KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/február
PSZICHOMOZI
• Hirsch Tibor: Kalandok a Sors Könyvében Mesefilmterápia – 1. rész
• Margitházi Beja: Egy asszony meg a fia Beszélnünk kell Kevinről
• Pintér Judit Nóra: A sötét érzelmek iskolája Iskolai ámokfutók
KÉMHÁBORÚ
• Sepsi László: Kémek a Köröndön John le Carré ügynökei
• Nevelős Zoltán: Figurák a táblán Suszter, szabó, baka, kém
• Ardai Zoltán: A szochaza védelmében K-európai kémtörténetek
• Ruprech Dániel: Kémek, akik Bogárral jártak NDK spionok
KEROUAC
• Szalay Dorottya: Az élet lüktetése Jack Kerouac filmen
SHERLOCK HOLMES
• Varró Attila: A bűn hálójában Korunk Sherlock Holmes-a
• Roboz Gábor: Az eltűnt álmok nyomában Sherlock Holmes nevében
KEN RUSSELL
• Varga Zoltán: A zenerajongó látnok Ken Russell paradoxonai
• Hubai Gergely: Szabad adaptáció Ken Russell zeneszerző-trilógiája
SKOLIMOWSKI
• Nagy V. Gergő: Ezerarcú kívülálló Jerzy Skolimowski
FILMEMLÉKEZET
• Kóbori Sarolta: Brazil magyarok Adalberto Kemény és Rodolfo Rex Lustig
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 3. rész
ANIMÁCIÓ
• Lovas Anna: Animált gyászterápia Anilogue
• Varga Zoltán: A macska tudja csak… Macskanimációk
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Álmodni fényes nappal Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret
• Hlavaty Tamás: Méliès utolsó megkísértése Martin Scorsese: A leleményes Hugo
KRITIKA
• Baski Sándor: Kesztyűs kézzel A Vaslady
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
KRITIKA
• Kolozsi László: Ez itt a Fincher helye A tetovált lány
MOZI
• Kolozsi László: Aztán mindennek vége
• Vincze Teréz: Üvöltő szelek
• Pintér Judit: Az élet négyszer
• Vajda Judit: Életrevalók
• Sepsi László: Géppisztolyos prédikátor
• Pápai Zsolt: Vörös Hadsereg Frakció
• Tüske Zsuzsanna: Muppetek
• Varró Attila: Hadak útján
• Pálos Máté: A szerelem művészete
• Baski Sándor: A legsötétebb óra
DVD
• Nagy V. Gergő: Felettünk a föld
• Pápai Zsolt: Szalmakutyák
• Tosoki Gyula: Bárcsak
• Pápai Zsolt: 30 perc, vagy annyi se
• Czirják Pál: Mephisto
• Géczi Zoltán: Az erdő foglyai
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A Vaslady

Kesztyűs kézzel

Baski Sándor

A máig szélsőséges érzelmek által övezett Margaret Thatcher alakját a filmesek leplezetlen szimpátiával ábrázolják. Phyllida Lloyd verziója sem kivétel.

Az Egyesült Királyság első, és eddig egyetlen női miniszterelnöke akkor távozott a hatalomból, amikor Kelet-Európa rendszert váltott. A két esemény között nincs összefüggés, ám jelzésértékű, hogy amiképpen a szocialista múltat nem sikerült még filmes formában kielégítő módon feldolgozni, úgy a briteknek sem volt elég két évtized arra, hogy a thatcheri örökséggel kezdjenek valamit. Az ok mindkét esetben ugyanaz lehet: az ominózus politikai periódus, illetve a főszereplők személye túlságosan megosztó, nehéz közös, a többség által elfogadott nézőpontot találni; a forró témával könnyen megégethetik magukat az alkotók.

Ennek fényében nem olyan meglepő, hogy „a magyar Kádár-film” még nem készült el, a brit filmesek visszafogottsága azonban annál nehezebben magyarázható. Őket ugyanis aligha lehet azzal vádolni, hogy túlzott óvatossággal nyúlnának a közéleti témákhoz. Éppen ellenkezőleg: szívesen dramatizálják a közelmúlt politikai eseményeit, akár úgy, hogy a valós közéleti személyiségeket állítják főszerepbe (A királynő, Frost/Nixon, A Tony Blair-ügy), akár a teljes elit kigúnyolásával (Egy kis gubanc). Annak ellenére, hogy Margaret Thatcher személye és ténykedése még manapság is komoly indulatokat vált ki, eddig meglehetősen kesztyűs kézzel bántak vele. Regnálásának 11 éve alatt alteregói természetesen feltűntek a képernyőn és a mozivásznon is (elsőként a Szigorúan bizalmas James Bond-filmjében), jellegzetes hanghordozása és megjelenése kihagyhatatlan ziccert jelentett, így főként szatirikus műsorokban és sitcomokban foglalkoztak vele.

