KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/január
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: Tony Richardson

• Jeles András: Küzdelem Napló
SPIKE LEE
• Turcsányi Sándor: New York fényei
FOLYTATÁSOS TÖRTÉNELEM
• Szilágyi Ákos: Tévé-Borisz és Videó-Misa Folytatásos történelem (2.)
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: A DeMille-örökség Pordenone
ROSSELLINI
• Bikácsy Gergely: Vulkán, jégcsap, könnyek Rossellini és a Stromboli
KRITIKA
• Spiró György: Egy műfaj, ami nincs Száműzöttek
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Rosalie vásárolni megy
• Turcsányi Sándor: Hamis a baba
• Schubert Gusztáv: Kősikoly
• Kovács András Bálint: A Halászkirály legendája
• Hegyi Gyula: Harley Davidson és a Marlboro Man
• Fáber András: Csak egy lövés
• Sneé Péter: Doc Hollywood
• Bíró Péter: Leszámolás Kis-Tokióban
• Békés Pál: Delicatessen
• Tamás Amaryllis: Visszatérés a kék lagúnába
KÖNYV
• Takács Ferenc: Össz-kelet-európai szemle MOVEAST – 1.
ELLENFÉNY
• György Péter: A háború

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Spike Lee

New York fényei

Turcsányi Sándor

Vigyázat! Már megint könnyen zavarba eshetünk. Ne adj Isten, könnyen zavarba ejthetőnek látszunk. És mindjárt az első randevún. Az év első filmes találkozása olyan, mintha legalábbis társkereső szolgálat szervezte volna. Információk híján a hirdetések szlogenszerű félmondataitól vezetve keressük az igazit. Ki vár ránk a moziban? Spike Lee. Már az első pillanat, az oly fontos primerhatás is mellbevágó. A szép szőke herceg ugyanis fekete. Mit fekete? Néger. Nem csoda hát zavarunk, hiszen mi... mi, na mik is; fehérek vagyunk. De mennyire!

Spike Lee amerikai filmrendező, író, producer, színész négerfilmeket csinál. Ráadásul ezzel nincs is egyedül. Az amerikai film egy eddig itthon jószerivel ismeretlen irányának igen markáns képviselője lép elénk. Azon filmek közül, amelyekhez – bemutatásra váró három produkciója – tartozik, tán egyedül a New Jack Cityt volt módunk látni. De ő szegény csak egy fattyú, az új afro-amerikai és régi amerikai-amerikai film szerelem(?)-gyereke. Feketéket persze láthattunk eddig is. A napi hollywoodi termést szemlélve jelentős számú négerszínű szereplővel találkozhatunk. Van detektívnéger, cowboynéger, űrnéger, sőt, négerbába is. No de embernéger, ilyet ki látott? S ki akart látni? A földrajzi távolságon túl segített a mozi és a tévé is ködbeburkolni személyét. S most elénk lép. A kellemetlen ismerős. Azt sem tudjuk, tegezzük vagy magázzuk. Eddig elegendő volt, mondjuk Stanley Kramert emlegetni és honi párhuzamokat előrángatni. Most viszont beláthatjuk, ez képtelen ötlet. Az egyetlen, a racionális út, amin ott tolong fél Amerika, nem járható. A szép érzelmes történetek megkönnyezése vagy a liberális charta aláírása után hazamegyünk, hogy ugyanúgy elkapjuk az asszony frakkját és szidjuk a... Így hát roppant kínos a dolgot szóba hozni. Csak akkor morgunk valamit, ha már nem tudunk kitérni. E morgásnak is szigorú szabályai vannak. Hiszen évszázak bizalmatlansága nevelte újhazug tolvajnyelvünket. De Spike Lee olyan kérdésekkel vág nyakon percenként, amelyeket nem lehet morgással elintézni. Ha nem, hát nem, kivárjuk, míg leveszik a műsorról. Különben sem kell mindenbe beleütnünk az orrunkat, ők meg úgysem jönnek le a vászonról. Ennek tudata biztonságot ad. Nyugodtan elmehetünk megnézni Spike Lee filmjeit.

