TelevízóTelevízió, novellaosztályCsala Károly
Nincsen ilyen a magyar televízióban. Alább néhány érvet szeretnék fölsorakoztatni: miért volna szükség, véleményem szerint, valamiféle novellaosztályra a tévében. Régebbi rögeszmém ez, de most Boldizsár Iván cikke (Filmvilág, 1981. 9. szám) néhány passzusával fölerősítette bennem ezt az elképzelést.
1.
A televíziós alkotómunka színvonalának javítása miatt volna szükség novellaosztályra – olyan műhelyre, ahová szabad a bejárás mindazoknak, akik „novellát” akarnak „írni” filmfelvevővel vagy elektronikus tévékamerával. A „novella” megjelölés, természetesen, csak távoli párhuzam az irodalomból: rövid műfajt jelent. Mindegy, milyet, csak rövidet. Mindegy, hogy csakugyan novellaadaptációt-e, vagy bohóctréfát, zenei kísérletet-e, vagy pantomim-magánszámot. De rövidet, öttől legföljebb húsz percig, mert a dolog lényege a minden részletében kikísérletezett, szerzői jellegű alkotómunka, s hosszabb műveknél televíziónk jelenlegi gyakorlata és szervezete éppen ez elé állít csak kivételképpen áthágható akadályokat.
Egy televíziós produkcióra annyi pénz és idő van, amennyiből éppen hogy le lehet forgatni – el lehet készíteni a forgatókönyvet, ki lehet fizetni a tiszteletdíjakat, ki lehet használni a minimálisra szabott „kapacitást”.
Nehogy azt higgyük, hogy ez gazdaságos! Ellenkezőleg: a veszteséges termelést emeli normává ez a gyakorlat. A minőségben ugyanis szükségképpen veszteség áll elő. Miért? Mert ez a gyakorlat úgyszólván kizárja a menetközbeni javítás lehetőségét. A televíziós rendező – de ugyanígy a stáb minden más szakembere is – nem minőségi, hanem mennyiségi kritérium szerint próbál, próbálhat: nem addig, amíg el nem éri az optimumot, hanem csak addig, amíg el nem éri a minimumot, azt az állapotot, amikor a beállítás vagy jelenet egyáltalában rögzíthető, fölvehető. Nemigen lehet szó tehát arról, hogy például a színészekkel folytatott próbák tanulságai szerint lényegesen javítsanak – menet közben – a forgatókönyvön! Hasonló gondok, persze, a filmgyártásban vagy a színházi produkciók készítése közben is jelentkeznek, csakhogy ott jól bevált (és a direkciótól hallgatólagosan-kényszerből elismert) útjai-módjai vannak a minőség érdekében végzett plusz-ráfordítások realizálásának. Épp emiatt a televíziós filmek valamelyest kevesebbet mutatnak – de mutatnak! – ezekből a gondokból; az elektronikus produkciókról azonban valósággal ordít a kellő előkészítés hiánya: tíz esetből nyolcban csapnivalóan improvizált a mikrofonozás – hogy ne csupán a színészekkel vagy a kamerával végzett próbák hiányosságaira utaljunk.
2.
Mindez abban összegeződik, amit rendezésnek neveznek. A kritika, persze, nem itt szokta kezdeni értékelését, hanem a dramaturgiánál, a forgatókönyvnél. Mintha ezért is nem a rendező volna az első számú felelős! Csakhogy: van-e módja igazából felelősséget vállalni a dramaturgiai munkáért? És ugyanígy: a technikai kivitelezésért? Nem töredezik-e szét a televízióban bosszantóan önálló fázisokra a csoportos, de – elvben – egyszemélyi irányítás alatt álló munka? (S ezt nem csupán a gyakorlat hozza így magával, hanem következik a televízió szervezeti fölépítéséből is, amely mereven elválasztja a technikát a művészettől, a szellemi munkát a kivitelezéstől, a „software”-t a „hardware”-től – ám ennek taglalása messzire vezetne.)
Meggyőződésem egyébként, hogy a televízió dramaturgiái egyáltalában nem dolgoznak rosszabbul, mint akármely színházi vagy filmgyári dramaturgia. Ezek is képesek olyan állapotba hozni a szöveget, a forgatókönyvet, mint amazok. S ha a végeredmény mégis minőségi különbségeket mutat – és azt hiszem, mutat –, akkor nem elsősorban itt keresendő a hiba forrása, hanem a szöveg és a forgatókönyv menet közben történő (rendezői) továbbfejlesztésének valóságos, gyakorlati és intézményesített akadályaiban.
3.
