KritikaMielőtt leszáll az éjCuba sí, Cuba noÁgfalvi Attila
Basquiat után Arenas. Julian Schnabel filmje egy betiltott kubai írózseniről.
A Mielőtt leszáll az éj Reinaldo Arenas kubai író önéletrajzi könyvéből készült. Arenas a kubai forradalommal emelkedett ki a mérhetetlen szegénységből, és vált íróvá, azonban első könyvét hazájában nem követte több. Ennek oka Arenas homoszexualitása volt, élete további része a kommunista diktatúrák belső ellenségeinek mifelénk igazán jól ismert kálváriája: fokozódó fenyegetettség, egzisztenciális ellehetetlenülés, börtön. Mindennek háttere azonban nem valami szocreál unalmat árasztó szovjet vagy közép-európai táj, hanem az egzotikus, vidám, borzongatóan szép Kuba, aminek Arenas tipikus, életörömtől, életszeretettől duzzadó lakója volt. Mikor Castro egy váratlan fordulattal a nyolcvanas években kiadta a „menjen, aki menni akar” álságos parancsát, Arenas New Yorkba már csak meghalni ment: végzett vele az AIDS, és talán az a felismerés is, miszerint „a kommunizmus és a kapitalizmus között csak annyi a különbség, hogy mindkettőben jól seggbe rúgják az embert, de a kommunizmusban azt is elvárják, hogy ennek még tapsolj is”.
Julian Schnabel, a festőből lett filmrendező második filmje nem képzőművész-film, Jarman helyett inkább valami jobb érzésű és ízlésű hollywoodi mester jut az ember eszébe róla. Formailag elég konzervatív, meglehetős ellentétben szenvedélyes, egzotikus tartalmával. Megkockáztatom azonban: ha a néző érzelmileg kellően nyitott állapotban ül be a moziba, akkor egy emlékezetes film élményével távozhat. Márpedig ez Schnabel nyilvánvaló jó ízlése mellett elsősorban a főhős kivételes egyéniségének, s az azt megformáló Javier Bardem játékának köszönhető. Akik, mint én is, a jó emlékű Sonka, sonka óta vérbeli macsónak könyvelték el, alighanem kisebb sokkhatás érzetével nézik mint kubai homoszexuális írót. A film szempontjából azonban ennél fontosabb, hogy ez a baltával faragott vonású, de rokonszenves arc a legforróbb, legtragikusabb, legdrámaibb pillanatokban is milyen jóleső közönyt tud sugározni, és megfordítva, a legrezignáltabb, legszemélytelenebb, legközönyösebb pillanatokban is süt valami olthatatlan belső szenvedély félig leereszkedő szemhéjai mögül. Feltétlenül meg kell említeni, hogy Sean Penn és Johnny Depp összesen is csak pár perces alakításai (jó játék kitalálni, melyek ezek; vigyázat, utóbbi kettőt is abszolvál) szintén a film emlékezetes teljesítményei közé tartoznak. Nem állítható, hogy ezek a kis karikatúraszerű zárványok tökéletesen simulnak a film egészébe, de az biztos, hogy csak javítanak rajta. A rendező a színészek szempontjából semleges jelenetekkel nem is igazán tudott mit kezdeni: elmeséli, mert megtörtént, legyünk túl rajta. A legkevésbé megoldott a kubai homoszexuális közösség ábrázolása: az amúgy heteroszexuális rendezőt talán dicséretes törekvése, hogy természetesnek láttassa az egyneműek szerelmét, késztette arra, hogy ne sokat bíbelődjön Reinaldo kapcsolatainak boncolgatásával, így aztán érthetetlen, hogyan tudott a művelt, érzékeny, tehetséges Arenas beleszeretni egy olyan öntelt és buta szépfiúba, mint a filmbéli Pepe Malas. Ha komolyan veszem a filmen látottakat, akkor azoknak a nyilvánvalóan hamis előítéleteknek az igazát kellene elfogadnom, miszerint „egy melegnek mindegy, kivel fekszik le”, másfelől „minden meleg tehetséges”, sőt, „minden tehetséges ember meleg”. Ezek a leegyszerűsítések pedig egyenesen következnek Schnabel ábrázolási módszeréből, mellyel elkerül ugyan egy jelentős veszélyt, de beleszalad egy másikba: nem akarván politikai-társadalmi ponyvát gyártani Arenas élete ürügyén, igyekszik kisebb, erős érzelmi töltésű, lírai darabokra szétbontani a filmet, melyek vezérmotívumai a tenger, a napsütés, a zene, a kubai miliő számtalan apró jellegzetessége, valamint a szép, fiatal férfiak szenvedélyes szerelme. Csakhogy Arenas élete nem csak ebből állt, hanem egyre fokozódó rettegésből, üldöztetésből, lelki és testi szenvedésből, márpedig ezeknek érzelmileg hiteles megjelenítéséhez pontos és árnyalt társadalom- és lélekrajz szükséges, ha már a stilizálás helyett a rendező a realizmus hollywoodias változatát választotta – az elhangzó Arenas-idézetek szenvedélyt és egyéniséget sugárzó stílusa alapján ítélve hőséhez igazán méltatlan módon.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1070 átlag: 5.67 |
 |
|