Nekünk 1989 óta csinált filmjei válnak láthatóvá. Először a Do the Right Thing (Tedd, amit kell), amely a mi kétes keresztségünkben a Szemet szemértmet kapta. A film az esztendő (1989) legforróbb napjának történetét meséli el. New York-ban vagyunk, Brooklyn közelében, a Bedford-Stuyvesant Avenue-n, ahol ócska bérházak között áll Sal Híres Pizzerája. Már maga a színhely is beszédes, sejthetjük, mi vár ránk. A Bed-Stuy olyan, mintegy képeslap. Sűrítménye, esszenciája a nyomornegyednek, akármerre tekintesz, szegénység, munkanélküliség, dreck, crack. Négybetűs szavakból álló üdvözlet, üzenet a negyedik világból. Itt csetlenek hőseink, szinte élik mindennapi életüket. Ezer néger, csak elvétve akad közöttük egykét idegen, fehér, sárga, rózsaszín. Az olasz pizzasütő család, a távol-keleti szatócs házaspár és a csupán egy villanásra föltűnő all-american guy, John Savage. Nem vitás tehát, kik játszanak hazai pályán. Már ha ez fontos. Ennek eldöntésére tökéletesen elegendő, ha arra gondolunk, hány alkalommal volt nekünk is olyan fene fontos, hogy kié is itt a tér. Hogy kik mondták, még inkább kik merészelték mondani: a mienk. De mielőtt belefeledkeznénk saját bajainkba, elsodornak a történések. Spike Lee nem enged egy percnyi lazítást sem. Gondosan porciózott anekdoták füzérével tartja ébren figyelmünket. A vásznon a nagy meleg ellenére vadul ügyködnek a subickos képűek. Lassanként megismerjük az utca összes fontosabb figuráját. Az öreg részeges mihasznát; a három középkorú, iszogató mihasznát; a sok fiatal, hangoskodó mihasznát és a magányos, laza őrülteket; a mázsányi hordozható rádióval a hóna alatt reppelő bárgyú óriást; a hektikás aktivistát és az olasz pizzéria egyetlen fekete dolgozóját, a kifutófiút (egyébként az ifjú Pelére kísértetiesen hasonlító Spike Lee alakítja), aki élelmiszer-házhozszállítás közben könnyen hazaugrik zuhanyozni, beesik barátnőjéhez egy pásztorórára.

Az ő viszonya a főnökével, munkatársaival nyilvánvalóvá teszi, ki mire számíthat, ha vége lesz a filmnek. Munkaviszony: én dolgoztatlak, én dolgozom neked. Önérdeknek nevezzük a szabályokat. Nyugodtan bámulhatunk a kamerába (néző a tükörbe), a társadalom gyér tapsa nem marad el. De ha közben úgy próbálunk mozogni, mintha élnénk, pláne mint ahogy azt a filmekben látjuk, egész egyszerűen nevetségessé válunk.

Az én pizzámon nőttek fel, mondja Sal, amint nézi az utca forgatagát, majd visszafordul konyhája felé, és pillantása megáll egy félmosolynyira a dicsőségfal képein. Híres olasz-amerikaiak dedikált fotói lógnak ott. Jellegzetes társaság, De Niro, Stallone, Al Pacino. Miközben az abszolút fajgyűlölő olasz kukta kedvenceiként csak Magic Johnsont, Michael Jacksont és a hasonlókat tudja felsorolni. S nem is érhet meglepetés, a pokol épp akkor szabadul el, amikor itt van az ideje. Ráadásul mi Csehovtól azt is tudjuk, hogy a falon lógó vadászpuska feltétlenül elsül a darab végéig. Nekünk most Frank Sinatra sül el: ezen és az üvöltő Public Enemy-n tör ki a botrány. Fight the Power. Húsz év keserűsége, gyűlölete, négyszáz év szenvedése, Mike Tysonért és Rocky Marcianóért. Be kell látnunk, ezért vannak ők a filmben. Kicsit még felmentést is adnak. Ez annyira ki van találva, hogy világosabb bőrszínnel akár e dicsőségfalra is fel lehetne kerülni vele. S jő a nagy hirig, majd a nyugtalanító vég. Napjaink aljas közmegegyezése. Marad mindenki a helyén, és nincs megbocsátás, a gyűlölet is marad. Érvek a vádak. Értelmetlen dolog művészi kifogásokat hangoztatni akkor, amikor nem is föltétlenül ezzel van bajunk. Habár... a fajgyűlölet mindig (itt is) abszurd. Ki a fajgyűlölő, és ki a kisebbség? A feketék utálják az olaszokat, a sárgákat, amazok is egymást, a fradisták az emtékásokat, a portás a ki-bemászkálókat, őt a felesége, én pedig fölrúgom a kiskutyát. Mit érünk ezzel, hogy Spike Lee-nek igaza van? Nem a mi dolgunk. Nem az a rossz, hogy minden kérdést föltesz, hanem hogy mindenre válaszol is. Elintézi magával a dolgot, a néző csak annyiban érdekli, hogy akkor nevessen és sírjon, amikor annak itt van az ideje. És ez nem fajgyűlölet? Feltétlenül érdemes megjegyezni, hogy a Szemet szemért minden kockája alatt hallatszik valami zene. Spike Lee filmjeiben kiemelt fontossággal bír a muzsika. Így is van ez rendjén, hiszen tudjuk jól, arról a világról, amelyről Spike mesél, jazz, blues, soul, funky és társaik nélkül nem lehet igazat szólni. Másrészt viszont ez a kor szava. Az utóbbi években a filmzene újbóli, immár ki tudja hanyadik helykeresésének lehetünk fültanúi. Sok-sok hangos és színes film a mozikban. Most azért másról is szó van. Lee filmjei, és vele együtt említhetjük a mai afro-amerikai filmek legtöbbjét – sajnos hozzánk igen kevés jut el belőlük –, amelyek nyilvánvaló rokonlelkűséget mutatnak az említett zenei műfajokkal. Túl bizonyos megérthető, de nehezen szerethető agitprop szintű szociális hangsúlyosságon, a belülről való önmeghatározás igényét. Ehhez szükséges az akváriumi környezet, a Harlem is.

