Trendváltók

Robert Rodriguez

Stáb nélkül lázadó

Csiger Ádám

Tarantino a filmek, Rodriguez a filmkészítés legnagyobb rajongója.

A posztmodern tömegfilm pionírjai, de a sorrend mindig Tarantino és Rodriguez. Előbbi filmjeit nagy várakozás övezi és keveseknek okoz csalódást, míg az utóbbi körüli hype alábbhagyott, miután gyerekfilmekkel jelentkezett. Tarantino elsősorban posztmodern forgatókönyvírásban úttörő (írónak, kritikusnak, filmtörténésznek is vallja magát), Rodriguezt kis büdzséből dolgozó indie self made man hősként, „egyfős filmstábként” méltatják, de sokkal inkább a legfejlettebb típusú direktor, a szóló filmkészítő prototípusa. Nem tartja magát különösebb művésznek, de mániája, ars poeticája a művészi innováció, kreativitás. Szerinte aki nem instant tökéletességre törekszik, hanem minőség helyett minél nagyobb mennyiséget megcélozva alkot, az a gyakorlással járó fejlődésnek, a hibákból való tanulásnak (és kis költségnél a javítás lehetőségének) köszönhetően kvantitás mellett kvalitásban is hamar felülmúlja azt, aki megpróbál a semmiből mesterművet alkotni. Tapasztalatból beszél, elég megnézni stabilan sikeres karrierjét és terjedelmes filmográfiáját. Azt tanácsolja a kezdőknek, hogy filmezzenek minél többet, bármiről, ami eszükbe jut, ne féljenek a kudarctól. Számára nem a mű, hanem a művészi alkotófolyamat a fontos (és az abból fakadó öröm), nem fetisizálja a műalkotást, hisz azokat emberek csinálják, akik nem hibátlanok. Tarantino ritkán jelentkezik filmmel, de azokat úgy kidolgozza, mintha regényt írna, Rodriguez állandóan filmet készít és azokon is számos posztot tölt be, így aztán vannak rossz munkái (bevallása szerint ezekből tanulta a legtöbbet), de sokkal több jó. Még mindig fejlődik, és fog is. Tarantino folyton filmekről beszél (sajátjairól vagy kedvenceiről), Rodriguez erőssége a tartalom helyett a forma, ő filmes fogásairól tud napestig mesélni. Előbbinél a filmes utalás, utóbbinál a filmtrükk rengeteg. Tarantino a par excellence posztmodern tömegfilmes, korai munkái a klasszicizmus és a modernizmus szintézisét adták, napjainkra egyre inkább nosztalgikus lett, a kortárs filmezést megvetve visszafelé indult az időben, Oscar-esélyes presztízsfilmekkel, instant klasszikusokkal jelentkezett, a visszavonulást fontolgatja. Rodriguez nem látja olyan sötéten a jövőt, sőt, határtalanul optimista. Tarantino forgatókönyvíróként ismertette meg magát, Rodriguez viszont a kezdetektől mindent maga csinál a filmjein, a színészetet leszámítva. Tarantino a posztmodern tömegfilm elitjét képviseli, amit viszont Rodriguez csinál, az szenny, aljaművészet. Nem csak a posztmodern, az indie és a low budget tömegfilm, hanem a grindhouse, az exploitation, a B-film és a trash pionírja is, de ő készíti a legjobb élőszereplős rajzfilmeket, képregényfilmeket, emellett rövidfilmre elegendő high concept alapötletekből csinál pörgős nagyjátékfilmeket. A filmkultúra, majd a filmkészítés (technikai fejlődése miatt bekövetkezett) demokratizálódásának, ezzel mintegy népművészetként való újjászületésének (olcsó és egyszerű kamerák gyerekek kezében, videólejátszó, tévé minden lakásban) köszönheti karrierjét, de megszállott amatőrfilmesből multitalentum guruvá fejlődött. A posztmodern műfajfilm populárisabb oldalát képviseli, nevezhető (szegénysorról jövő, de fősodorba tartó) (neo)klasszicistának, kvázi népi művésznek, ősfilmesnek. Tarantino zászlóvivője, ő viszont terméke is a posztmodern filmnek, túl is haladta azt.

