KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Dániel Ferenc: Hosszú futására számítottunk BBS – 40 év
• Muhi Klára: Gettó, egyetem, politikai csatatér A BBS első két évtizede
• Kovács András Bálint: Tarr szerint a világ A Zóna belülről – 2. rész
• Andor Tamás: Egy körültekintő ember In memoriam Schiffer Pál
• N. N.: Schiffer Pál (1939–2001)
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Őszi kollekció Titanic Fesztivál
• Varró Attila: Határsértések Koreai új hullámok
• Varró Attila: Hajcsat a párnán Beszélgetés Jafar Panahival

• Hungler Tímea: Biohazardírozás Hollywoodi vírusok
• N. N.: Járványok és bioterror Vírus-mozi
• Karkus Zsolt: Frankenstein siratja Monstrumot Klónok, szörnyek, őrült tudósok
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Disznóól és felhőfejes Velence
• N. N.: Az 58. velencei filmfesztivál díjai
• Kemény György: Videofreskók Velencei biennálé
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Kettős filmtükör A tizedik évtized

• Pápai Zsolt: Mesterbeállítás Howard Hawks rejtőzködő kamerája
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Cuba sí, Cuba no Mielőtt leszáll az éj
LÁTTUK MÉG
• Hideg János: Dalok a második emeletről
• Takács Ferenc: Ízig-vérig Anne-Mary
• Köves Gábor: Süti, nem süti
• Ágfalvi Attila: Szívtiprók
• Hungler Tímea: Doktor Szöszi
• Herpai Gergely: Kéjutazás
• Elek Kálmán: Eredendő bűn
• Harmat György: Lovagregény
• Varró Attila: Mélyvíz
• Tamás Amaryllis: Második bőr
• Varga Balázs: Végzetes hipnózis
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Búcsú

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Laura Betti önéletrajzi regényéről

Karsai Lucia

 

 

... amelynek címe: Teta veleta már önmagában érthetetlen, bár jelenthet fátyolos fejet, ködös gondolatokat, valamiféle kreált dialektusban... A könyvről azonban – sajnos – mindenekelőtt az a kérdés jut az olvasó eszébe: mi bír el többet, a filmszalag, vagy a papír? Ha úgy tetszik: ki bír el többet, a néző, vagy az olvasó?

Mármint értelmetlenérthetetlen képsorokból, idő- és fogalomzavarokból, események és emlékek, valóság és álom, ismert és ismeretlen személyek öncélú felvonultatásából, kavarogtatásából. Értelmetlen és érthetetlen ebben a könyvben minden, kár is tovább részletezni, inkább próbálkozzunk az ismertetéssel.

Laura Betti, az 1934-ben született, ismert színésznő (a magyar közönség legutóbb Bertolucci Huszadik század című filmjében láthatta), Pasolini hagyatékának egyik őrizője, a római filmvilág és kulturális élet népszerű személyisége könyvet írt. Az első néhány oldal után meggyőződhetünk róla, hogy önéletrajzot. Fiatal lány, mikor intézetbe kerül, ahol... és íme, máris föltolakszik a kérdés: a filmszalag bírná el jobban az itt leírt, roppant részletesen, mindent kimondva, jelzőkkel ellátva leírt leszbikus jeleneteket, vagy a papír, a nyomtatás? De rendben van, az olvasó tovább olvas (ilyenkor még a néző is rendszerint tovább nézi a filmet), és ilyen fejezetcímekkel találkozik: 1957? 58? 60?...majd más dátumok, rendszertelenebbül. És megindul a kavarodás. A szerző végig egyes szám első személyben beszél: arról, hogy színésznő lett és szép ruhákat kapott, máskor pedig, természetesen minden átmenet nélkül arról, hogy mit csináltak vele a férfiak és ő mit csinált velük, pontosabban – nos igen. Ő pontosabban írja. Egészen pontosan. És nagyon részletesen. Legyünk türelmesek, (mint a filmszalag szokott, vagy ez esetben a nyomdafesték és a papír?) – s olvassunk tovább. Hiszen az írónő ábrázolja környezetét, már megismerkedett „La Pasolini-val, „La Fellini”-vel, „Le Bertolucci”-nővérekkel, ezek a névelők ugyanis olaszul mind nőneműek. Közben a szerelmi aktusok részletes leírása váltakozik a divat, a színház, a szerepek, a film felvillantásával. És itt kezd elfogyni az olvasó türelme. Mert a testek érintkezéséről a legdurvább szavak kimondásának kíséretében részletesen értesül; arról azonban, hogy hogyan lett; Laura Betti színésznő, azt ebből a könyvből nem tudja meg sehol, soha. Filmjei után kell kutatnia emlékezetében és a filmlexikonokban, hogy ezt a tényt felidézze.

Érdekes lett volna elolvasni Laura Betti önéletrajzát, megtudni, hogyan jutott izgalmas emberek, művészek baráti és munkatársi társaságába, mit jelentettek számára eljátszott szerepei, hogyan élte ét az elmúlt fél évszázadot. A színésznő-írónő azonban mindezt nem írta meg. Az öncélú pornográf zagyvalék lehangoló olvasmány. Igaz: hasonlóan lehangoló filmélményben is volt már részünk, nem is egyszer. A legreálisabb konklúzió: mindenki egymaga döntheti csak el, melyikből mennyit bír el.

 

Laura Betti: Teta veleta. Ed. Garzanti. 1980. Milano. 206. o.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/04 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7512