KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/február
PSZICHOMOZI
• Hirsch Tibor: Kalandok a Sors Könyvében Mesefilmterápia – 1. rész
• Margitházi Beja: Egy asszony meg a fia Beszélnünk kell Kevinről
• Pintér Judit Nóra: A sötét érzelmek iskolája Iskolai ámokfutók
KÉMHÁBORÚ
• Sepsi László: Kémek a Köröndön John le Carré ügynökei
• Nevelős Zoltán: Figurák a táblán Suszter, szabó, baka, kém
• Ardai Zoltán: A szochaza védelmében K-európai kémtörténetek
• Ruprech Dániel: Kémek, akik Bogárral jártak NDK spionok
KEROUAC
• Szalay Dorottya: Az élet lüktetése Jack Kerouac filmen
SHERLOCK HOLMES
• Varró Attila: A bűn hálójában Korunk Sherlock Holmes-a
• Roboz Gábor: Az eltűnt álmok nyomában Sherlock Holmes nevében
KEN RUSSELL
• Varga Zoltán: A zenerajongó látnok Ken Russell paradoxonai
• Hubai Gergely: Szabad adaptáció Ken Russell zeneszerző-trilógiája
SKOLIMOWSKI
• Nagy V. Gergő: Ezerarcú kívülálló Jerzy Skolimowski
FILMEMLÉKEZET
• Kóbori Sarolta: Brazil magyarok Adalberto Kemény és Rodolfo Rex Lustig
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 3. rész
ANIMÁCIÓ
• Lovas Anna: Animált gyászterápia Anilogue
• Varga Zoltán: A macska tudja csak… Macskanimációk
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Álmodni fényes nappal Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret
• Hlavaty Tamás: Méliès utolsó megkísértése Martin Scorsese: A leleményes Hugo
KRITIKA
• Baski Sándor: Kesztyűs kézzel A Vaslady
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
KRITIKA
• Kolozsi László: Ez itt a Fincher helye A tetovált lány
MOZI
• Kolozsi László: Aztán mindennek vége
• Vincze Teréz: Üvöltő szelek
• Pintér Judit: Az élet négyszer
• Vajda Judit: Életrevalók
• Sepsi László: Géppisztolyos prédikátor
• Pápai Zsolt: Vörös Hadsereg Frakció
• Tüske Zsuzsanna: Muppetek
• Varró Attila: Hadak útján
• Pálos Máté: A szerelem művészete
• Baski Sándor: A legsötétebb óra
DVD
• Nagy V. Gergő: Felettünk a föld
• Pápai Zsolt: Szalmakutyák
• Tosoki Gyula: Bárcsak
• Pápai Zsolt: 30 perc, vagy annyi se
• Czirják Pál: Mephisto
• Géczi Zoltán: Az erdő foglyai
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Animáció

Anilogue

Animált gyászterápia

Lovas Anna

A 9. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál egészestés filmjei rendre megtörték az animáció nagy tabuját, szembenéztek a halállal.

Az egészestés animációs filmek eddig szemérmesen elzárkóztak a nagy tabu elől: újabban különböző felfogású és nemzetiségű alkotók kezdtek kendőzetlenül beszélni a halálról, mintha mindenkinek ugyanaz jutott volna az eszébe. Vagy csak az Anilogue válogatása volt ennyire halálosan tudatos?

Kissé zavarba is ejthet az a kendőzetlenség, ahogy a fesztivál nem egy filmje hozzááll fő témájához, a halálhoz. A modern nyugati kultúrában nevelkedve már a Grimm fivérek meséi is hátborzongatóbbaknak számítanak, mint egykor – a népi ihletésű elbeszélések félvállról veszik szerepőik testrészeinek és életének elvesztését –, a halál közvetlen tapasztalatáról szóló társalgás ma legfeljebb szemlesütés kíséretében kerül elő. Geoffrey Gorer már 1955-ben a „halál pornográfiájáról” beszélt, amennyiben a halandóságról való párbeszéd hiánya a szexualitás 19. századbeli tabuszerepére emlékeztette. Mára csak még jogosultabb lett a goreri kifejezés: míg a televízióból, nyomtatott és elektronikus sajtóból gátlástalanul zúdítják ránk a katasztrófák képeit, totálisan immunissá téve a nézőket százak, ezrek elvesztésére, sehol nem látni emberközeli gyászt, őszinte gesztust. A szerencsétlenségek, mészárlások áldozatai csupán számok, a tragédia fokmérői, a bűn mértékének fokozói.