Példaképei műfajfilmes szerzők, Hitchcock és követője, Carpenter. Utóbbihoz hasonlóan igyekszik a filmezés minél több területét kontrollálni, a filmkészítés egyetlen szegmensétől sincs elidegenedve. Auteur, de a legújabb fajtából. Tartalom helyett stílusban gondolkodik, mesterember, napjainkban ismét így tartható fenn a szerzői alkotás. Fanatikus innovátor: pályája eleje szegénysori gerilla trükkökről szólt, mára (a digitális filmezés és a számítógépes effektusok elterjedésével) a filmtechnika pionírjává vált, mert így tud gyorsan, olcsón, hatékonyan dolgozni, állandó bevételt termelve megélni a filmezésből. A mozi számára bűvészmutatvány. Öntörvényű, maximális szabadságra törekszik, ezért érdeklik olyan olcsó, minimalista, eszképista formátumok, mint a képregény, a rajz és azok fejlettebb verziója, a számítógépes animáció. Tízgyerekes mexikói-amerikai családból jön, autodidaktaként rákapott a kreativitás okozta sikerélményre, munkalkoholista. Egy átlag hollywoodi direktor mit sem ér stáb nélkül, ő ellenben igyekezett minden posztnak mestere lenni, nála a filmezés nem csapatmunka, hanem a legnehezebb, legkomplexebb egyéni sport.

A kölyök mozija

Gyerekként a rajz, az animáció érdekelte. Sosem készített animációs filmet, de minden mozija (erőszak-ábrázolása különösen) rajzfilm- és képregényszerű. Az animáció és a graphic novel tartalmilag a gyerek- és családi zsánerrel járnak együtt, Rodriguez ebben is alkotott, de elsősorban a transzgresszív felnőtt rajzfilmekért (Tűz és jég, Heavy Metal), valamint a felnőtt képregényért (Sin City) rajong, a gyerek- és felnőttfilm határainak elmosódása szintén a posztmodern jellemzője. Korai rövidfilmje, a Bedhead kísértetiesen hasonlít az élőszereplős animeként aposztrofált, ultraerőszakos Tetsuo - Vasemberre. Az animáció és a képregény egyaránt a szegény ember művészete, az olcsó nyersanyag nagy alkotói szabadságot garantál, minimális materiális akadály áll csak a teremtő művészi fantázia útjában - de ugyanez valódi szereplőkkel nagyobb kihívás. (Ha a film bűvészmutatvány, a színész a valóság táptalaja benne.) Debütfilmjére, az El Mariachi - A zenészre gerilla módszerekkel gyűjtötte a büdzsét, nem csoda, hogy megtartotta azon (szponzorai által becsült) szokását, hogy kevés pénzből készít méregdrágának látszó filmeket. E munkája híresen kis büdzséjű és pörgős forgatása alkalmával legtöbb döntése mögött nem művészi, hanem praktikus okok álltak. Gyakorlásképpen, edzésként készítette. Amatőrfilm, home made movie. Számos oka volt arra, hogy a színészit leszámítva minden létező poszton ő dolgozott a filmen: spórolt a büdzsén és a forgatási időn, a „csináld magad” elvet vallja, nem szívesen osztozik a filmezés jelentette örömön (legfeljebb kezdőkkel, barátokkal és amatőrökkel, a profi stábtagokat ki nem állhatja), látens mizantróp, ha filmezésről van szó. Nem volt biztos abban, hogy mihez van tehetsége, mindent maga csinált, hogy minél több szakmában fejlődjön és bármely területen kaphasson munkát a filmiparban. Az El Mariachit exploitation-filmnek nevezte, roncs-stílusa alapján a hetvenes évek grindhouse mozijainak mezőnyébe illik, de a VHS-korszak hatását is mutatja (videóra forgatták). Mentes bármiféle túlproduceltségtől, maximálisan hatékonyság-optimalizált, a bakikat elfedi a villámgyors tempó (ennyiben Rodriguez B-film és trash mezőnyben is pionír). Mizantróp forgatási módszere ok nélkül lázadás, a hagyományos filmezés, a csapatmunka-filmkészítéssel járó kompromisszumok világa elleni harag, így valósítja meg a gyakorlatban a formalista szerzői filmezést. Az El Mariachi hőse magányos, szegény népművész, aki csak azt akarja csinálni, amit az ősei: alkotni és megélni – ez legszerzőibb filmje.

