor a fiúk elmennek a lányhoz, és miközben a bagoly kínzása jár az eszükben, ütik és pofozzák Irént, amit ő élvez és nevet? Itt az erőszak és a pubertás szexualitás gyönyörűen találkozik az írásban, a vásznon is találkozhattak volna.

Ezek a fiúk erdélyiek, és hoztak magukkal a filmbe valami tradicionális másságot, amitől az az érzésed, mintha nyolcvan évet visszalépnél. Fölvettünk olyan jeleneteket, hogy elkapják a lányt, birkóznak vele, naná, hogy meg akartam csinálni. De csak a kisujjához mertek érni. Három álmatlan éjszakámba került, amíg rájöttem: nem szabad őket rávennem arra, hogy túlmenjenek ezen a határon. Rendezőként talán kihozhattam volna belőlük többet, de úgy éreztem, emberileg nem tehetem meg.

Hogyan találtál rájuk?

Áprilisban szétrajzott egy kis csapat Magyarországon, hoztak szép és csúnya, élénk és visszafogott, szeplős és angyalszőke gyerekeket, remek srácokat. Sokat beszélgettem velük, sok mindent tanultam is tőlük. Az volt a legfurcsább, hogy ezek a hatodikos kölykök öregek. Olyan szorongásaik vannak, amilyenek nekem voltak 18 évesen a felvételim előtt. Sokat tanulnak, rohadtul kell bizonyítaniuk. Ezért jutott eszembe, hogy hagyjuk a modern gyerekeket, menjünk vissza időben, menjünk vissza Magyarországnak egy régebbi, archaikusabb részére. Feladtunk egy hirdetést Erdélyben, de nem találtuk meg a fiúkat. És akkor rájöttem, olyanokat keresek, akik nem jönnének el szereplőválogatásra, mert egyrészt nem érdekli őket, másrészt nem hisznek abban, hogy rájuk esik a választás. Másodszor bekéredzkedtünk gimnáziumi magyar órákra, és végül sikerült.

Tudom, hogy a novellát nem sorvezetőként használtad, mégis szembeszökő a szőke, lusta, kövér mama-alak és a sötét, szikár Maia Morgenstern közötti különbség.

Általában a szememre szokták vetni, hogy miért dolgozom külföldi színészekkel. Szerintem csak jót tesz egy filmnek. Ezt speciel magyarokkal akartam megcsinálni, de a színészeket a színházrendezők magántulajdonuknak tekintik. Nekem fontos volt, hogy a néző érezze: ugyan ezek a gyerekek negatív figuraként szállnak ki a filmből, mégsem ők tehetnek mindenről. Szükségem volt egy anyára, aki épp olyan keveset csókolja, mint pofozza a gyerekeit. Ezt Maia tökéletesen meg tudta oldani.

Csáth szerint az életben minden, ami szép és örömteli, az véres és borzalmas is egyben. Ez a modernfelismerés számtalanszor beigazolódott, beigazolódik, a filmed mégis kikerüli ezt a tapasztalatot.

Ezt akkor tudtam volna megcsinálni, ha az első pillanattól kezdve beválasztom a véres jeleneteket, baglyokat, a kutyákat. Sok mindenről ízlésbeli okok miatt kellett lemondanom, sok mindenről az adottságok miatt, sok mindenről pedig azért, mert nem tudtam megfelelő jelenetet írni a motivációkra. Ezért vetettem el például azt is, hogy a fájdalom misztériumát megtapasztalni akaró fiúk egymást is megkínozzák. Tudtam, hogy ők ezt nem tudnák eljátszani és nem lenne olyan a jelenet, ami illeszkedne az egész szerkezetéhez.

Szerinted elbír a néző kilencvenöt percet, amiben ennyire kevés a dialógus?

Van, aki hamar kiszáll és az első perctől kezdve unja, és van, aki még nézné. Számomra minden pillanata rettenetesen hosszú, de azért, mert szenvedek tőle. Biztos lesznek, akik vontatottnak találják majd, de az én filmjeim már csak ilyen lassúak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/04 13-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1453