KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
   2013/november
KENNEDY-FILMEK
• Andorka György: Camelot legendái Kennedy-filmek
SVÉD ZSÁNER
• Roboz Gábor: Testkereskedelem Call Girl
• Vajda Judit: Hideg nyomon Camilla Läckberg krimik
• Hegedüs Márk Sebestyén: Vörösben, sárgában, feketében A svéd giallo
BALKÁN EXPRESSZ
• Forgács Iván: Lépéshátrányból lépéshátrányba Horvát film
TRENDVÁLTÓK
• Csiger Ádám: Stáb nélkül lázadó Robert Rodriguez
• Pernecker Dávid: Egyetemi évek Don Hertzfeldt
WEB-MOZI
• Karkus Zsolt: Csatornaváltók nemzedéke YouTube vs. Televízió
MAGYAR MŰHELY
• Murai András: Tapasztalat és emlékezet között Krónika – újranézve
WEB-MOZI
• Kránicz Bence: Reformkonyha Chili vagy Mango
KLIPMÁNIA
• Szabó Dénes: Robot a kamera mögött Daft Punk klipek
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Tabuk Cinefest
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Budapest retró Beszélgetés Papp Gábor Zsigmonddal
MAGYAR MŰHELY
• Sárközy Réka: A krónikás humánuma Sára Sándor: Krónika
TELEVÍZÓ
• Margitházi Beja: Menekülő (út)vonalak Felsőbb parancs
KRITIKA
• Baski Sándor: Greta és a város Frances Ha
• Nevelős Zoltán: Egy nehéz nap odafenn Gravitáció
DVD
• Pápai Zsolt: A Kelet
• Géczi Zoltán: Onibaba
• Pápai Zsolt: Gyula vitéz télen-nyáron
• Czirják Pál: Brazil
• Soós Tamás Dénes: Élni és meghalni Los Angelesben

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Krónika – újranézve

Tapasztalat és emlékezet között

Murai András

Sára Sándor szinte valamennyi dokumentumfilmje a magyar történelem egy-egy epizódjának kizökkent idejét hivatott „helyre tenni”.

Fekete-fehér filmen, statikus képeken, félközelikben komponálva, asztal mögött ülő férfiak több mint egy napnyit beszélnek – régi módszer, legyinthetünk, és nem mai befogadónak való időélmény. A Krónika „beszélő fejes” történelmi dokumentumfilm a múlt század nyolcvanas éveinek elejéről, a második világháború magyar katasztrófájáról – maga a film is történelem már. Bátor, előremutató szerepét betöltötte akkor, amikor az eseményeket elhallgató és meghamisító történelmi értelmezések ellenében felmutatta a 2. magyar hadsereg tragédiáját. A Krónika azonban csak messziről tekintve látszik társadalmi berendezkedéshez kötött (tehát diktatúrában történelmi igazságot kimondó), régivágású dokumentumfilmnek. Ha közelebb megyünk Sára Sándor rendezéséhez, vagyis újra nézzük ezt a monumentális eposzt, mást tapasztalunk. Azt például, hogy ez a film tud valamit arról, hogyan kell a nézőben a „belső mozit” működésbe hozni. Erre emlékeztem kamaszkoromból – úgy tűnik –, mert bennem maradtak azok a képek, amiket a visszaemlékezők elbeszéléseiből akkor alkottam magamnak. 1983-ban. Ma nem kell hétről hétre kivárnom az újabb részeket, mint akkor, az egycsatornás televízió korában, mikor először tűzték műsorra. A YouTube által töményen nyújtott film-dózis még erősebbé tette az élményt, beszippant a lassan, de szuggesztív elbeszélésekből bontakozó film. Sajnáltam, hogy véget ért a huszonhat óra, szerettem volna még nézni az idős férfiak arcát, hallgatni történeteiket, pedig jelentős részben a borzalomról beszéltek, mindenki a saját és egyben kétszázezer társuk haláltusájáról. A személyes elbeszélések erejéhez semmi sem fogható, ám nem önmagában az arcok és a hozzájuk tartozó történetek erős hatásában, és nem is egyszerűen a pusztulás minden részletre kiterjedő beszámolóiban látom a film máig tartó szuggesztív hatását. Inkább abban, ahogy a visszaemlékezések anyagával dolgozik, ahogy a személyes történetek fonalát összeszövi, és kollektív emlékezetté szerkeszti. A Krónika belső logikája miatt lüktető, élő ma is, ahogy a montázzsal létrehozott sajátos struktúrája megalkotja a túlélők tapasztalataiból a történelmi emlékezetet.