Drámai figurává kényszerű távozása után vált, utolsó hatalomban eltöltött napjait először 1991-ben dolgozták fel (Thatcher: The Final Days), majd pár éve egy másik tévéfilm járta körbe ugyanezt a periódust. A James Kent által rendezett Margaret (2009) tisztességes, elhivatott és imponálóan makacs politikusként ábrázolja a Vasladyt, aki tulajdonképpen önhibáján kívül kénytelen lemondani a párt és az ország vezetéséről. Egyetlen tévedése, hogy még akkor is görcsösen kapaszkodik a hatalomba, amikor már mindenki számára egyértelmű, hogy nem győzhet – ráébredve erre, elsírja magát, de ettől nem szánalomra méltó, bukott politikusnak, hanem esendő embernek látszik. Hasonló szimpátiával közelít személyéhez a szintúgy a BBC-nek forgatott Margaret Thatcher: The Long Walk to Finchley (2008), amely a leendő Vaslady politikai pályafutásának kezdeteit mutatja be, első nyilvános szereplésétől parlamenti képviselővé történő megválasztásáig. Az igazi Thatchernél jóval szemrevalóbb Andrea Riseborough alakításában egy talpraesett, ambiciózus, felvilágosult fiatal nőt ismerhetünk meg, akinek az előítéleteket leküzdve kell egy férfivilágban boldogulnia – a néző nem is tehet mást, minthogy szurkol a sikeréért. A 2002-es The Falklands Play sem üt meg kritikusabb hangot, noha a Vaslady kormányzásának egyik legvitatottabb külpolitikai incidensét eleveníti fel. A filmbéli Thatcher szenvedélyesen, mégis racionálisan érvel a katonai beavatkozás mellett, igazi „államasszonyként” lép fel. A produkció patrióta hangvétele már-már anakronisztikus, ami nem meglepő, a szkript ugyanis még a konfliktus idején, a nyolcvanas években íródott, de BBC végül pont a túlzott propagandisztikussága miatt nem forgatta le.

Az első, nagyszabású mozifilmes verzió ehhez képest csak annyiban különbözik a televíziós drámáktól, hogy – amint azt a The Guardian kritikusa találóan megállapította – Thatcher történetéből kispórolja a thatcherizmust. A Margaret, a The Long Walk to Finchley vagy a The Falklands Play részletesen bemutatja azokat a politikai csatározásokat, parlamenti vitákat, amelyeket meg kellett a miniszterelnöknek vívnia munkáspárti ellenfeleivel és pártbeli riválisaival. A Vasladyben mindez csupán illusztráció. Phyllida Lloyd (Mamma Mia!) filmje már első jelenetével a néző szimpátiájára apellál, hiszen címszereplőjét törékeny, zavart idős néniként mutatja be, aki, kiszökve a gondozói felügyelet alól, tejért áll sorba a sarki közértben. A felütés nem arra szolgál, hogy keretbe helyezze az egykori miniszterelnök visszaemlékezéseit az életrajzi filmek szokásos sablonjait követve; a történetnek valójában ez a fő szála. A dementiával küzdő, elhunyt férjével beszélgető Thatcher mindennapjainak bemutatására jóval több idő jut, mint politikai pályaképének felvázolására. A különféle asszociációk nyomán megelevenedő flashbackek csak az életút legfontosabb állomásait villantják fel: az apa zöldséges üzletében eltöltött tanulóéveket, az első lépéseket a politika világában, megismerkedését leendő férjével, Dennis Thatcherrel, megválasztását, a szakszervezeti tüntetések és a falklandi incidens nyomán kialakuló konfliktushelyzeteket.

