KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
   2017/október
FÁBRI 100
• Gelencsér Gábor: Egy modern klasszikus Fábri Zoltán (1917–1994)
• Barabás Klára: Fábri Zoltán és a cenzúra A történelem körhintáján – Fábri 100
PARANOIA THRILLER
• Benke Attila: Belső ellenségek Kortárs amerikai politikai thrillerek
• Sepsi László: B-gyilkos Amerikai bérgyilkos
• Fekete Martin: Összeesküvések Z-től I-ig Francia paranoiathrillerek
• Barkóczi Janka: Lázas város A kairói eset
• Teszár Dávid: Fehér gallér, zöldhasú Koreai politikai thrillerek
ÚJ RAJ
• Árva Márton: Megfontolt felforgató Ruben Östlund
A KÉP MESTEREI
• Vincze Teréz: A fenséges realizmus mestere Lee Ping-bin
PIER PAOLO PASOLINI
• Harmat György: A talált tárgy felmutatása Pasolini stilizált dokumentarizmusa – 3. rész
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Életem filmjei Beszélgetés András Ferenccel – 2. rész
• Cserháti Zoltán: „Megfogott a kuflik humora” Beszélgetés Jurik Kristóffal és Molnár Ágnessel
• Varga Zoltán: A király meséi Újváry László (1945–2017)
• Mészáros Márton: Humorra hangolva Beszélgetés Vékes Csabával
• Vajda Judit: Színház az egész alvilág Hetedik alabárdos
FESZTIVÁL
• Várkonyi Benedek: A fény művészete Szolnoki Nemzetközi Tudományos Filmfesztivál
• Buglya Zsófia: Krízis és terápia Szemrevaló/Sehenswert
KÖNYV
• Sághy Miklós: Át a labirintuson Gelencsér Gábor Magyar film 1.0
• Murai András: Forradalmi kötet ‘56, te suhanc
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Elvarázsolt kastélyok Stephen King: Az
KRITIKA
• Pápai Zsolt: Búcsúfilmezés Logan Lucky – A tuti balhé
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Megmutatni Azt Az
KRITIKA
• Varró Attila: Anyasági vizsgálat anyám!
• Baski Sándor: Ozon-réteg Dupla szerető
MOZI
• Huber Zoltán: Borg/McEnroe
• Kránicz Bence: Wind River – Gyilkos nyomon
• Kovács Gellért: Viktória királynő és Abdul
• Varró Attila: Tulipánláz
• Kovács Kata: Az igazi törődés
• Alföldi Nóra: Újra otthon
• Benke Attila: Négyen a bank ellen
• Barkóczi Janka: Isten hozott Németországban!
• Lovas Anna: Sokkal több, mint testőr
• Sepsi László: Nyílt tengeren: Cápák között
• Fekete Tamás: Renegátok
DVD
• Gelencsér Gábor: A kőszívű ember fiai
• Kránicz Bence: Egyes nők
• Kovács Patrik: Égigérő fű
• Szántai János: Lángoló agy
• Pápai Zsolt: A tehetség
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Paranoia thriller

Koreai politikai thrillerek

Fehér gallér, zöldhasú

Teszár Dávid

A piramis csúcsán a koreai mozik tanúbizonysága szerint nincs szabály: a szereplők aljasságban és kegyetlenségben licitálják felül egymást.

 

Amilyen gyakran kerül a nemzetközi figyelem gyújtópontjába Észak-Korea és annak ellenséges retorikája, olyan ritkán irányul érdeklődés Dél-Korea belpolitikai viszonyai felé. Ugyanez igaz a filmes világra is: a testvérháború és megosztottság témája előbb termel ki globális kritikai és/vagy közönségsikert (Kim Ki-duk vonatkozó darabjaitól a Harcosok szövetségéig), mint a Koreai Köztársaság belső viszonyait taglaló alkotások, noha számos filmre kívánkozó sztorit szolgáltatott az élet. Kim Young-sam (1993 és 1998 között Dél-Korea elnöke) az ellenzéki oldal egyik meghatározó egyénisége volt harminc éven át egészen addig, amíg 1990-ben a saját pártja be nem olvadt a kormánypártba: e meglepő politikai árulás eredményeképp foglalhatta el az elnöki széket három évvel később. Kim Dae-jung (1998 és 2003 között Dél-Korea elnöke), a másik ellenzéki hatalmasság mindent túlélt, noha számos alkalommal akarták likvidálni; ült börtönben, volt házi őrizetben, de végül ő lett az, aki megszervezte az első észak-déli csúcstalálkozót 2000-ben, amellyel utóbb kiérdemelte a Nobel-békedíjat.

