KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
   2020/április
A FILMELMÉLET MESTEREI
• Kovács András Bálint: A filmről gondolkodás művészete Bíró Yvette 90. születésnapjára
• Kelecsényi László: A hivatásos túlélő Bíró Yvette 90. születésnapjára
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: Idő és figyelem Beszélgetés Kocsis Ágnessel
• Vajda Boróka: Az önazonosság útjain Teketória / Pál Adrienn
• Murai András: Meghurcoltak igaza Varga Ágota történelmi dokufilmjei
• Soós Tamás Dénes: Kemény versenyben Beszélgetés Kollarik Tamással
FELLINI 100
• Bikácsy Gergely: Álom a cirkuszról Fellini 100
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Kránicz Bence: Perzselő színek Lorenzo Mattotti: Fires
• Varga Zoltán: A medve titka Medvevilág Szicíliában
ÚJ RAJ
• Jordi Leila: Bűn és bűnhődés Kínában Diao Yinan
A ZSÁNERFILM TRENDJEI
• Nemes Z. Márió: Képfertőzés Járvány-filmek
• Andorka György: Horror vacui A láthatatlan ember adaptációk
• Herpai Gergely: A Gonosz érintése Hősök, akiket imádunk gyűlölni
JACK LONDON
• Benke Attila: Kutyák és farkasok dala Jack London vadonában
• Schubert Gusztáv: A vagyon szava Martin Eden
FILMZENE
• Pernecker Dávid: A végzet hangjai Mark Korven
FESZTIVÁL
• Pauló-Varga Ákos: Magányos hősök és közösségek Cseh Filmkarnevál
• Pazár Sarolta: Friss fintorok Finn Filmnapok
• Szalkai Réka: Vallások és drogok Rotterdam
• Mátyás Győző: A sokféleség jegyében Rotterdam
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Az ő kis faluja Zárójelentés
• Ádám Péter: Katonadolog A tiszt és a kém
• Vincze Teréz: A fanatizmusra nincs orvosság Az ifjú Ahmed
• Ádám Péter: Fürdőkúra A terápia
MOZI
• Huber Zoltán: Díszvendég
• Pethő Réka: Emma
• Kovács Kata: Boszorkányház
• Fekete Tamás: A láthatatlanok
• Rudolf Dániel: 10 nap anyu nélkül
• Pazár Sarolta: Esőemberke
• Vajda Judit: Hogyan legyél jó feleség?
• Barkóczi Janka: Taníts meg repülni!
• Kovács Patrik: Wasp Network: Ellenállók
• Baski Sándor: Vágyak szigete
• Varga Zoltán: Előre!
• Kovács Gellért: Bloodshot
DVD
• Benke Attila: Moszkva tér
• Kránicz Bence: Richard búcsút mond
• Kovács Patrik: Holiday
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Pofonok és sárkányok

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A zsánerfilm trendjei

A láthatatlan ember adaptációk

Horror vacui

Andorka György

A „láthatatlan ember” bármely képmanipulációnál tökéletesebb illúziókat rendező figurája a fake news, a big data korában új jelentőséget nyer.

 

Mindenkinek ismerős helyzet, amikor a széljárta házban a látóterünk szélén meglebbenő függönyre vagy egy megnyikorduló ajtó hangjára ösztönösen felriadunk, és tekintetünket – emberi jelenlétet feltételezve – nyomban a kérdéses helyre irányítjuk, az esetek többségében végül konstatálva tévedésünket. Őseinktől örökölt adottságunk, amelyet az evolúciós pszichológiában hiperaktív ágensészlelés”-nek kereszteltek el, nem meglepő módon túlélésünk érdekében alakult ki: józan ésszel is belátható szelekciós előnyt biztosít, ha a furcsa formájú mozgó árnyékban mindig ragadozót látunk, mintsem hogy egyszer a ragadozót véljük puszta érzékcsalódásnak – ha feleslegesen felugrunk, még mindig kisebb baj, mintha ő vetné ránk magát. Sokak szerint hajlamunk a természetfelettiben való hitre is többek között ezen mechanizmus, ha úgy tetszik, evolúciós mellékterméke: az örökösen szándékoltságot feltételező, cselekvő lények keresésére drótozott agy számára csak egy lépés a démonokkal, szellemekkel és imákat meghallgató istenségekkel belakott világ felépítése.