Természetesen a Krónika nem csak szerkezetét tekintve, de minden szempontból rendkívüli teljesítmény. Kétségtelen, hogy bemutatása körüli nehézségek, a betiltás is hozzátartozik a Krónika kitüntetett filmtörténeti helyéhez, csakúgy, mint maga a témaválasztás: merész tett, hiszen a doni katasztrófa a hetvenes évek végén, mikor Sára elkezdi a munkát, tabutéma. Utólag, életművét ismerve nem meglepő, hogy a 2. magyar hadsereg traumatikus történetének rekonstrukciója érdekli, hiszen ma már jól láthatóan vonzódik a kibeszéletlen, elhallgatott történelmi eseményekhez. Szinte valamennyi dokumentumfilmje a magyar történelem egy-egy epizódjának kizökkent idejét hivatott „helyre tenni”, vagyis az emlékezet folytonosságát megteremteni (gondoljunk a bukovinai székelyek sorsát elbeszélő „Sír az út előttem …”, vagy a szovjet gulágokba hurcolt lányok, asszonyok szenvedését feltáró Magyar nők a gulágon című filmre). A 2. magyar hadsereg kataklizmájáról nem lehetett őszintén beszélni a Kádár-rendszerben, nem lehetett utólag, a nyilvánosság előtt „megtörténtté” tenni, hiszen „fasiszta hordának” kellett tekinteni a Szovjetuniót megtámadó hadsereget. Ezen a hamis képen először Nemeskürty István könyve, a Requiem egy hadseregért kívánt változtatni 1972-ben. A következő őszinte beszédet már nem bírta el a rendszer, talán azért mert ilyen hosszú film még a kommunista mozgalomról sem készült, s valószínűleg azért sem, mert a Krónika elsőként megszólaltatva őket, a túlélőkkel beszélteti el a magyar hadsereg teljes történetét. Az 1942 tavaszától 1943 tavaszáig tartó eseményeket övező több évtizedes hallgatás csendjét a leghitelesebb személyek törték meg, azok, akik átélték. A 25 részből három adás ment le, mikor levették műsorról. Sára nyilatkozataiból tudhatjuk, az a rész verte ki a biztosítékot a szovjet elvtársaknál, amelyben az egykori magyar karpaszományos őrmester egy ukrán tanítónőhöz fűződő szerelmi viszonyát beszélte el. Szovjet nő nem folytathat viszonyt a fasiszta bérenc magyar hadsereg katonájával, különösen, miközben férje a fronton harcol. A Krónikát a rendszerváltásig, egészen pontosan 1992-ig nem játszotta a magyar tévé. Még akkor, mikor levették műsorról a Krónikát, Sára és munkatársai (Csoóri Sándor és Hanák Gábor dramaturg) elkészítettek a mozik számára egy ötrészes (nyolc órás) változatot, Pergőtűz címmel, amit aztán a tévé is vetített. Így töredékesen, de mégiscsak eljutott a nézőkhöz a 2. magyar hadsereg túlélők tanúvallomásaiból építkező története.

80-90 visszaemlékező felkutatása és megszólaltatása önmagában rendkívüli teljesítmény, ráadásul a szereplők a hadsereg teljes vertikumát képviselik. A honvédek, tartalékos tisztek, vezérkari főnökök és munkaszolgálatosok egymásnak adják a szót (anélkül, hogy erről tudtak volna, mikor elbeszélték a saját történetüket), a pozíciók alapján is különböző szubjektív nézőpontokat a film találkoztatja, s az eltérő perspektívákat egymás mellé helyezve arra „kényszeríti” nézőjét, saját maga rakja össze egy-egy esemény képét. Sára többször nyilatkozta, hogy nem volt nehéz dolga az interjúk során, mert a több évtizedes hallgatás után rendkívüli igényük volt a túlélőknek, hogy a felszínre engedjék az elfojtott emlékezetet. De tegyük hozzá, mindehhez, az interjúalanyok őszinte megnyilatkozásához azonban a megfelelő légkört és bizalmat meg kellett teremteni, amihez Sárának (bizonyítják ezt más dokumentumfilmjei is) kivételes képessége van. Egészen rendkívüli az az aprólékosság, precíz részletesség, ahogy elbeszélik a visszaemlékezők az eseményeket, leírják a helyszíneket, beszámolnak a dermesztő fagyról, a záporozó lövedékek hangjáról. A filmen végigvonul ez a sajátos kettősség, amit az események tárgyilagos leírása és a jelenben újraélt múlt szubjektív élménye jelenít meg.