A korrupció vádja felmerült valamennyi déli elnök esetében, mióta szabad választásokat tartanak (1987. december): emiatt lett öngyilkos az elnöki ciklusát letöltő (2003-2008) Roh Moo-hyun, és ebbe bukott bele az országot 1961 és 1979 között vaskézzel irányító Park Chung-hee diktátor lánya, Park Geun-hye (2013-2017). Park 2016 őszén kezdődő korrupciós kálváriája az elmúlt harminc év legsúlyosabb belpolitikai válságát idézte elő az országban, amely nem utolsó sorban magával sodort olyan, korábban érinthetetlennek gondolt személyeket is, mint a Samsung-csoport alelnöke (Lee Jae-yong). Az elmúlt néhány esztendő koreai mozijait szemrevételezve két markáns trend rajzolódik ki: a japán gyarmati időszakot (1910-45) kulisszául választó zsánerfilmek, valamint a legmagasabb szinteket elérő, korrupciós témákkal foglalkozó politikai thrillerek és a politikumhoz szorosan kötődő bűnügyi filmek.

 

 

Esemény előtt

 

A Bennfenntesek (Inside Men, 2015) a koreai kosztümös palotadrámák nagyvásznon és sorozatformátumban egyaránt nagy népszerűségnek örvendő dinamikáját menti át a jelenkorba, amikor is válogatott intrika és teátrális árulás sortüzébe állítja valamennyi főszereplőjét: a bosszúszomjas gengsztert (Lee Byung-hun), az ambíciózus ügyészt (Jo Seung-woo), a mesteri manipulátor napilap-főszerkesztőt (Baek Yoon-sik) és az elnöki babérokra törő politikust (Lee Gyeong-young). A rendező Woo Min-ho ars poeticájáról sokat elárul, hogy a legkevésbé ellenszenves főhős itt a kegyvesztett gengszter, aki vendettára esküszik, és ezt lovagolja meg ideiglenes jelleggel az ügyész, hogy megkezdhesse a romok eltakarítását az elitnek nevezett körök morális atomkatasztrófája után. Kiválóan megírt, 130 perces játékideje ellenére is végig gördülékeny, bosszú- és bírvágymeghajtású blockbuster a Bennfenntesek, amely a tárgyévben a negyedik legnézettebb filmnek minősült Dél-Koreában, összesen pedig több mint kilenc millió nézőig jutott, amely azt jelzi, hogy a téma – legalábbis ezen a kivitelezési színvonalon – rezonált a közönséggel.

Az Egy erőszakos ügyész (A Violent Prosecutor, 2016) hasonlóképp az igazságszolgáltatás és a vérbosszú filmje, négy szólam helyett ezúttal két szólamra hangszerelve: a főhős ügyészre (Hwang Jung-min) ártatlanul rákennek egy gyilkosságot, de a börtönben találkozik egy csavaros eszű csalóval (Kang Dong-won), akivel megegyezik, hogy idő előtt kijuttatja, amennyiben segít neki kideríteni az igazságot az őt besározó, politikai pályára készülő egykori kollégájával kapcsolatban. Lee Il-hyung alkotása kedélyesebb és konvencionálisabb, mint a sötét és kegyetlen Bennfenntesek, de a kényszer szülte buddy movie kulisszája mögött mégiscsak arra megy ki a játék, hogy leleplezzék a közszolgálat maskarájában páváskodó, fehér galléros bűnözőt. A börtönben megismert, jóképű smúzbajnok lehetőséget ad a rendezőnek, hogy némi kritikával éljen az úgynevezett „elit” látszatéletével kapcsolatban, hiszen megfelelő márkájú ruházatban, megfelelő szavakkal és gesztusokkal előadva, megfelelő pillanatban elhintett elitegyetem és magas pozícióban lévő személy nevének megemlítése nyomán könnyedén kinyílnak az ajtók a született pozőr előtt. Az Egy erőszakos ügyész a Bennfenntesekhez hasonlóan igazi kasszasikernek bizonyult, és a 2016-os év második legnézettebb helyi filmje lett.