A tudományos-fantasztikus köntösbe öltöztetett láthatatlan-ember történetek az ilyen, transzcendens ágensektől való félelem motívumát racionalizálják. Egy H. G. Wells hőséhez hasonló entitás éppen a fenti képességünkből csinálna bolondot, rövid úton megágyazva a paranoiának az optikailag testetlennek feltűnő, de nagyon is testi jelenlét fizikai tapasztalatainkat meghazudtoló folytonos feszültségével. Az ismerős, amely felkavaró kontextusban jelenik meg, furcsán vagy intuíciónkkal ellentétesen viselkedik – ez éppen a freudi értelemben vett „kísérteties” definíciója. Diszkomfortérzésünk mélyén valamiféle érzék(terület)i össze nem illés, feloldatlan bizonytalanság áll lásd Ernst Jentsch eredeti példáját a fatörzsnek vélt óriáskígyóról, amely megmozdul az ember alatt, de épp ilyen a látszatra mögöttes tömeg nélkül megfeszülő ruhaujj vagy a garat formáját felvevő cigarettafüst-felhő is. Kevés magyarázatot igényel, hogy Wells kisregényének vizuális leírásokban és fekete humorban gazdag szövege miért is kívánkozott filmre, és miért lett hamar klasszikus a máig hatásos trükkökre épített szürreális-abszurd gegekkel teli 1933-as, James Whale rendezte verzió – A láthatatlan ember azonban nem pusztán filmért, hanem esszenciálisan hangosfilmért kiáltó sztori: a fényképezett színházhoz való visszatérés veszélyétől terhes korszakban mintha csak a médium létjogosultságának alátámasztására fabrikált mese lett volna. Főhőse, Griffin azokhoz a filmi szereplőkhöz hasonló, amelyekre Michel Chion teoretikus külön szót talált ki – acousmêtre, „akuzmatikus entitás” –, melyeket misztikus erővel ruház fel a hangforrás beazonosíthatatlansága, és egyfajta omnipotencia képzetét társítjuk hozzájuk, akár Óz vagy HAL, a 2001:Űrodüsszeia fedélzeti számítógépe esetében. Wells története többek között éppen ezt az omnipotenciát teszi témájává, és egyik ihletforrásaként Platón Államát emlegetik, ahol a filozófus Gügész történetében egy láthatatlanná tévő varázsgyűrűről ír, amellyel viselője istenként járhatna az emberek között, fő kérdése pedig az, vajon erkölcsi iránytűnk szilárd adottság, vagy a gonosz mindenkiben csak a lehetőségre vár.

A láthatatlanság azonban nem csak cselekvőképességet, de egyúttal elszigeteltséget is implikál – Anthony West irodalomkritikus például (aki egyébként nem más, mint Wells házasságon kívül született fia), Az időgéphez és a Dr. Moreau szigetéhez hasonlóan, a szerző magányának részben tudattalan leképeződését látja a könyv egyik kulcsmotívumának. A világra terrort szabadítani szándékozó Griffin számára állapota elsődlegesen nem adomány, hanem betegség – ennek fényében pedig napnál világosabb, miért van helye a klasszikus Universal-ciklus szörnyei között: az operaház fantomjától Frankenstein teremtményén át a Farkasemberig mind számkivetett, tragikus (anti)hősökről van szó, akikhez legalább is ambivalens viszony fűzi a nézőt. Mindehhez ironikus adalék az alkotás értékét máskülönben nem csökkentő tény, hogy fals premisszán alapul: ha ugyanis a retina törésmutatóját a levegővel tennénk egyenlővé, a fény egyszerűen áthaladna rajta, a kísérlet alanya pedig láthatóságával együtt a látását is elvesztené – még annál is elszigeteltebb lenne a világtól, mint arra üvegteste ítélné.