A rendezőnek, persze, módjában áll előzetes konzultációkkal, valamint fejben és papíron mindent az „optimumig” kikísérletezni. De csak nem hisszük komolyan, hogy a gondolatkísérlet minden esetben és általánosan pótolhatja a valóságos kísérletet?! A film- és tévéproduktum készítése rettentően gyakorlati munka. A kipróbálást, a kikísérletezést a képzeletre és a korábbi tapasztalatra támaszkodtatni nem egyéb, mint majdnem teljesen kirekeszteni az alkotómunkából az új körülményeket és a belőlük azon nyomban levonható új tanulságokat. Szerintem éppen ennek a lehetőségnek – intézményesen biztosított lehetőségnek – a hiánya nyomja rá hátrányosan a bélyegét a magyar televízió egész művészeti produkciójára.
A televízió még oly rutinos alkotóinak is objektíve szükségük volna tehát arra a bizonyos „novellaosztályra”. De nemcsak nekik, s nem is csak a televíziósoknak, hanem magának a televíziónak mint fenoménnak, vagyis – a közönségnek is. Persze hogy a közönség nem „követeli” a rövid programokat; de hát nem „követeli” a művészi minőség emelését sem. Pusztán arról van szó, hogy a fönt vázoltak miatt mindkettő – az érdekében áll. (Akár fölismeri saját érdekét, akár nem.)
4.
Mindenesetre valamiféle novellaosztálynak igazából csak akkor lehetne légjogosultsága, ha normálisan – ami ez esetben azt jelenthetné: szaporán – termelő, korántsem a vakvilágba kísérletezgető, hanem a nagyközönség számára műsordarabokat gyártó műhely lenne. De amellett afféle kísérleti és tanműhelye lenne a televízió nagy műsorgyárának. A szerzői jellegű alkotómunka kísérleti és tanműhelye, a magyar sajátosságoknak, a magyar televízió sajátos adottságainak megfelelően: ugyanolyan szorító normák között működtetve, mint a tévénk minden más osztályát és részlegét – csak éppen intézményesen biztosított szerzői kötelezettséggel és lehetőségekkel. Amikor is nem a dramaturgia „szállítja” a témákat és a forgatókönyveket, hanem az egyszemélyi felelős: az író-rendező vagy rendező-irodalmár, rendező-operatőr vagy zeneszerző-rendező és így tovább, tehát röviden szólva, a saját javaslat realizálója. Aki aztán nem kényszerül kényszer-összeállítású stábbal dolgozni, hanem csakis a maga megválogatta munkatársakkal.
Aki ide javaslattal a zsebében betenné a lábát, az persze, eleve tudná: ez nem üzlet. Ezen nem lehet meggazdagodni. De akit a televíziós kifejezés-megszólalás csakugyan érdekel, aki úgy érzi, kifejezni- és egyben tanulnivalója van ebben a szakmában, az megkockáztatná, hogy esetről esetre témával, forgatókönyvvel jelentkezzék. Nem menne azért tönkre bele: rövid filmről vagy műsorról volna szó, nem tarthat hosszú ideig a realizálása sem.
5.
Milyen volna hát ez a novellaosztály? Nyitott – ez az egyik leglényegesebb kritérium, ha csakugyan az alkotómunka színvonalának emelése miatt hoznák létre. Minthogy itt aztán nincs – ne is legyen! – szó semmiféle fölosztható „koncról”, nem lehetne szó afféle „diploma szerinti elosztásáról” sem. Filmet, tévét, éppúgy, mint színházat rendezni csakugyan olyasféle dolog, amit holtig kell(ene) tanulni. No, de nem az alapelemeket! Mert azokat minden intelligens ember elsajátítja pár hét alatt, ha megkapja hozzá a kellő segítséget. Megint más kérdés a tehetség: csakhogy azt meg nem a főiskolán, nem a kurzusokon osztogatják. így hát ne csináljunk mítoszt abból a rossz körülményből, hogy a film és a televízió nem másvalami, hanem csakis az alkotói „férőhelyek” korlátozott száma miatt gyakorlatilag elitszakma, s ne higgyük, hogy aki benne van, csakis az alkalmas a művelésére, és aki nincs benne, az alkalmatlan.
Ide vág tehát, úgy gondolom, a televíziós drámai alkotások irodalmi színvonaláért aggódó Boldizsár Iván propozíciója: „Első javaslat: bevonni a televízió műhelymunkájába olyan fiatal írókat, akiknek kedvük van tévében gondolkozni és az írói alkotás új módját elsajátítani. Ez lenne az író-rendező típusa. Másodszor: anyagi és erkölcsi ösztönzésekkel megteremteni az első javaslat kiegészítő ellenpárját: a rendező-író típusát.” Igen; csak én „anyagi és erkölcsi ösztönzések” helyett beérném a „szervezeti ösztönzéssel”: a novellaosztály létrehozásával. Ahol viszont nemcsak írók és rendezők, (tévések, filmesek, színháziak) „írnának kamerával”. Hanem zeneszerzők koreográfusok vagy táncosok, festők vagy szobrászok; fizikusok vagy történészek, sőt horribile dictu még újságírók is...