 

 

Az esemény

 

A 2016 őszén kirobbant korrupciós botrány alkalmával példátlan esemény történt Dél-Koreában: soha annyi ember (2 millió) nem tüntetett még az országban, mint a novemberi és a decemberi hétvégi gyertyafényes összejöveteleken. Arra már volt példa, hogy egy dél-koreai elnök ellen alkotmányos vádeljárást kezdeményezzen a szöuli nemzetgyűlés (Roh Moo-hyun, 2004), ezt azonban anno elutasította az alkotmánybíróság, így Roh letölthette az elnöki mandátumát. Park Geun-hye esetében azonban olyan bizonyítékok kerültek elő, amelyek nyilvánvalóvá tették a súlyos visszaéléseket, így az alkotmánybíróság helyet adott a kezdeményezésnek: Park tisztsége ezzel megszűnt és büntetőeljárást indítottak ellene. A vér nélküli „gyertyafényes forradalom” sikerrel járt, így Dél-Korea történetében először mozdították el az ország első emberét demokratikus eszközökkel. Az előrehozott választáson az az ellenzéki párti Moon Jae-in nyert, aki a 2012-es elnökválasztáson alulmaradt Parkkal szemben. Ezek után kevéssé meglepő, hogy a statisztikák tanúbizonysága szerint a koreai nézőközönség idén kiemelten érdeklődik a politikai tartalmú közönségfilmek iránt.

 

 

Esemény után

 

A király (The King, 2017) a ‘90-es évek elejétől kezdve több mint húsz év politikatörténetéről tudósít két hataloméhes és korrupt ügyész szemszögéből. Egyikük (Jo In-sung) elitegyetemet végzett zöldfülű, aki nem rendelkezik kapcsolatokkal, de mindent megtenne azért, hogy felverekedje magát a „nagyokhoz”: az ő narrálásában ismerkedünk meg az igazságszolgáltatás legfelsőbb köreivel, köztük a jéghideg, örökösen kalkuláló sztárügyésszel (Jung Woo-sung), aki a szárnyai alá veszi őt. Han Jae-rim nagyívű rise & fall mozijának stílusa és elegenciája Scorsese Nagymenőkjét idézi, miközben az idő múlását és a politikai szelek változását archív felvételeken kísérhetjük nyomon, ami a külföldi nézőnek valószínűleg nem sokat mond, mindazonáltal meghökkentő szinkronicitásokat tartalmaz. Ilyen például a Roh elnök alkotmányos vádeljárását megszavazó parlamenti ülésről készült felvétel (ez azért figyelemreméltó, mert A király januári premierjekor javában zajlott Park elnökasszony vádeljárásának elbírálása a dél-koreai alkotmánybíróságon), de említhetnénk a rituális jósjelenetet is, amelyben a helyi sámán a következő elnök személyét próbálja beazonosítani (ez azért ér ideget, mert az egész korrupciós lavina elindítója és kulcsszereplője, Choi Soon-sil a Park Chung-hee alatt sámánista szektavezérként meggazdagodott Choi Tae-min lánya, aki gyerekkori barátnője volt a bukott elnökasszonynak). A király rokon a Bennfenntesekkel abban, hogy itt is maffiamódszereket látunk a törvény mindkét oldalán, és nincs lényegi különbség politikus, ügyész és gengszter között: valamennyien egy hatalmi rend részei, amelynek számvitelében eszköz oldalon az anyag, forrás oldalon pedig az ember áll. Faék egyszerűségű képlet lehengerlően magas színvonalon gyöngyvászonra írva, nem véletlenül lett ez a munka az idei esztendő első koreai sikerfilmje.

Az ország elmúlt három évtizedének legsúlyabb belpolitikai botránya után ezen a nyáron csapott össze először a két meghatározó, kurrens koreai filmes trend a vetítőtermekben. Megállapítható, hogy a politikai vonal kiütéses győzelmet aratott a japán gyarmati korszak szuperprodukciójával szemben: Ryoo Seung-wan nagyköltségvetésű A hadihajó-szigete (The Battleship Island) még a 6,5 milliós nézettség ellenére sem termelte vissza a gyártási- és marketingköltségeket, míg az Egy taxisofőr (A Taxi Driver) e sorok írásakor 12 millió nézőnél jár, és ezzel az idei év legnézettebb hazai gyártású alkotása. Jang Hun megtörtént eseményeken alapuló mozija egy egyszerű taxisofőrt (Song Kang-ho) tesz meg főhősnek, aki egy német újságírót fuvaroz Szöulból a messzi Gwangju városába: nem sejt semmit arról, hogy épp 1980 májusában bontakozik ki az a demokráciát követelő diáktüntetés, amelyet a regnáló katonai diktátor, Chun Du-hwan ejtőernyős csapatok bevetésével lövetett szét. A több száz halálos áldozatot követelő esemény a gwangjui mészárlás néven került be a helyi történelemkönyvekbe.

A „gyertyafényes forradalom” gyermekei úgy tűnik, nagyra értékelik azt, hogy a változás ígéretéért anno emberek haltak meg, míg a jelen generáció erőszak nélkül, demokratikus úton tudta leváltani az ország vezetőjét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/10 20-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13370