KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/június
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: A csábítás és a halál játékai Kamondi Zoltán (1960-2016)
• Hirsch Tibor: Múltunk a szemfedél alatt Magyar film, magyar idő – 2. rész
• Schubert Gusztáv: apa/anya Liliom ösvény
• Kővári Orsolya: Egy rítus története Beszélgetés Fliegauf Bencével
ETTORE SCOLA
• Bárdos Judit: A világ változtatott meg minket A világ változtatott meg minket
BRIT BŰNÖK
• Schubert Gusztáv: Alávaló úriemberek Top Secret Anglia
• Varró Attila: A vászon határtalan geometriája J. G. Ballard filmadaptációk
• Győri Zsolt: „Nem fröcsög a vér” Beszélgetés Mike Hodges-szal – 2. rész
SZOCIO+FANTASY
• Kránicz Bence: „Az Európai Unióban nincsenek jedik” BeszélgetésTóth Csabával
• Schubert Gusztáv: Galaktikus útikalauz apolitikusoknak Tóth Csaba: A sci-fi politológiája
• Sepsi László: Hősködés a demokráciáért Marvel vs. DC – Szuperhősök polgárháborúja
• Schreiber András: Zombi politikón Romero élőhalottai
FESZTIVÁL
• Soós Tamás Dénes: A család árulása Titanic versenyfilmek
• Huber Zoltán: Uralkodó szélirányok Titanic
• Simor Eszter: Különc közösségek Austin
KÍSÉRLETI MOZI
• Lichter Péter: Zsánerfilmek árnyékai Nicolas Provost filmjei
KÖNYV
• Zalán Vince: Pörös Géza: Krzysztof Zanussi világa Ráció és spiritualitás – testvérek?
• Sághy Miklós: A lélekvászon képei Pintér Judit Nóra: Az őrület perspektívái
TELEVÍZÓ
• Csiger Ádám: A zeneipar nagymenői Bakelit
FILM / REGÉNY
• Pintér Judit: Csodálatos Boccaccio Boccaccio 2015
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Befejezetlen múlt Elcserélt világ
• Pintér Judit Nóra: Mennyi haza kell egy embernek? A lakás
• Horeczky Krisztina: Nők a szorítóban Ütős csajok
MOZI
• Baski Sándor: Az én csontsovány nővérem
• Sepsi László: Kivégzési parancs
• Árva Márton: Haifai kikötő
• Jankovics Márton: Mapplethorpe
• Kovács Kata: Máris hiányzol
• Szalkai Réka: Egy szó mint száz: szerelem!
• Baski Sándor: Pelé
• Teszár Dávid: A legkúlabb nap
• Kránicz Bence: Sarkköri mentőexpedíció
• Vajda Judit: Anyák napja
• Kovács Marcell: Csontok és skalpok
• Varró Attila: Beépített tudat
• Andorka György: Angry Birds – A film
DVD
• Gelencsér Gábor: Saul fia
• Benke Attila: Superman antológia
• Soós Tamás Dénes: Arctalan ellenség
• Szoboszlay Pál: Victor Frankenstein
• Tosoki Gyula: Kémvadászok: A szolgálat kötelez
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Esti Kornél csodálatos utazása

Álarc, halálarc

Báron György

Kosztolányi novellafüzéréből rendezte első filmjét Pacskovszky József. A feladat mindenekelőtt nyelvi: a filmes igeidők tartományainak meghódítása.

„Próbálj ne Kosztolányiról írni” – szólt a szerkesztő utánam. „Jó – hümmögtem –, majd megpróbálok.” De lehet-e Esti Kornélról úgy szólni, hogy nem szólunk Kosztolányiról? Elvégre Esti: Kosztolányi. Az író vad, léha, önző és szabad énje, titkos életének végigélője. Janus-arc; vagy „víg álarc” inkább, melyre az Esti Kornél énekében baljós rímként felel a „halálarc”. Esti, ki az író legfilozófikusabb művének hőse, maga a megtestesült „sekélység” (mely „míly mély...”), ki így küldi dalát: „tárgyalj bolond szeszéllyel, komázz halál-veszéllyel, s kacagd ki azt a buzgót, kinek a mély kell”. Az Esti Kornél-novellák a megejtő emberi-művészi skizofrénia dokumentumai. Lustaság és szorgalom, léhaság és fegyelem, szabadság és szorongás, áldozatkészség és önzés nyújt egymásnak kezet Esti és Kosztolányi irodalomtörténeti randevúján. Estiről szólni – Kosztolányiról nem? Csak a víg álarcról? Csak a halálarcról? Elválaszthatatlanok.

Másfelől a szerkesztőnek, persze, igaza van. Mert könnyű préda Pacskovszky Józsefet, ezt az érzékeny, nagyon tehetséges elsőfilmest Kosztolányi elé vetni, ha már volt oly balga és merész, hogy Esti Kornélt jutott eszébe filmvászonra álmodni. Lusta bírálónak nem is lenne más dolga, mint összevetni az írásos és képi matériát. S megállapítani – ami igaz, Pacskovszky sem gondolhat mást –, hogy a Kosztolányié jobb, gazdagabb, játékosabb és súlyosabb. Kar felemelve, kiütéses győzelem. Ha ez bokszmeccs volna. Pacskovszky azonban inkább keringőzne a szorítóban. Graciőz, kecses tánclépésekkel. Van érzéke Esti Kornélhoz. A léhasághoz, a vándorlásokhoz, a könnyed, zsúrfiús eleganciához. Akár barátok is lehetnének. Szinte mindent tud az álarcról, de még csak nagyon keveset – szerencséjére, hiszen fiatal – a halálarcról.

