FesztiválRotterdamKistigrisekSzalkai Réka
Új direktor, élesebb
verseny, de a megszokott minőség maradt.
2016-ban új éra kezdődött
a holland filmfesztivál történelmében: az igazgatói székben Bero Beyer váltotta
fel Rutger Wolfsont, akinek a nevéhez számos újító kezdeményezés fűződött a
fesztivál keretein belül és kívül. A kísérletező kedv nem, csak a büdzsé
csökkent látványosan, noha a fesztivál idén is igyekezett tartani magát azokhoz
az irányelvekhez, amelyekhez Wolfson és nyolc éves „királysága” előtti elődei
is igazodtak.
A garasoskodás
szerencsére inkább csak a rendezvény infrastruktúrájában volt érzékelhető. Megszűnt
például a Daily Tiger, a fesztivál történéseit angol és holland nyelven
összefoglaló ingyenes napi kiadvány, idén már sem az önkéntesek, sem a sajtó
tagjai nem kaptak katalógust – utóbbiak az 50 eurós akkreditációs díjért
cserébe sem. Szintén látványos volt a visszaesés a Tigris-filmek számában – idén
csak nyolc film mérettetett meg. Míg korábban három film vihette el a
legjobbaknak járó HIVOS Tigris-díjat, amely a ragadozót ábrázoló szobrocska
mellett egyben 15 000 eurós pénzjutalmat is jelentett a rendezők számára,
fejenként – addig idén csak egy film nyerhette el a tigrisfejet ábrázoló
kitüntetést, igaz, emellé viszont 40 000 euró járt.
*
A Tigris-filmek
felhozatala a korábbi évekhez hasonlóan igencsak felemás volt, a művek közül
kettőt a rotterdami Hubert Bals Alapítvány támogatott, egy pedig a fesztivál
keretében szervezett Cinemart által támogatott alkotás, talán e tények
igazolják leginkább e filmek jelenlétét a versenyben. Jelen cikk szerzője szerint
magasan kiemelkedő mű kettő volt: az egyik el is hozta a most már egyedüli
Tigris-díjat (Babak Jalali: Rádióálmok),
míg a másiknak többek között külön beszélgetéspanelt is szervezett a fesztivál
(Prabda Yoon: Homály Motel).
Babak Jalali mintegy
harminc éve Londonban élő iráni filmalkotó, így nála hitelesebben nehezen
lehetne beszélni a külföldre szakadt perzsa művészek mindennapjairól. Második
nagyjátékfilmje, a Rádióálmok (Radio Dreams) az amerikai iráni
diaszpóra sorsát a kisember, az egyén és az elveszett művész, Royami úr
szempontjából mutatja meg, akit nem kisebb személyiség alakít, mint a híres
iráni népzenész, Mohsen Namjoo. A San Franciscó-i perzsa rádióban a klasszikus
versek olvasását buta reklámok szakítják meg, mert csak így tud az adó túlélni,
ugyanakkor egy napon nagyot álmodnak: az afgán rock zenekar, a Kabul Dreams élő
adásban lépjen fel a Metallicával. Bár a világhíres metálzenekar végül nem
jelenik meg teljes egészében, de sztárdobosuk, Lars Ulrich együtt játszik a
kabuli fiúkkal, és ez olyan szürreális élmény, mint Koncsalovszkij 2002-es Őrültek háza című filmjében az egyik női
beteg által mindig is odaálmodott Bryan Adams színrelépése a csecsen világvégén.
A Rádióálmok szomorkás alaphangulatát
ugyan ez a gesztus feloldja – csodálatos kapocs a nyugati és keleti világ
között, ha képviselői együtt zenélnek –, szájunk íze mégis keserű marad, és egy
pillanatra talán megérthetjük a bevándorlóktól és menekültektől rettegő európaiak
érzéketlenségét és kicsinyességét, az ő bajuk sokkal nagyobb a mienknél.
A Homály Motel (Rong ram tang
tao) alkotója Thaiföldön elismert regény- és forgatókönyvíró, műfordító és
grafikus, kultikus figura. A Homály Motel
az első rendezése. A film helyszíne, nemcsak Thaiföldön, hanem számos egyéb
távol-keleti államban, sőt még az amerikai kontinens országaiban is gyakori
jelenség: a „szerelem motel”, ahol legfőképpen titkos/kényes kapcsolatokban élő
párok élvezhetnek együtt néhány lopott órát. Yoon szerint ezek a motelek
tökéletesen szimbolizálják a thai társadalom kétszínűségét, a buddhista vallás
árnyékában senki sem tekint jó szemmel e létesítményekre, ahogy a szexuális
aberrációkra, prostitúcióra sem; mégis, lassan egy évszázada az ország, és főleg
Bangkok arculatának meghatározó elemei. A film motelje Yoon vizionárius képi
világának köszönhetően szinte földönkívüli jelleget kapott. A Homály Motelben egy nap történéseit
látjuk, amikor csak két szoba foglalt: az egyikben egy ötven év körüli
családapa éli ki perverz vágyait két kamaszlánnyal, amíg hirtelen meg nem
fordul a kocka, és a lányok kezdik el őt leckéztetni, a másik szobában pedig
egy hajdani tévésztár lép kapcsolatba földönkívüliekkel. Maga a film hangulata,
Yoon zeneszerzői vénáját is megcsillogtatva, szuggesztív képeivel a nézőt is
bevonja a film történéseibe: amelynek fő témája az egyén magányossága lesz az
univerzumban.
