KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
   2020/április
A FILMELMÉLET MESTEREI
• Kovács András Bálint: A filmről gondolkodás művészete Bíró Yvette 90. születésnapjára
• Kelecsényi László: A hivatásos túlélő Bíró Yvette 90. születésnapjára
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: Idő és figyelem Beszélgetés Kocsis Ágnessel
• Vajda Boróka: Az önazonosság útjain Teketória / Pál Adrienn
• Murai András: Meghurcoltak igaza Varga Ágota történelmi dokufilmjei
• Soós Tamás Dénes: Kemény versenyben Beszélgetés Kollarik Tamással
FELLINI 100
• Bikácsy Gergely: Álom a cirkuszról Fellini 100
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Kránicz Bence: Perzselő színek Lorenzo Mattotti: Fires
• Varga Zoltán: A medve titka Medvevilág Szicíliában
ÚJ RAJ
• Jordi Leila: Bűn és bűnhődés Kínában Diao Yinan
A ZSÁNERFILM TRENDJEI
• Nemes Z. Márió: Képfertőzés Járvány-filmek
• Andorka György: Horror vacui A láthatatlan ember adaptációk
• Herpai Gergely: A Gonosz érintése Hősök, akiket imádunk gyűlölni
JACK LONDON
• Benke Attila: Kutyák és farkasok dala Jack London vadonában
• Schubert Gusztáv: A vagyon szava Martin Eden
FILMZENE
• Pernecker Dávid: A végzet hangjai Mark Korven
FESZTIVÁL
• Pauló-Varga Ákos: Magányos hősök és közösségek Cseh Filmkarnevál
• Pazár Sarolta: Friss fintorok Finn Filmnapok
• Szalkai Réka: Vallások és drogok Rotterdam
• Mátyás Győző: A sokféleség jegyében Rotterdam
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Az ő kis faluja Zárójelentés
• Ádám Péter: Katonadolog A tiszt és a kém
• Vincze Teréz: A fanatizmusra nincs orvosság Az ifjú Ahmed
• Ádám Péter: Fürdőkúra A terápia
MOZI
• Huber Zoltán: Díszvendég
• Pethő Réka: Emma
• Kovács Kata: Boszorkányház
• Fekete Tamás: A láthatatlanok
• Rudolf Dániel: 10 nap anyu nélkül
• Pazár Sarolta: Esőemberke
• Vajda Judit: Hogyan legyél jó feleség?
• Barkóczi Janka: Taníts meg repülni!
• Kovács Patrik: Wasp Network: Ellenállók
• Baski Sándor: Vágyak szigete
• Varga Zoltán: Előre!
• Kovács Gellért: Bloodshot
DVD
• Benke Attila: Moszkva tér
• Kránicz Bence: Richard búcsút mond
• Kovács Patrik: Holiday
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Pofonok és sárkányok

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Kocsis Ágnessel

Idő és figyelem

Soós Tamás Dénes

Az Éden egy többszörös kémiai érzékenységben szenvedő nő történetén keresztül mesél ember és természet viszonyáról.

 

Erősen indult a pályád, a Friss levegő és a Pál Adrienn is kiérlelt, saját filmnyelvet beszélő, nívós díjakat begyűjtő filmek voltak, utána viszont tíz év telt el az Édenig. Hogyan élted meg ezt a hosszú kihagyást?

Szerencsétlenül alakultak a dolgok, mert pont akkor szűnt meg az MMKA, amikor 2010-ben bemutattuk Cannes-ban a Pál Adriennt, és forgalmazni is csak egy évvel később, mindössze 4 kópiával és reklám nélkül tudtuk. Akkor már megvolt a fejemben az Éden terve, amin először Tarr Béla felkérésére kezdtem el dolgozni, de amikor megalakult a Filmalap, ő Szarajevóba ment tanítani, és nem vállalt több produceri munkát. Eleinte voltak fenntartásaim a Filmalappal, többek közt az utolsó vágás joga miatt, ezért csak 2014 körül pályáztam hozzájuk, amikor már mindenki más is. A forgatókönyv-fejlesztéssel, bár csak minimális változtatásokkal éltünk, elment még egy év, aztán pedig különféle súlyos produkciós gondok jöttek, amik késleltették a forgatást. Azt éreztem, hogy eltelnek a legjobb éveim, két  filmet megcsinálhattam volna ezalatt. Nekem idő kell ahhoz, hogy olyasmit adjak ki a kezem közül, amit jónak tartok, de azért nyilván nem tíz év…

A külföldi szereplőkre hogyan találtál rá, hogyan zajlik nálad a színészválasztás?