Leginkább alulreprezentált nagyjátékfilmje a Roadracers. Első nyíltan posztmodern munkája, hisz egy retró TV-sorozat epizódjának készült. A Haragban a világgal posztmodern zsánerfilmes parafrázisa. David Arquette játékát látva megkockáztatom, Rodriguez színészvezetése alulértékelt: összes protagonistája James Dean-hasonmás rebellis, karakterben pedig Snake Plissken-féle macsó. Banderas, Clooney és Freddy Rodríguez neki köszönhetik legemlékezetesebb mozis alakításaikat. Karaktereik mind alteregók, Rodriguez a színészi játékot is kontrollálja. A Desperado sequelként következetlen, inkább mozi-változat: nagyobb (de még mindig alacsony) büdzséjű remake, a Mariachi-demókazetta stúdió-verziója. Az elnagyolt akció-western történetről játékos humor és rajzfilmszerű akciókoreográfia vonja el a figyelmet. Tarantino színészként előadott híres jelenetét is Rodriguez írta. Míg előbbi nagy hangsúlyt fektet a részletekre, utóbbi a nagyjátékfilmes hosszúságú szkriptjeit összecsapja (a stáblistán karakterek neveiként tömegfilmes archetípusok szerepelnek), de egy-egy jelenet, párbeszéd vagy beszólás intervallumán belül alulértékelt szövegíró, történetmesélő. Számos szcénája épül egy gegre, sztorira, témára, annál jobban megy neki, minél kevesebb játékidővel kell számolnia, a Mariachi-trilógiában számos mikrotörténet található, melyek extrém stílusát a narrátor-karakter szubjektív szemszögével motiválja, A vihar kapujában után szabadon. A Négy szoba egy direktor-kvartett szkeccsfilmje, megelőlegezi a három rendező által jegyzett, szintén több (rengeteg karaktert felvonultató) fejezetre épülő Sin City-t (Rodrigueznek a fáma szerint a Ponyvaregényhez is volt köze). Az Alkonyattól pirkadatig írója Tarantino (radikális műfajváltása a Ponyvaregény fordulatait idézi), Rodriguez hamisítatlan trashfilmet rendezett a szkriptből, rövidfilmes helyett immár klippesztétikával. A The Faculty - Az inváziumban a posztmodern műfajfilm Tarantino utáni legtehetségesebb forgatókönyvírójával, a tinifilm-specialista Kevin Williamsonnel boronálták össze. A posztmodern önreflexió felszíne alatt a történet ismét egy magányos, ok nélkül lázadó, nonkonformista hősról szól, ez a narratíva Rodriguez gyerekfilmjeiben tért vissza.

Vissza a jövőbe

A Kémkölykök váltásnak tűnik a pályáján: gyerekfilm, alacsony korhatárral, míg a Desperado és az Alkonyattól pirkadatig csupa vér, erőszak, erotika és profanitás. Pálfordulásról pedig szó sincs, a Bedhead és a Négy szoba általa rendezett epizódja egyaránt e film főpróbái voltak, de felnőtt filmjeiben is találunk fontos gyerek-karaktereket. A The Faculty - Az invázium tinifilmes vonala is visszaköszön, hisz mindkét mozi hőse kiközösített geek, magányos csodabogár. A Kémkölykökben látható mókás sci-fi találmányok rímelnek a filmtechnikai invenciókra, amiknek Rodriguez híve lett, nevezetesen a (forgatást megkönnyítő, gyorsabbá és olcsóbbá tévő) CGI-ra és digitális filmezésre (míg Tarantino retró, régisulis fogásokat használ). Nem tiszteli a hagyományokat, újdonságot keres, hisz afelé tud fejlődni, de nem csupán a hi-tech filmezés híve, a Kémkölykök-széria során kreatívan használt régi, low-tech metódusokat, amikor így tudott gyors és költségkímélő lenni (máskor a legújabb technológiával mesél régimódi meséket). Ahhoz képest, hogy posztmodernista, Rodriguez felnőtt korhatáros munkáiban meglepően kevés a filmes utalás, míg a Kémkölyköket egyszerre dominálja gyerekfilmes humor és posztmodern játékosság, amelyek kiválóan összeillenek, hisz a mímelés gyerekes. A Kémkölykök 3-D: Game Over alkalmával a három dimenziót próbálta ki, a Kémkölykök 4D: A világ minden ideje pedig „szagos film”. Utóbbival sem csak pionír, de múltidéző is, hisz már a hatvanas években is voltak ilyen kísérletek az amerikai szegénysori filmgyártásban. Nála a szagos effektek a szennyhumort egészítik ki. Szóviccekkel feszegeti a gyerekfilmes korhatárt, William Castle-t idéző gimmickeket (szegénysori gerilla-fogásokat) használ. A Kémkölykök-filmek esti mesék a gyerekeinek, a Cápasrác és Lávalány kalandjai 3D-ben szkriptjét pedig már velük közösen írta, gyermekei álmait vették alapul. Családi film, de nem csak családoknak, hanem családtól, ő így játszik a srácokkal a hátsó kertben. A protagonista álomnaplót vezet, a zsáner szürrealista fantasy-trash gyerekfilm. A posztmodern műfajfilmezés erősen kompatibilis a gyerekfilmmel, a vígjátékkal és a trash-sel, hisz infantilis eszképizmus működteti, Rodriguez ezúttal a komikus, gyerekeknek szóló B-film, trash, sőt (itt csak finoman tabusértő) exploitation és grindhouse úttörője volt. (Korábbi munkái zsáner- klasszikusok trash-verziói, a Kémkölykökkel a Bond-filmeket parafrazeálta.) A Sin City alkalmával immár a színészekkel való, és a színészek közötti munkát is nagyban megkönnyítette, tanult a hasonlóan mizantróp mentalitású és filmtech-pionír George Lucastól. Megidézett olyan letűnt zsánereket, mint a film noir, mely ugyancsak B-filmes antihősöket és exploitation brutalitást kínált (míg Frank Miller a képregény és a felnőtt tartalmak összeházasításában volt pionír).