A film felépítése jelentős drámai potenciállal kecsegtet: az életével számot vető, szeretett-gyűlölt közszereplő figurája önmagában is izgalmas, úgy pedig még inkább az, hogy nem egy fiktív személyiségről van szó, hanem a 20. század egyik meghatározó politikusáról. Lloyd Vasladyjének azonban nincs mivel számot vetnie, nem gyötrik semmilyen kétségek, ha nyomasztja valami, akkor az „csak” az elmúlás gondolata, a reflektorfényben eltöltött, pezsgő politikai karrier és a tétlen, betegségek által megkeserített nyugdíjas évek kontrasztja. A Vaslady valójában nem politikus biográfia, nem törekszik sem teljességre, sem objektivitásra. Azzal, hogy az alkotók az idős Thatcher nézőpontjából tekintenek végig a karrier állomásain, nagyrészt semlegesítik azokat az egyébként jogos vádakat, mely szerint a film nem mutatja be a Thatcher-korszak árnyoldalait, a sztrájkoló bányászok, szakszervezetek álláspontját; a kritikus hangokat mindössze az utcán randalírozó agresszív tömegek hívatottak illusztrálni. Lloydék nyugodtan védekezhetnek azzal, hogy a politikus Thatcher-figurája azért olyan idealizált, mert az idős Thatcher így látja saját szerepét, és a felvillantott történelmi eseményeket is saját szubjektumán szűri át.

A zenehasználat, a fényképezés és egyes dialógok azonban arról árulkodnak, hogy az alkotók nem csak bemutatják, de azonosulnak is Thatcher önképével, amihez Meryl Streep is nagyban hozzájárul. Tökéletesen imitálja a Vaslady modorosságait, jellegzetes gesztusait, alakítása pontos – de talán túlságosan is az. Elődei a BBC-drámákban nem tudtak ilyen bravúrosan átlényegülni azzá a Thatcherré, akit nyilvános fellépései nyomán mindenki ismer, de nem is biztos, hogy akartak. A Margaret Lindsay Duncanjének például a hangszíne is eltérő, természetesebb tónust használ, ezért is tűnik az ő verziója emberibbnek, hétköznapibbnak. Streep Vaslady-je ellenben a legtriviálisabb magánbeszélgetések során is úgy szónokol, mintha a parlamentben lenne; az ikon mögötti hús-vér embert igazán csak az aggkori jelenetekben lehet meglátni.

Az összes eddigi mozgóképes feldolgozás Thatcher legendáját építi, ügybuzgóságát illetően azonban A Vaslady még ebből a mezőnyből is kiemelkedik, ami mindenképpen különös, tekintve, hogy rendezője, írója (Abi Morgan) és főszereplője is a politikai spektrum túloldalán helyezkedik el. A rejtély feloldása Margaret Thatcher ellentmondásos személyiségében rejlik. Közéleti tevékenysége, a feléje áradó szélsőséges érzelmek révén valóban könnyű célpontnak számít, pláne azok számára, akik nem vallják a nézeteit. Története azonban, a politikai kontextust zárójelbe téve, egyben egy olyan páratlan női karriertörténet is, amelyet még legádázabb ellenfelei is elismernek. Thatcher a self-made woman alakjának tökéletes megtestesítője, aki egy férfiak által uralt világban jutott el a legmagasabb pozíciókig – A Vaslady alkotóit ez az aspektus érdekli. Olvasatukban Thatcher öntudatos, emancipált nő, aki azzal, hogy beférkőzik a hatalmasok közé, missziót teljesít. Amikor a Falkland-szigeteki háború idején egyik embere szóvá teszi neki, hogy nem jártas a hadi ügyekben, azzal vág vissza, hogy neki élete minden egyes napján harcot kell vívnia – Lloyd és Morgan filmjének ez a kulcsmondata. Thatcher valójában nem volt feminista – a konzervatívok épp azért tudták elfogadni, mert nem kérdőjelezte meg a hagyományos férfi-női szerepeket, sőt a politika világában is férfiként lépett fel –, az első brit női miniszterelnökként mégis úttörő szerepet vállalt. Az ellenséges környezetben diadalmaskodó, magára utalt, kemény nő mítosza olyannyira erős, hogy minden más értelmezést háttérbe szorít. Innen nézve A Vaslady elfogultsága és elfogódottsága nem meglepő – éppen ellenkezőleg: papírforma.

A Vaslady (The Iron Lady) – brit-francia, 2011. Rendezte: Philippa Lloyd. Írta: Abi Morgan. Kép: Elliot Davis. Zene: Thomas Newman. Szereplők: Meryl Streep (Margaret Thatcher), Jim Broadbent (Denis), Susan Brown (June), Iain Glen (Roberts). Gyártó: Film4 / Pathe / Canal+ Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 105 perc. 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/02 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10964