Szóljon hát a zene, legyen nekik jazz. Mo’ Better Blues. Bleek Gilliamet csak a hangszere érdekli, a zene teszi boldoggá. Ismerős a felállás, sokaktól tudhatjuk, az ilyesmi nem szokott bejönni. Film a jazzről? Film az emberi kapcsolatokról? Mind a kettő. Egyik sem. Hogy ilyen szép színes a mozi, ellentmondani látszik az emlékeinknek. Hogy arról beszél, vannak e zenénél fontosabb dolgok (hűség, barátság, hasonlók), megerősíteni látszik emlékeinket. Ha az első hangosfilmtől Coppola Gengszterek Klubjáig nem minden arról szólna, amiről a Mo’ Better Blues, akkor hihetnénk, hogy ez a jazzfilm nem azért ilyen attraktívvá világított, fotografált, mert ma így illik filmet csinálni, ha nem buknánk az újdonságra, pláne a másságra. Amire viszont fölfigyelhetünk, s majd a következő filmjében igazolva is láthatjuk, Spike Lee vonzódása a sztárokhoz. Érdemes ezt megjegyezni, hiszen megszabadulhatunk általa ostoba prekoncepciónktól. Tévedés azt hinni, hogy kisebbségekről, szubkultúrákról csak a halmozottan hátrányos helyzetű (film)művészet beszélhet autentikus módon. Kellenek a sztárok is, flittereik is. E filmben az abszolút sztár, Denzel Washington (Glory, Cry Freedom) mutatja magát a főszerepben. S talán épp itt válik csillaggá az a Wesley Snipes, akit – ha akartunk – már láthattunk a New Jack Cityben. És látni fogunk az eladdig utolsó Spike Lee filmben, a Dzsungellázban is.

Fogalmam sincs, miért gyűlölik egymást négerek és olaszok, hiszen olyan megejtően egyformák. Itt van Spike Lee, amott Francis Coppola. Mind a kettő elkészíti a maga kis filmjét a szegény művészről, aki galád környezete miatt nem tud testestül-lelkestül hangszerének (kamerájának?) élni (Mo’ Better Blues, Gengszterek Klubja). Aztán ha zenére van szükségük, mindjárt futnak a papához (Mo’ Better Blues – Bill Lee; Keresztpapa III – Carmine Coppola).

Spike Lee következő filmjében, a Dzsungellázban visszatér önmagához, újra a fajgyűlölet, a rasszizmus tébolya köti le figyelmét. Amit mond és ahogyan mondja, az már tripla csavar, anti-ellen. Bár lehet, ez csak jóindulatú feltételezés. Mert mit is látunk? Harlemet, a Striwer’s Row-t, ahol jól menő afro-amerikai építészek, highschool teacherek, papok élik a középosztály ismert rekvizitjeivel kényelmessé és biztonságossá szilárdított életüket. Szép ruhákban kísérgetik jóllakott gyermekeiket az iskolába. Munkahelyükön olyan foglalatosságokkal ütik agyon az időt, amelyekben bőségesen nyílik mód önmaguk kifejezésére. Azért, hogy ne legyen minden oly tökéletes, néha-néha előszédeleg ócska száz dollárt kunyerbálni a kábítószermámorban vigyorgó testvér is. Így életes a dolog. Nem is ő okozza a világ bajait, hanem a digók.