Van olyan rendező, aki abban hisz, hogy bármit el lehet játszani. Én abban, hogy csak azt lehet, ami valahol megvan benned. Minél jobb színész valaki, annál mélyebbről tudja előásni a szerephez szükséges érzelmeket, de valaminek kell ott lennie a mélyben. És szükség van egyfajta kinézetre is, amiről elhiszem, hogy az az ember olyan, amilyen. Az Édenben Éva nagyon specifikus karakter, hét éve van bezárva a fémmel szigetelt lakásába, és a színészről azt kellett elhinnem, hogy megtörte őt ez a magány, nagyon beteg, de talán sikerül kitörnie. Meg azt is, hogy okos, érdekes, különleges nő, akibe bele lehet szeretni, a betegsége és a depressziója ellenére. Lanát (Lana Barić, horvát színésznő – S.T.) nagyon más szerepben, üvöltöző rendezőasszisztensként láttam, mégis úgy éreztem, hogy megvan benne az Éva szerepéhez szükséges komplexitás. Eleinte nem akartam külföldi színészt, mert borzasztó nehéz jól leszinkronizálni egy teljes filmet, de itthon hiába találtam jó karaktereket, nem volt két ember, akik igazán összeillő párt alkottak volna. Aztán a belga koprodukció miatt belga színész kellett a filmbe, és ott is hosszas keresés után végül egy rendező barátom ajánlotta Daan Stuyvent. Ő rockzenész, soha nem játszott még filmben, de elképesztő, mennyire érzékeny. Pontosan értette a jeleneteket, mindenféle érzelmet azonnal át tudott adni, és meg is tudta ismételni a jeleneteket. Igazi színésztehetség. Lanával pedig nagyon jó párost alkottak.

A filmjeid mind magányos emberekről szólnak, akik megpróbálnak kitörni abból az elszigetelt burokból, amelyben élnek. Miért izgat ennyire az elmagányosodás?

Ezt egy pszichoterápia keretében lehetne felfejteni, de az biztos, hogy a modern világ egyik legalapvetőbb problémájának látom a magányt. Az Édenben arról próbáltam gondolkodni, hogy a környezetünk, a Föld tönkretétele vajon mennyire lehetetleníti el a kapcsolatok kialakítására, a szeretetre való képességünket. Minden filmet úgy próbáltam befejezni, hogy maradjanak a nézőben kérdések, amin tovább tud gondolkozni, ez is ilyen, de itt talán egy picit erősebben állítunk valamit.

Filmes fórumokon komoly viták zajlanak a filmjeid befejezéséről.

Megfigyeltem, hogy a nézők általában a saját beállítottságuk alapján értékelik a befejezéseket: aki pesszimista, az pesszimistának látja, aki optimista, az optimistának. Én a Friss levegő végét pozitívnak tartom, amelyben a kamaszlány elfogadja a saját sorsát, és az anyját, aki egy nyilvános vécében dolgozik. Csak úgy lehet változtatni a sorsunkon, ha megértjük és elfogadjuk azt. Szerintem a Pál Adrienn befejezése is pozitív, mert Piroska a film végére olyan attitűddel képes a munkáját végezni a haldokló betegekkel, ami már nem rombolja őt. Az Éden végkicsengését nem árulom el…

A klímaválsággal kapcsolatban is optimista vagy?

Amikor elkezdtük írni a forgatókönyvet, még nem volt szó a klímaválságról, ezért is kerültek bele az ironikus jelenetek, amelyekben 30 ember tüntet a környezet megóvásáért. Mára ez némiképpen megváltozott. Nem gondolom, hogy jövő kedden eljön az apokalipszis, és mindnyájan meghalunk, de nagyon súlyos károkat okozunk a Földnek, és ha ez nem változik, akkor a következő évtizedekben nehéz problémákkal fogunk szembesülni, például az elsivatagosodás miatt elvándorló emberek tömegeivel.

A film operatőre, Tóth Widamon Máté azt mondta, hogy az Éden mozgatórugója a figyelem. Hogyan építettétek be ezt a koncepciót a vizuális stílusba?

Szerintem a figyelem az alapja minden emberi kapcsolatnak. Erről is szól az Éden, és a film stílusa is a figyelemre épül. Minden filmem kontemplatív film, mert abban hiszek, hogy az idő fontos faktora a megértésnek. Egészen bonyolult történeteket vagyunk képesek megérteni akár egy félperces reklámfilmben is, de az teljesen más hatást kell. Hogy igazán mélyre menjen egy film, vagy egy gondolat, ahhoz másfajta koncentráció és figyelem szükséges, és ezt elérni manapság egyre nagyobb kihívást jelent. Nem gondolom azt, hogy régen minden jobb volt, és bezzeg az én időmben mindenki Kirkegaard-t olvasott, de azt látom – magamon is –, hogy egyre romlik az emberek koncentrációs képessége, illetve az az időtartam, ameddig egy dologra képesek figyelni. Egy kontemplatív stílusú filmet pláne nehezebb végignézni, mert kevesebb olyan hatáselemet használunk, amihez a nézők hozzá vannak szokva: feszültségfokozó vágást, zenét, erős hangeffekteket. És persze a dramaturgiája, a jelenetek felépítése is teljesen más, sokkal nagyobb figyelmet igényel a befogadása, hiszen sokkal több mindent bízunk a nézőre.

Hogyan keltesz hatást a kontemplatív filmben?