A Grindhouse-duplafilmmel, azon belül a Terrorbolygóval visszatért az explicit posztmodernizmushoz, a szegénysori double feature roncsfilmek és a VHS-korszak hangulatát rekonstruálta, de a tőle megszokott vadiúj filmtechnikákkal. Rodriguez és Tarantino ikerfilmjei ugyanazon mozifikciós univerzumban játszódnak, de karakterek térnek vissza korábbi filmjeikből is, ebben a posztmodern tömegfilmes szerzők eszképista világteremtő fantáziája dolgozik. A „money shot” szcénáknál roncsolja a filmfelületet: a „jó részeknél” visszatekergetett, rongyosra nézett videókazetták képe festett így. A fabulát tabusértések, a szüzsét önreflexív gegek dominálják. A Grindhouse-projekt legérdekesebb szegmensét a két film elé-közé beékelt ál-előzetesek jelentik, melyek közül a Rodriguez rendezte Machete volt a legnépszerűbb. Míg a retró duplafilm megbukott, e rövidfilmből egész estés változat készült, azaz újabb demokazetta kapott stúdió-verziót. A kisfilm a leginkább gazdaságos, gyors és lényegretörő műve, hisz csak a „money shot” jeleneteket, a műfaji attrakciókat kellett leforgatni hozzá, nincs sallang, nincs üresjárat. Ő és Tarantino amatőr kamutrailer-készítő pályázatot hirdettek a Grindhouse-duplafilm kapcsán, melynek nyerteséből (Hobo With a Shotgun) is nagyjátékfilm készült, ami csak egyetlen mű az általuk keltett retró-hullámból. Two Scoops című rövidje kreditei szerint „Robert Rodriguez és a Te filmed”: pályázatot hirdetett megírt, de félbehagyott jeleneteinek befejezésére. Ez is gerilla (ön)reklám, újabb lépés a filmezés demokratizálása, interaktívvá, népművészetté való kiterjesztése felé.

A Csodakavics a Ponyvaregény gyerek-trash verziója: epizódokra bontja a filmet, amelyeket összekeverve mesél, és a filmfelületen is megjelenített DVD-távkapcsolóval navigál közöttük. Az eredeti cím Shorts, mely rövidfilmeket is jelent: ezúttal ál-előzetes helyett kisfilmmel nyitja egész estés műsorát, majd megtartja ezt a struktúrát. (A B-, grindhouse, exploitation és trashfilmek is csupán tömegfilmes „money shot” attrakciókat kínáló szcénák lazán összefüggő füzérei.) Az ideális Rodriguez-mű a rövidfilm, amiben egy ötletre egy önálló opus épül, mely így mentes bármiféle túlgondoltságtól, pazarlástól. Ugyancsak reklámfilm a The Black Mamba Kobe Bryant főszereplésével és annak Mariachi-filmekre hajazó heroikus (ezúttal sportfilmes látványosságként funkcionáló) brillírozásával. A Mariachi-trilógiát záró Volt egyszer egy Mexikó politikai felhangjai komolyodást mutattak, de Rodriguez megtartotta korábbi filmjei energikus, vad stílusát, öntörvényű módszereiből mit sem kellett feladnia, nagyobb szabadsága van, mint valaha - a Machete ölt hasonló stílben forgatta, mint debüt-filmjét.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 32-34. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11660

Cikk értékelése:

szavazat: 580 átlag: 5.73