Hogy miért, azt ismerjük. (Máshonnan.) No, itt a csavar. A nyelv, amiről beszéltünk, minősítetten diszkriminálóbb itt, mint a legtöbbször és leghangosabban elátkozott fehér filmekben. Mindazonáltal, ha ezt elfogadjuk is választott művészi eszköznek, még mindig nincsenek megoldva problémáink. Hiszen a vándorként érkező idegen meséit hallgatva még mi is gyanakodni kezdtünk, vagy csupán annyi a különbség, hogy a királyfi emitt Burkus, amott meg Dióbél. És akkor még hol van a három próbatétel. Ez a mese mindjárt a lényegre tér: bemeséli nekem, hogy a sikeres néger sztárépítész azért lobban lángra folyamatos fastfood vacsorázgatás közben olasz titkárnője iránt, mert egész életében fehér pinup girlökkel ingerelték. Ilyen fokú értéktévesztés a világon nincs. A címlaplányok mint a társadalmi nyomásgyakorlás eszközei idáig nem ezen a szinten működtek. És ahogy azt is nehéz elképzelni, hogy kapcsolatok őszintesége, tisztasága múlik azon, hol köttetnek, Lee az előbbit ítéli alkalmasabbnak. A melodráma sztorija a különböző bőrszínűek közötti kapcsolatokról dalol. Ami a benne levőknek egész jó, az környezetüket fejtörésre készteti. Természetesen soha nem a sajátjukéra. Mindezt a rendező a tőle megszokott filmkészítői színvonalon adja elő. Bámulatosan beállított jelenetek szünet nélkül. Ezért is érezhetjük igen bántónak, ahogy közben az anyagát kezeli. A film egyik csúcsjelenetében nők beszélgetnek. Éppen egyikük gyászos sorsa a téma, férje lelépett egy fehér csajjal. A hősnő barátnőit összeválogatni sem lehetett volna jobban. A feketének minden lehetősége jelen van itt, a világosfeketétől a feketénél sötétebb árnyalatig. S a zömmel írásban kipontozandó társalgásból mint kardcsapás hasít elő a kérdés: ki a néger? Megáll a levegő, a nézőtéren görcsbe rándul a gyomor, de a rendező is berezel. A jelenetet saját nehézkedési ereje lefuttatja, s gyorsan előkavar a kábítószeres bátyó, hogy széles jókedvében beintsen. Kinek? Nyilván Cassavetesnek vagy Faulknernek. Én mégis inkább azt hiszem, nekünk. Spike Lee nem tudja zavarba hozni önmagát. Megy minden tovább, mintha mi sem történt volna. A zsöllyében még az egész biztosan csak nekünk szóló, testünkre szabott axiómához (néger az, aki annak vallja magát) sem merünk fordulni. A görcs marad. Nem így a szocialista realizmus legrosszabb napjait idéző narkós, aki Lee sztárkultuszának engedve kis időre átadja a helyét Anthony Quinnnek. Ő egy rusnya digó fajgyűlölő tatát alakít lenyűgöző hiteltelenséggel, szeretnivaló manírjaival. Quinn már Cecil B. DeMille vásznán is mászott lóra, annyi mindenféle fajta ember volt már, hogy csak mosolyogni lehet tudathasadásos ágálásán. Egyszerűen nem tudja, hogyan is kell (illik) igazán fajt gyűlölni. Lee a filmjét Yusuf Hawkins emlékének ajánlja. Ő az a fekete fiú, akit olasz huligánok a brooklyni Bensonhurstön, a film másik színhelyén, 1989-ben azért vertek agyon, mert azt hitték, hogy egy közéjük tartozó lánynak udvarol. S míg a Fekete Moszlimok szelleme suhan át a mozin, mi a legnagyobb jóindulattal is maximum Meredith Hunterre merünk gondolni, bár tudjuk, az angyalok rég a pokolban vannak.

A hírek egyébként jók. Spike Lee Malcolm X életéről készül filmet forgatni. Logikus.

Eddig hát a mesék, most egy kicsi forma. A rendező kedvtelve mutat úgy párbeszédeket, mint ahogy mi pingpongcsatákat nézünk, fejünket kapkodva. A kamera a kérdezőről svenkel a válaszolóra, majd vissza. Egyet ide, egyet oda. Ez a tempó jellemzi leginkább Spike Lee filmkészítői metódusát. Egyet ide, egyet oda. Mindent és mindenkit a maga helyére, a kellő időben. A patikamérleg a felvevőgéppel azonos értékű alkotói eszköz nála. Pedig mérleggel még nem sikerült művészetet dekázni. Most sem. Bár pontatlanságon sem kaphatjuk kezelőjét. Ez is valami!(?) Az, mondhatnánk, hiszen olyan kérdésekről beszél, amilyenekről mi álmodni sem szeretünk. Ezért mégsem dicsérhetjük. Ma már nem szokás. Ami olyan, amilyen, azt heroikus tehetetlenségünk se tüntesse föl másnak. Csak ártanánk vele. És ha e színes filmek után valakiben hiányérzet maradna, gondoljon a fények helyett New York árnyaira.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/01 08-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=122