Éreznünk kell, hol van az a pont, ameddig még leköti a figyelmet egy hosszú beállítás. Ha egy hosszú snittet máshova teszünk, az az egész film ritmusát megváltoztatja. A vágás ilyenkor hosszadalmas folyamat, mert egy ilyen stílusú filmet gyakran pihentetni kell, hogy friss szemmel nézhessük, nem lehet minden héten újra végignézni. Egy hosszú beállítás belső ritmusát már a forgatáson ki kell alakítani, azon nem tudunk a vágással változtatni, maximum a hangokkal vagy zenével módosíthatjuk. Ráadásul én nem használok aláfestő zenét, mert valahogy mindig úgy érzem, hogy leesik a jelenetről, felesleges túlmagyarázás. Ha zenére van szükség, az a jeleneten belül szólal meg.

Tartasz tőle, hogy az emberi figyelem rövidülésével a kontemplatív filmek elveszítik azt a kevés nézőjüket is?

Tudom, hogy ez ellene megy a forgalmazói stratégiának, de nekem sokkal többet jelent, ha kevés embernek kiemelkedő élményt nyújt a film, mint ha sok ember azt mondja rá, hogy „ez is jó volt”. Én amúgy se azt gondolom, hogy az a jó film, amin végig izgulok, hanem az, ami beleég az emlékezetembe, és utána tovább gondolkodom rajta. Ami egy addig nem látott perspektíváját vagy mélységét mutatja meg egy dolognak.

Nem kötnél kompromisszumot azért, hogy a mai világban könnyebben nézhető filmet csinálj?

Egy film hossza mindig nagy kérdés. Az Éden esetében kezdettől tudtam, hogy ez egy két és fél órás film lesz, ugyanis két szereplő személyiségfejlődését követjük végig ebben a kontemplatív stílusban. Voltak olyanok, akik szerették volna, ha kétórás filmet csinálhatnánk belőle, de az nem ugyanazt jelentené, mint ez a mostani film. Ezeket a hosszú beállításos filmeket nem lehet nagyon másképp összevágni, a jelenetek sorrendjén lehet főként változtatni, viszont ugyanúgy hosszúnak érezné az a néző, aki a két és fél óráson is unatkozik, mert nem a film játékidejét, hanem a jelenetek belső ritmusát érzi lassúnak. Ha a vágás során a film elveszti a kontemplatív stílusát, azaz túl rövidre vágjuk a jeleneteket, akkor egyszerűen csak rossz lesz, mivel nem úgy lett felvéve, és más a jelenetek belső dramaturgiája is. Ha könnyebben nézhető filmeket akarnék csinálni, akkor hagyományos dramaturgiájú filmeket forgatnék. Az Édennél pont annyi kompromisszumot kötöttünk, amivel még elégedett vagyok. Ebben a pillanatban ezt tartom intellektuálisan a legizgalmasabb filmemnek a téma és a megvalósítás komplexitása miatt. A Friss levegő egy anya és a lánya története volt, a Pál Adrienn már sokkal parabolisztikusabb, az Éden pedig egy nagy metafora, és filozofikusabb kérdésekkel foglalkozik. Manapság ez közelebb áll az ízlésemhez.

Tavaly megalakult a Magyar Játékfilmrendezők Egyesülete, amely téged választott meg elnöknek. Miért éreztétek szükségét egy érdekvédelmi egyesület létrehozásának?

A vágókkal, a hangmérnökökkel vagy az operatőrökkel szemben a rendezőknek nem volt érdekképviselete. A tévés rendezőknek, a dokumentumfilmeseknek, vagy az animációsoknak teljesen mások a problémáik, mint nekünk, így mi csak a játékfilmrendezők problémáira koncentrálunk, és ez is rengeteg munkát jelent. Fontos, hogy elindult egy kommunikáció, segítjük egymást. Pontokba szedtük az elképzeléseinket arról, hogyan működhetne jobban a magyar filmgyártási rendszer, összeállítottunk például egy új szerződésmintát a rendezőknek. Az eddigi szerződések részletesen meghatározták, hogy mi egy rendező kötelessége, de kevés dolgot tartalmaztak arra vonatkozóan, hogy a rendező mit várhat el a munkatársaitól. A rendezők sokszor kiszolgáltatott helyzetben vannak anyagilag is. Látszólag nem kapnak rossz pénzt egy filmért, de ha azt nézzük, hogy sokéves munkájuk van benne, akkor a többség a töredékéért dolgozik annak, mint például egy világosító. Az is kérdéses, hogy az adófizetők pénzéből finanszírozott filmek esetében hogyan oszlanak meg a bevételek. Miért csak pár százalék jár a bevételből a rendezőnek, aki több évet dolgozott egy szerzői filmen? Romániában például a teljes bevétel a filmalaphoz kerül vissza, és új filmek finanszírozására fordítják.

Mennyire vagytok bizakodóak a Filmintézet felállításával kapcsolatban?

Azt reméljük, hogy megmarad a magyar film sokszínűsége, és a jövőben is mindenféle film elkészülhet: a tévéfilmek és sorozatok mellett sokféle szerzői film is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/04 08-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14484