És akkor 2011-ben egyszer csak itt terem egy virtuális csoport, különböző művészekből, akik mindössze a magyar fesztivál szervezői révén alkotnak közösséget, és kibukik belőlük a halál és a gyász témája. Ezek az animációk élesen szemben állnak a hollywoodi mainstream felfogással, melyben szinte észrevétlenül halnak meg mellékszereplők tucatjai, mert hiszen, ha az aktív főszereplő mindent túlél, a történet diadalmas happy enddel zárulhat. Ez a halálidegen felfogás fokozatosan árnyalódik, ahogy haladunk keletre. Egy interjúban Inoue Takehito, a Vagabond szamurájos manga alkotója, arra a kérdésre, hogy munkái erőszakosabbak-e az amerikai képregényeknél, azt válaszolta: annak tűnnek, mivel ő minden egyes sebet szépítés nélkül megjelenít a papíron, átéleti karaktereinek halálát, így annak ellenére, hogy kevesebb halálesetet mutat be, sokkal inkább felzaklatja az olvasót. Nem véletlen, hogy mangájából még nem készült rajzfilmes adaptáció. De az sem, hogy az anilogue-os felhozatalból a japán animék kezelték legtermészetesebben témájukat.

 

 

Virrasztás nélkül

 

A versenyprogramba bekerült két anime, a Csillaghajsza és a Levél Momónak a díjnyertes Egy macska kettős életével kiegészülve alkották a fesztivál gyász-trióját, melyeknek alaphelyzete olyannyira hasonlít, mintha közös pályázatra készültek volna. Mindhárom film középpontjában egy kislány áll, aki nemrég vesztette el apját, és félárván maradva anyja kénytelen róla gondoskodni. Kettejük kapcsolata egyik esetben sem felhőtlen, hiszen a kenyérkereső szerepét magára kényszerítő anyák nem tudnak elég időt és figyelmet szentelni érzékeny gyermekükre, látszólag erőssé válva a kislányoknak sem hagyják, hogy megéljék az elválás szomorúságát, akik így begubózva megrekednek egy sérült, félelemtől teljes lelkiállapotban. Végül is mindegyik lány egyedül marad, apjukat a túlvilág, anyjukat a munka választja el tőlük, és ha nincs az egyedülálló kaland, ami megtöri körülöttük a jeget, talán örökre a feltáratlan gyászba fagyva hibernálódnak. Az Egy macska kettős élete a legszentimentálisabb a három közül, de ez az anime is hagyja, hogy az akció uralkodjon a történeten: az apa elvesztésétől megnémult kislány a felnőttek cselszövése révén kerül bajba, mikor az apját is megölő, mulatságosan kegyetlen gengszterfőnök elrabolja őt, de csak a felnőttek tudják onnan megmenteni is. Zoé csak akkor „gyógyul meg”, mikor macskája és a pótapjává váló rabló segítségével fizikailag megsemmisítik a gonosz megtestesítőjét, és anyja a rémképtől megszabadulva újra melléje áll.

A Levél Momónak történetében nincs ilyen külső erő, ami ellen ki lehetne állni, se mindenható felnőttek, a legnagyobb bűnt maga Momo követi el. Utolsó találkozásukkor haraggal vált el apjától – aki később balesetben elhunyt –, és ezt képtelen magának megbocsátani. A belső feloldozást a japán népmesék youkaiait (szörnyeit) idéző, minimális természetfeletti képességekkel bíró, mókás karakterek hozzák el, de csak miután feje tetejére állították a csendes vidéki hétköznapokat. Momónak előbb el kell fogadnia a másvilág létezését, majd együtt élnie a bosszantó lényekkel, és végül megbocsátania magának, amiért igazságtalanul bánt a szüleivel. Momo nemcsak sodródik a felnőttek kontrollálta eseményekkel, mint az Egy macska… Zoéja, hanem kezébe veszi az irányítást, amikor anyja élete is veszélybe kerül.

A Csillaghajsza Asunájának gyásza még nagyobb, apja halála után még újdonsült szerelmét is elveszíti, aki egy mesés másik világból látogatott el hozzá. A Ghibli-filmeket idéző fantasy világban vándorló road-movie szereplői képtelenek szabadulni egy bizonyos elhunyt hozzátartozótól: Asunát és – a felesége emlékétől elvakult – tanárát a történet elején megismert és hamar el is vesztett fiú öccse üldözi ezen a másvilágon. A halál elfogadása még bonyolultabb, mint a korábbi történetekben, hiszen megadatik a lehetőség a holtak feltámasztására, hatalmas áldozatok árán teljesülhetne szereplőink kívánsága, ám Asuna lemond erről, és beletörődik az elkerülhetetlenbe.

A hasonlóság a három lány-főszereplős filmnél a leginkább szembeszökő, de a többi film sem tartja távol magát a haláltól. A Régen minden súlyos volt emberi figurákat animáló stop-motionjének férfi főszereplője házat épít, hogy valami csoda folytán megmentse feleségét a gyógyíthatatlan ráktól, míg a csak Bécsben vetített Arrietty – Elvitte a manó című Ghibli-filmben a főszereplő kisfiú szíve kezdi felmondani a szolgálatot. A Temetésre várva groteszk, robothangú hagyatékvadászai az előző epizódban (Viszlát, Mr. Christie) elhunyt férfi után kutatnak, hogy hasznot húzzanak halálából, A rabbi macskájában pedig egy félholt orosz festő felett tanakodnak a rabbik, mit is kezdjenek egy más nemzethez, más valláshoz tartozó ember holttestével. Az Alois Nebel rotoszkópos csehszlovák noirjában az ártatlan forgalmista keveredik gyilkossági ügyek hálójába, miközben a már csak rövid ideig élő nemzet utolsó napjaiban járunk. Alig akad olyan film a felhozatalból, amely ne beszélne halálról, elmúlásról, gyászról az Anilogue filmjei közül.