*

A láthatatlan ember 2020-as Leigh Whannell rendezte változata radikálisan fordít a nézőponton, amivel egyfelől belesimul a feminista remake-ek kortárs hullámába, azok többségével ellentétben azonban az alapanyagot érvényes, esztétikailag is működőképes módon gondolva újra, miközben számtalan aktuális szorongásra tapint rá, és főként emiatt a helyiérték miatt válik igazán figyelemreméltó darabbá. Ha csupán bizonyos aspektusokra koncentrálunk, első ránézésre nem feltétlenül tűnik fel az invenció – a szexuális zaklatás beemelése kapcsán kapásból beugorhat az Árnyék nélkül, Verhoeven hollywoodi kilépője, egyébiránt a történet legutóbbi mainstream feldolgozása: a kötelező leltár mellett – a tudósok hübrisze, kutatásetikai kérdések és a hatalom ördögi kísértése – az ezredfordulós filmben azonban a téma kiábrándító módon minden különösebb tét nélkül van beleszőve a cselekménybe; hiába jelenti a nemi erőszak hírhedt, részben kivágott jelenete a cselekmény egyik fordulópontját (amely talán túl élesen is veszi be a kanyart a kezdetben még követhető karakterrel), ha a fanyar koktél végül egy szórakoztató, de meglehetősen semmitmondó slasherben oldódik fel. Magyarázhatjuk a bizonyítványt, de Verhoeven, akinél éppen az számít védjegynek, hogy hatásvadász, exploitatív gesztusai legtöbbször nem üres lufik, valójában maga sem volt elégedett az eredménnyel, és a későbbiekben lényegében exkuzálta magát, hogy ezúttal nem sikerült a rá jellemző módon fogást találnia az anyagon.

Az új Láthatatlan embernek a motívum ezzel szemben egyenesen a gerincét képezi, miközben a fókuszt teljes mértékben az áldozatra helyezi át, és egész, hitchcockivá csavart narratíváját a párkapcsolati erőszak allegóriájává emeli, a felkapott „believe women” szlogennel fémjelezhető problémát is tematizálva (utóbbi kapcsán a The Entity című 1982-es természetfeletti thriller említhető távoli előképként). A címszereplő karakterét mindezzel párhuzamosan szinte absztrakcióvá olvasztja. Míg Wells eredeti történetében és az azt szorosan követő koppintásokban Griffin voltaképpen freak, egy biohorror szörnye, ez a háttér és mélység nélküli figura itt nem más, mint szadista illuzionista, testi torzulás helyett tetszőlegesen felölthető hi-tech ruhával, a Universal-menazsérián belül olyasféle fura kivétellé avanzsálva ezzel, akár Batman a szuperhősök között. Az igazán friss ötlet a sztoriban pedig a „gázlángolásra” használt láthatatlanság; a gonosz törekvése ezúttal elsődlegesen a fejben végzett pusztítás, lépésről lépésre elidegenítve az áldozattól környezetét, végcélja pedig – egy gyerek kihordására kényszerítésével – a nő teste feletti teljes kontroll, amelyhez manipulációt és anyagi zsarolást egyaránt bevet. A film elkerüli azt az ösvényt, hogy megkérdőjelezze hősnője valóságérzékelését – ez éppen ellentétes lenne a vállalásával; helyette precízen kigondolva ütközteti a Psychót idéző, pőre vonósokkal kombinált elektronikus káoszt a zongorás „épelme”-leitmotivval Benjamin Wallfisch hangszerelésében, amely szinte kézen fogva vezet minket a megpróbáltatásokon át, a suspense-től az akció és nyílt konfrontáció felé tolódó cselekményben. Az utolsó jelenet Cecilia maszkszerűvé vált arcával, majd eksztatikus búcsúmosolyával egyszerre felszabadító és nyomasztóan kétértelmű lezárás, amely számtalan kérdést hív elő – helyrehozhatók-e a lelki károk, mennyire emészti fel az áldozatot a bosszú, és végül, a kályhához visszatérve: vajon bárkit megkísérthet-e a varázsgyűrűvel kapott hatalom.