Miért ne? Ha Mauricio Kagel, az avantgarde komponista kapta magát, és bebizonyította a zürichi tévében, hogy igenis tud forgatókönyvet írni saját zeneművéből és zeneművére, ki tudja osztani a szerepet, s meg tudja rendezni a maga elképzelte tévéfilmet, akkor ugyan miért ne tudná ugyanezt bizonyítani, mondjuk... de inkább ne mondjuk, ne mondjunk neveket. Aki érzi ezt a labdát, az bizonyára a kellő helyre is tudná passzolni...
6.
Ez a kísérletezéssel szükségképpen foglalkozó novellaosztály mindazonáltal nem lehetne afféle „kísérleti stúdió”. Legalábbis abban az értelemben nem, amilyen értelemben ma a kísérleti stúdiók működnek a televízióban és a filmgyártásban, vagyis ahogyan a televíziós Fiatal Művészek Kísérleti Stúdiója, illetve a Balázs Béla Stúdió működik. Minden előnyüket és erényüket elismerve ezeknek, egy valamivel nem lehetünk elégedettek: nem igazán szigorú menedzserei saját maguknak ezek a máskülönben demokratikus és nyitott szervezetek. A valódi kísérlet lényeges velejárója ugyanis – a tudományban éppúgy, mint a művészetben – a feltételek legszigorúbb megkötése. Nehezen fogadható el kísérletnek például az az igyekezet, hogy egy olyan dokumentumfilm-témát, amit „normális” körülmények között többrészes, sokórás változatban szokott valaki megcsinálni, azt a stúdióban – még hosszabban és még terjengősebben készíti el. Kísérlet talán az volna ebben az esetben, ha ugyanolyan témát megpróbálna tömören, röviden előadni... Az említett stúdiók tagjai azonban éppen kötöttségeket, feltételeket nem óhajtanak szabni maguknak: kísérleteik ezért többnyire nem is „tiszta” kísérletek a szó igazi értelmében (tisztelet, persze, a kivételnek, aki hajlandó saját magának művészi meggondolásokból szigorú korlátokat állítani – egyebek között műve terjedelmére nézve is!).
Mindenesetre az időtartam korlátozása nem lehet akadálya a valódi kísérletezésnek. De itt nem is pusztán kísérletezésről, hanem kipróbálásról – művészi módszerek, elgondolások, technikai módszerek, elgondolások kipróbálásáról volna szó, s ez némiképpen más dolog. Nem okvetlenül abszolút újról, hanem „csupán” újabbról (tehát esetleg csak a számukra újról) töprenghetnének itt azok, akiknek televízióban realizálható mondanivalójuk akad.
7.
Az önálló szerzői munka mindenképp a tárgy lehetőleg teljes és részletes végiggondolására készteti az alkotót. (Magasabb szintre emelkedik a „dramaturgiai gyakorlat”.) Egy rövid időtartamú mű létrehozása pedig eközben lehetetlen, hogy ne növelje az önkritikára való hajlamot: hiszen egyetlen dramaturgiai „mag”, ötlet kibontakoztatása félreérthetetlenné teszi az egyébként bujkáló, lepleződő esztétikai alapigazságot – minden annyit mond a művészetben, ahogyan mondja, az ábrázolás módja hordozza a mondanivalót, nem egyéb mellékkörülmények, vagy előzetes feltételek, mint amilyen példának okáért a magában vett téma. Rövid munkában könnyebben meglátszik a „hogyan”, s hihető, hogy a szerző is jobban látja már munka közben is, de még inkább utólag. S ez aligha vonatkozik csupán „a szerzőre”, hanem éppígy a munkatársaira is áll. A színészre, operatőrre, hangmérnökre is.
S végtére is arról van szó, hogy a magyar televízió jelenlegi gyakorlata nem ad módot rá, hogy egy-egy mű rendezője csakugyan teljes mértékben mindenért felelős lehessen, ami művével kapcsolatos. Márpedig ez elengedhetetlennek látszik. Ha nagyban nem megy, hát egyelőre kicsiben kellene kezdeni.
*
Utópia mindez? Mint vitaalap talán nem az.
Vagy ha valakinek úgy jobban tetszik: tekinthető puszta ürügynek is, alkalomnak az elmélkedésre televíziónk alkotói műhelygondjairól.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 630 átlag: 5.38 |
 |
|