Miközben szűkült a
versenymezőny, a többi szekció bővült: például a Bright Future-programban külön
helyet kaptak a rövid- és nagyjátékfilmek közötti „középhosszú” alkotások, ebbe
a kategóriába a hatvan percet megközelítő, de azt meg nem haladó művek tartoznak.
A nagyjátékfilmes testvérprogram híres arról, ahogy a neve is mutatja (Bright
Future – Fényes jövő), benne a leginkább pályafutásuk elején álló művészek
olykor igencsak kísérleti jellegű alkotásai kapnak helyet. Ilyen volt az olasz Samuele
Sestieri és Olmo Amato filmje, a Medvemesék
(I racconti dell’orso), ahol két, Óz
történetébe illő karakter próbál egy plüssmackót megmenteni az észak-finn
erdőben, vagy a japán Tsubota Yoshifumi rendezte Kagylógyűjtő (The Shell
Collector), amely a magányosan élő, vak kagylóhalász életébe váratlanul érkező
bonyodalmakat ecseteli, melyeket leginkább egy új, szexuális vágyakat is
felébresztő hallucinogén kagylófajta felfedezése okoz.
Ezzel szemben a középtávon
futó alkotások rendezői között jócskán voltak tapasztalt filmesek is: Paul Thomas
Anderson vagy Mike Hoolboom, míg régiónkat az újvidéki Tolnai Szabolcs és a
szlovák Martin Kollár képviselte. Utóbbi saját bátyja, Jan Kollár súlyos
betegségéről készített egy mondhatni párbeszédek nélküli montázsfilmet (Október 5.), amelyben testvére egy nagy
utazásra indul a kerékpárjával, ahelyett, hogy otthon várná a mindent eldöntő
műtétet. Ma már tudjuk, sikeres volt az orvosi beavatkozás, hiszen Jan Kollár
is elkísérte öccsét a rotterdami premierre, aki eddig inkább operatőri
munkáiról volt híres a filmes világban: számos szlovák alkotást, többek között
a magyar származású Kerekes Péter több filmjét is ő fényképezte. Tolnai
Szabolcs Minotaurusza egyszerű,
szikár történetmeséléssel ír le egy halódó házasságot, ahol a főszereplő Ana
végül a környékbeli „neo-avantgárd” (élet)művészekkel kart karba öltve próbál
új értelmet találni az életének. A film csúcspontja az a jelenet, amikor direkt
marketinges utazásszervezők egy szállodába összegyűjtik a város apraját-nagyját:
tengerparti álomotthonokat akarnak eladni a résztvevőknek, akik jórészt inkább
egy ingyen vacsora reményében érkeztek. Az ínycsiklandó fogások helyett csak
kávé jut nekik, és a szürke valóság, amelyet leginkább a fogyatékos költő, Ana egyik
új barátja tud versbe önteni. Tolnai vajdasági magyar lévén kiválóan ábrázolja
a régió kétnyelvűségét is, és Ana, az egykori napilapszerkesztő személyében
nemcsak a vajdasági magyar lét, hanem a kulturális újságírás nehézségeit is
dokumentálja. A Salgó Judit vajdasági magyar írónő azonos című novellájából
készült film volt az egyetlen magyar alkotás idén Rotterdamban. Ugyan a filmek
listáján akadt még pár magyar részvételű koprodukció, nem valószínű, hogy Brady
Corbet Egy vezér gyermekkora (The childhood of a leader) című filmje,
csak azért, mert hazánkban forgatták és Jancsó Dávid vágta, magyarként kerül be
a filmtörténelembe.
A fesztivál híresebb
vendégei közül megemlíthetjük Udo Kiert és Laurie Andersont. Kier egy osztrák
tévésorozattal érkezett Rotterdam televíziós szekciójába, nem csoda, hogy
interjúi során szívesebben beszélt Lars von Trierről, vagy éppen Bódy Gáborról,
mint a Régi pénz (Altes Geld) epizódjairól. Anderson Kutyaszív (Heart of a dog) című filmje ugyan tavaly Velencében már debütált,
Rotterdamban is hatalmas érdeklődés vette körül a művésznőt. A Kutyaszív nemcsak végtelenül személyes mozgóképes
napló a művésznő és négylábú társa, Lolabelle közös éveiről, hanem egy hatalmas
tudással és tehetséggel megáldott polihisztor önvallomása mindarról, amely az
életében fontos kis híján végzetes gyerekkori balesetétől a 2001. szeptember
11.-i terrortámadás sokkjáig. Így kap szerepet a filmben a fáraók szokásaitól
kezdve Wittgenstein nyelvjátéka is – Anderson végzett egyiptológus és
kommunikációelméletet is tanult.
2016-ban a rotterdami
fesztivál a szokásosnál egy héttel később indult, így jobban tudott illeszkedni
a két nagytestvér, Sundance és Berlinale mellé. Így például Martin Zandvliet
dán rendező is vendégeskedhetett a holland városban – akinek Park Cityt is
megjárt filmje, a Homok alatt (Under sandet) fölényesen nyerte el a
közönségdíjat. A második világháború után a dánok német kamaszokkal szedették
ki a taposóaknákat a nyugati partvidéken – életveszélyes misszió volt ez a
fiatal fiúk számára. Ennek feszültségét tökéletesen ábrázolta Zandvliet: nem
csoda, hogy a rotterdami közönség tetszését leginkább a Homok alatt nyerte el. Mert történjen akármi is a Tigris
fesztiváljával, egy dolog nem változik: a közönség aktív, lelkes és jó ízlése
van.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 23 átlag: 7.91 |
 |
|