*

„Túléli-e a demokrácia a big datát és az MI-t?” – szólt egy a Scientific Americanben néhány éve publikált esszé címe; a kérdés valóban ilyen egyszerű, még ha ez a tömegek számára csak lassanként is kezd leesni. A zaklatás és pszichológiai hadviselés technologizált természete – a testi beavatkozást felváltó felvehető ruha, a képrögzítés motívuma, a főgonosz mint szilícium-völgyi milliárdos – tálcán kínálja, hogy a főhős helyzetére az individuális szintről és a férfi-nő dinamika problémaköréből kilépve tágabb allegóriaként tekintsünk. A „megfigyelési kapitalizmus” és a kibontakozó digitális diktatúrák korában mind hasonló csapdában vagyunk – a privátszféra fokozatos felszívódása, a manipuláció és zsarolás lehetőségét magukban rejtő aszimmetrikus erőviszonyok és az ebből fakadó kiszolgáltatottság a társadalmak ereibe gyantaként szivárgó, egyre bénítóbb alapélmény; akár a film egyik jelenetében a levegőnek beszélő hősnő, úgy osztjuk meg az interneten minden titkunkat, láthatatlan entitások jóindulatára utalva, miközben az abszurd gyóntatófülkében sohasem tudhatjuk, ki, mikor és kinek szivárogtatja ki legféltettebb adatainkat, ha pedig rosszabb helyre születtünk, mikor tiltják le repülőjegy-foglalásunkat vagy kerülünk köztéri kivetítőre. Attól kezdve, ahogyan Cecilia egy internetes cikktől megrettenve hibajavítót pingál a webkamerájára, a sztori a „post-truth” koncepciónak megfeleltethető gázlángoláson át egészen a deepfake-éra tükörképéig vezet: a láthatatlan ember bármely képmanipulációnál tökéletesebb illúziókat rendez, és vele szemben nincs az a halandó, aki ne lenne lejáratható és tönkretehető.

Whannell előző rendezése szintén technológiai félelemekre építette sztoriját – az Upgrade egy elszabaduló MI-chip köré épített akcióhorrorja amolyan szegény ember Robotzsarujaként igyekezett a felszínnél többet tartogató véres szatíraként működni, de néhány szellemesen megvalósított akciójelenet mellett többnyire banalitásba fulladt; A láthatatlan ember azonban minden téren letisztultabbnak, és éppen kevésbé egyértelmű, allegorikus jellegénél fogva lényegesen erőteljesebbnek bizonyul. Ha ez a remekbeszabott zsánergyakorlat valamiért emblematikus Zeitgeist-filmként olvasható, az nem is önmagában a mindenkinek szembeötlő, kétségtelenül intelligensen végigvezetett #MeToo-reflexió, hanem az a mód, ahogyan revízió alá veszi szörnyfilmes alapanyagát; a körülmények szerencsés összjátékának köszönhető, hogy A múmián helyből elhasalt „Dark Universe” Johnny Depp főszereplésével tervezett szabványblockbustere helyett végül ezt a filmet kaptuk, amely mintha csak kikacsintana ránk: tudja ő, hogy a 2010-es éveket magunk mögött hagyva valószínűleg tele már a hócipőnk a vörös farokkal lekerekített Frankenstein-történetekkel, amelyek igazából mégsem képesek kikerülni a „move fast and break things” jelszavát mantrázó elszámoltathatatlan, közveszélyes ámokfutók bűvköréből. Ez a Griffin fikarcnyit sem „menő” antihős, még kevésbé empátiát indukáló, tragikus figura – csak egy pár ceruzavonással felskiccelt, visszataszító pszichopata, a mindenkori elnyomó hatalom szimbóluma. A szörnynek már nem csak teste, de identitása sincs, anyagi erőforrásai és összeköttetései annál inkább, fő célja pedig nem a megsemmisítés, hanem az asszimiláció.

A tanulság pedig világosnak tetszik. A Predator klasszikus egysorosát kölcsönvéve: ha vérzik, meg tudjuk ölni – avagy jelen kontextusra lefordítva: ami drótokból van, leküzdhető –, de ha a rendszer a gondolatainkba férkőzött, aligha van visszaút. Ha valamit, akkor ezt érdemes magunkkal vinnünk a látottakból: nem engedhetjük, hogy, akár egy toxikus párkapcsolatban, észrevétlenül adjuk fel a szabadságunkat, és hagyjuk el a józan eszünket. A láthatatlanok feladata napjainkban meghaladni az apátiát, és színre lépni, amíg nem késő – a szavannákról hozott ösztönök a 21. század dzsungelében már nem riasztanak időben.

 

A  LÁTHATATLAN EMBER (The Invisible Man) – amerikai, 2020. Rendezte és írta: Leigh Whannell. Kép: Stefan Duscio. Zene: Benjamin Wallfisch. Szereplők: Elizabeth Moss (Cee), Oliver Jackson-Cohen (Griffin), Aldis Hodge (James), Storm Reid (Sydney), Harriet Dyer (Emily), Michael Dorman (Tom). Gyártó: Blumhouse Production / Universal Pictures. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 124 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/04 33-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14482