 A film szerkezetének kialakításakor az alkotók arra építettek, hogy a visszaemlékezők ugyanazon témáról rendkívül hasonló módon beszéltek, időnként pedig ugyanazt mondták el. Ezeket az átfedéseket, közös halmazokat természetesen észre kellett venni a több tucat „magányos” interjúban, és úgy egymás mellé helyezni, hogy az egyéni történet-darabkák összeadódva újabb minőséget, a közös emlékezetet hozzák létre. A több mint százórányi nyersanyag rendszerezéséről mondta Sára, hogy az „anyag önmagát szervezte”. Mit jelenthet ez? A kérdés messze vezet, nem kevésbé súlyos dilemmához, mint hogy ki írja a történelmet. A hiteles tanúk, azok, akik részt vettek az eseményekben és tőlük első kézből hallhatjuk, mi és hogy történt, nem látják át az összefüggéseket, nincs rálátásuk az események tágabb kontextusára, csak azt érzékelik, ami közvetlenül velük és környezetükben történik. Ez a szemtanúk generációjának töredezett emlékezete. Az egységben és kronológiában láttatáshoz szükséges a következő generáció tekintete, az elemeket összeillesztő, ok-okozati kapcsolatokat felállító szemléletmód. A második és harmadik generáció tagja azonban, nem tehet mást, szelektál, kiemel, vág és szerkeszt. A Krónikában a montázs alakítja ki a személyes visszaemlékezések halmazából a témákat, amiket aztán kronológiába rendez. A visszaemlékezések azonban úgy állnak össze elbeszélő folyamattá, hogy közben a 25 részen át az egyéni sorsok is kibontakoznak. Ismét egy kettősség: a film elején megjelenő arcok a film végére ismerőseinkké válnak, beszédstílusuk, szóhasználatuk egyedisége önálló személyiségekként jeleníti meg a visszaemlékezőket, személyes sorsuk egésszé áll össze, miközben épp az ő szubjektív világuk mozaikos szerkesztése mutat túl az egyéni életutakon és tágul egy egész történelmi esemény elbeszélésévé.

A mű hitelességét önmagából meríti. Nincsen külső referenciára szüksége, múlt-szakos tudósokra, vagy archív felvételekre. Bár valamennyi rész elején korabeli híradókból látunk néhány perces összeállítást, ezeknek az ideológiával átitatott felvételeknek a Krónikában az feladata, hogy leleplezze a Horthy-kor hivatalos nyilvánosságát, és az itt sugárzott hamis képet ellentétbe állítsa a visszaemlékezésekből kibontakozó értelmetlen szenvedéssel és halállal. Az archív felvételek és a jelen idejű elbeszélések közötti óriási szakadék felerősíti a nézőben a 2. magyar hadsereg katonáinak teljes kiszolgáltatottságát, odavetettségét, reménytelenül és távol a hazától.

A Krónika különös súlyát mindezért nem csupán a Kádár-kor társadalmi – politikai kontextusa adja, nem csak azért működött a film, mert hiányt pótolt, űrt töltött be a közelmúlt történelmének kibeszéletlen eseményét elbeszélve. A másodlagos emlékezet feladatát végezték el a Krónika alkotói: a személyes visszaemlékezések összhatását megteremtve elsőként hozták létre a 2. magyar hadsereg tér-idő egységbe szervezett kollektív emlékezetét, és ez a szerkezet (mindegy melyik évben és rendszerben nézzük) mindig működik, hibátlanul építi a visszaemlékezők saját tapasztalataiból a múlt közös tudását.

 

Magyar Műhely rovatunk szereplő cikkek mindegyike a Sára Sándor – Gaál István emlékkonferencián (ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet 2013. szeptember 27-28.) tartott előadás alapján készült.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 4-5. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11658