 

 

Megjárva a másvilágot

 

Más-világokat kell bejárniuk a gyászolóknak, kizárólag az animáció stilizálásával bemutatható érzelmi tereket, néha a fantasztikum, máskor a groteszk felé távolodva a realitástól. A Csillaghajsza használja legegyértelműbben ezt a varázsvilágot, ahol a kétségbeesés álomrabló szörnyei éjszaka támadnak áldozataikra, ahol egy hajdan mindennél gazdagabb ország haldoklik az emberi kapzsiságtól, és ahol az istennek tett áldozat visszahozhatja a halottakat az élők közé. Egy, csak a mondákból ismerős vidéken járunk, ahol csodák és elképzelhetetlen veszélyek egyszerre lesnek a vándorokra, és amelyet Asuna mégis elhagy, hogy visszatérjen a valóságba. A Levél Momónak fenti világát mi már nem is ismerjük meg, csupán három küldöttét, akiknek hatalma mindössze annyira terjed ki, hogy láthatatlanok az emberek számára, és folyton üres bendőjük megtöltéséért emberfeletti energiákat képesek felhasználni. Sosem derül ki, hogy pontosan mi lenne a dolguk, miközben felsőbb utasítás szerint vigyáznak a lányra, legnagyobb segítségük inkább az, hogy Momót kizökkentik egyhangú életéből, és kikényszerítik belőle, hogy kezébe vegye a sorsát. Hasonlóan részleges fantasztikumot használ A rabbi macskája is, ahol csak a macska eltűnő-feltűnő beszédkészsége irracionális; esetenként áthidalja ugyan a nyelvek közötti akadályokat, de azért legtöbbször inkább galibát okoz. A másik macskás filmben az alternatívát az alvilág nyújtja, mely rögtön két irányba szakad: vannak a jó bűnözők, amilyen a zsákmányszerzés puszta öröméért rabló, macskaügyességű Nico és címszereplő cica-partnere; és van a rossz oldal, a Zoét és a nemzeti műkincset megtámadó fanatikus gengszter. A kislány beletekint mindkét oldalba, hogy aztán Asunához és Momóhoz hasonlóan visszataláljon a saját életébe, az apja után hagyott űrt a kedves rablóval betöltve. Az alig párcentis Arrietty és kölcsönvett emberi tárgyakból összerakott parányi univerzuma megváltoztatja a haldokló Sho életét, aki addigra teljesen belenyugodott saját halálába: a kis lényekkel kötött barátsága újra erőt ad az élethez.

Érdekes az a módszer, mikor ez az eltávolodás nem a cselekményben, hanem az animációs technika kiválasztásakor jelenik meg. Az eddig említett címek mind a mainstream technikát használják, a kézi rajzokat és a számítógépes grafikát ötvözve úgy, hogy hagyományos rajzfilmnek tűnjenek. De már A rabbi macskája is felhívja a figyelmet a médiumra – amikor a kalandozásoknak vége szakad, és az orosz művész meg úton-felszedett felesége megtalálják a „fekete zsidók törzsét”, az animáció elváltozik, álomszerűvé téve az eseményeket. A Fimfárum – Három az igazság meséi is váltogatják formájukat, a gyurma és az apró tárgyak válnak a film építőanyagává, a bábtechnika néha átvált egyszerű, fekete-fehér rajzokba. Nem véletlen, hogy pontosan ez a két, technikailag változatos és tudatos film vállalta be az utóbbi évek animációs attrakcióját kihasználó 3D-t, bizonyítandó, hogy nemcsak a CGI szuperprodukciók alkalmasak háromdimenziós vetítésre. Ebbe a kategóriába tartozik a fesztivált záró magyar egészestés film, Az ember tragédiája is, mely minden színhez egészen eltérő leképzési módot használ. Az Alois Nebel eggyel közelebb lép karaktereihez: rotoszkópos eljárása élő szereplők mozgását alakítja animációvá, nemcsak képletesen transzcendálva a konfliktusokat, hanem a 2006-os francia Renaissance-hoz hasonlóan képregényfilmes film noirrá változtatva a cseh forgalmista életét. A Régen minden súlyos volt már konkrétan ember-szereplőket használ, pixillációval lényegítve át őket animációs karakterekké, hogy a cselekmény szerint is a realitástól elvágyódó szereplők a technika révén jussanak át egy emberfeletti dimenzióba. A felvázolt skála teljesen ellentétes pólusán helyezkedik el a Temetésre várva, amely az animáció minimumára helyezi groteszk történetét. Szinte kizárólag számítógéppel felvázolt beszélő fejekre korlátozódik, melyeknek még hangja is életidegen. Nem állhatna távolabb ez a Csillaghajsza már-már giccses gyerek-kalandjától, mégis összeköti őket és az Anilogue fesztivál többi filmjét a közös halál-motívum, melyről mind új nyelven beszél.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/02 44-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10945