Minden nemes irodalmi matéria, természeténél fogva, megfilmesíthetetlen, az Esti-füzér is az. Godard-nak volt igaza, aki kizárólag olcsó ponyvát, fércet, könnyű vasúti olvasmányt vitt filmvászonra, melyeknek a történeteiből csak a sztori maradt, s e megtisztított vázra szabadon építkezhetett. S ha a Carment, a Leart választotta ürügyül, belőlük is az esetleges, az unalomig ismert, a sztori érdekelte, s ezért nem provokáció volt – mint mindenki hitte –, hanem őszinte műhelyvallomás az a nyilatkozata, mely szerint maga nem is olvasta a Leart (a sztorit, ugye, anélkül is tudjuk, a többit pedig jól megírta Shakespeare, az nem kíván kiegészítést), függetlenül attól, igaz volt-e vagy sem. Huszárk Szindbádja azért kivételes pillanat, mert szédítően közel került a megvalósíthatatlanhoz; képre álmodta a bonyolult és többrétegű irodalmi matériát. De ez – mondom – kivétel, csillagok kedvező együttállásának gyümölcse. A Szindbáddal való párhuzam – mely megint csak igazságtalan az ígéretesen debütáló Pacskovszkyval szemben – nemcsak azért kézenfekvő, mert filmjének képeiben, időkezelésében, vágástechnikájában Huszárik-reminiszcenciák is fellelhetők, hanem azért is, mert ha van az e századi magyar literatúrának a Szindbádhoz hasonlóan bonyolult szövetű, a történet szintjén megfilmesíthetetlen „szent szövege”, az alighanem Kosztolányi Esti Kornélja. Az időről szól ez is, a vágyról és a képzeletről, a személyiség kétségbeesett kísérletéről, hogy áthágja korlátait és kiterjessze határait. Mindkettőben a stílus a fontos: az elbeszélés anyaga és nem a tárgya. A mondatok íve és ritmusa, a szavak képekre nehezen lefordítható zamata.

Nem elmondani kell hát, hanem újraalkotni, s ezzel Pacskovszky – filmje a tanúság rá – tisztában van. A feladat mindenekelőtt nyelvi. Nevezetesen: hogyan emelhető át a filmvászon jelenidejű dokumentaritásába a múlt idő, a feltételes mód, az álom és a képzelet. A modern filmművészet ezzel küzd jó négy évtizede. Robbet-Grillet vallomásaiból tudjuk, hogy a Marienbad készítésekor a legfontosabb céljuk a képi múlt- és jövő idő megteremtése, a filmes igeidők újabb tartományainak meghódítása volt. Nálunk ebben – nehezebb feltételekkel, hiszen nem eredeti forgatókönyvből, hanem nemes irodalmi anyagból dolgoztak – Huszárik, majd Bódy jutott a legmesszebb.

Pacskovszky vállalkozása, bár eo ipso nagyigényű – lehet-e más az Esti Kornél megfilmesítése? – szerényebb léptékű. Pacskovszky küzd a formával, kiszabadulni vágyik az irodalmi adaptáció ketrecéből, s e küzdelemben figyelemreméltó eredményeket ér el. Mindent tud, ami a szakmában megtanulható, s rokonszenves becsvággyal törekszik afelé, ami megtanulhatatlan. Stílusérzéke az utolsó pillanatig nem hagyja cserben, talán csak a tenger és a fiú „egyesülése” megbicsaklás a filmvégi képsorokon,lévén túl kézenfekvő és banális. „Hallgatta a víz dübörgését, mely minden pillanatban friss pezsgőt nyitogatott, durrogva – írja Kosztolányi. – Kimosta torkát ezzel a sós öblögetővízzel, utána beleköpött, mert a tenger köpőcsésze is, az istenek és rakoncátlan fiatalok köpőcsészéje.” Talán ez a köpés hiányzik a záróképekből, de méginkább Estinek egy másik történetben olvasható vallomása: „Említettem valahol, hogy mennyire szeretnék beleveszni a tengerbe. Mikor azonban az uszodában háromméteres vízben úszkálok, mindig eszembe jut, hogy ott nem tudnék leállni, s bizonyos megkönnyebbülést érzek, ha a sekély vízbe érek.” Az élet- (vagy halál-) vágy és a mindennapos szorongás, a szakralitás és a banalitás – ez együtt, elválaszthatatlanul az Esti Kornél világa.

A film, bár nem oldja meg a jószerivel megoldhatatlant, részleteiben pontos és árnyalt. A két idősíkot egymásra úsztató dramaturgiai vázra – a fiatal Esti utazása a tengerhez, illetve utolsó útja felolvasóestjére – érzékeny epizódok sora fűződik fel. Kosztolányi alighanem ilyennek képzelte a kupébeli csúnya lányt, a kis fityfirittyet, decens szépasszony édesanyját, ilyennek az édes török hölgyeket, ilyennek a beteg feleségéért aggódó Patakit (kit Esti a remekművével untat), s ilyennek mindenekelőtt Esti Kornélt, Máté Gábor alakításában. Máté puha, intellektuális és álmodozó, ki olyan megtévesztően emlékeztet Kosztolányira, amennyire csak Esti Kornél hasonlíthatott alteregójára. Minden finoman cizellált és igényesen kidolgozott e filmben; a szűk vonatkupé szándékoltan színpadias, virtuális tere, az idősíkok váltogatása, a csiszolt színészi összjáték, Gózon Francisco intim megvilágítású enteriőrjei. Olyan erényekkel tündököl tehát Pacskovszky debütáns munkája, amelyek feltűnően hiányoznak az újabb magyar filmekből. Szép film az Esti Kornél csodálatos utazása, a Kosztolányi számára oly fontos „sekélységekről”, a „víg álarcról”, melynek gondos kidolgozású ornamentikája mögül erőtlenül dereng elő a „halálarc”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/05 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=866