Hollywoodi vírusokBiohazardírozásHungler Tímea
Az egészség együtt jár az egészség képzetével, jelzi azt is, hogy a társadalom egésze ellenőrzés alatt áll. A járvány, a terror az anarchia jele.
„Az indiai kolera már évek óta egyre nagyobb hajlandóságot mutatott az elterjedésre és vándorlásra.”
Thomas Mann: Halál Velencében
Chemical brothers
Miközben az akciófilmekben sorra-másra vetik be a terroristák és az egymással hadban álló államok a hagyományos harcászat legújabb fegyvereit, ukrán maffiózók csempésznek tengeralattjárókon nukleáris robbanófejeket az Államokba, arab szélsőségesek nyitnak tüzet ártatlan turistákra, repeszbombák robbannak a bevásárlóközpontokban, a gyilkolás módozatai között egyre előkelőbb pozíciót szerez magának egy komoly hatásfokkal bíró, (halál)biztos megoldás is: a biológiai hadviselés, a vírusok, baktériumok világa.
Édestestvérét, a laboratóriumi körülmények között előállított, szintetikus terminátort, a kémiai fegyvert ismerjük már – szemfüles földesurak a középkorban is mérgeztek kutakat, az első harci gázt pedig 1915-ben a németek vettették be a belgiumi Ypernben, ahol az eredetileg rovarirtóként funkcionáló foszgén, a „zöldkeresztes gáz” több órás lappangási idő után tüdővizenyőt okozott, párolgása közben pedig a jobb sorsra érdemes katonát akár meg is vakíthatta – a bioterrorizmus réme a World Trade Center katasztrófája óta vált valós és aktuális fenyegetéssé, igaz, a mainstream mozijaiban és a zsánerfilmekben már hosszú évek óta folyamatosan jelen van a frászkeltés hatásos eszközeként.
Azon terroristák számára, akik a rend(szer) megzavarására törnek, a skála igen szélesnek mutatkozik: a hagyományos harcászattól kezdve (bombák, gépfegyverek), a vegyi fegyvereken keresztül (harci gázok, szintetikus mérgek), egészen a biológiai hadviselésig (vírusok, baktériumok) bezárólag. A génsebészet fejlődése az örök dilemmát, a szélirány kiszámíthatatlanságát is megoldani látszik: a félelem, hogy a küldemény egy hirtelen fronttal visszakerül a frontról a feladóhoz, elvileg kiküszöbölhető, génmanipulációval már olyan ajánlott küldemények kézbesíthetőek, melyek kizárólag az adott genetikai állománnyal bíró emberekre nézve halálosak.
A biológiai hadviselés a fősodor filmgyártásában az 1965-ben bemutatott A Sátán férge (The Satan Bug) című film óta van jelen, a dramaturgia azóta sem mutálódott: a mozik negatív pólusán fanatikus terroristák, rossz doktorok, őrült tudósok, akik éppen egy gyilkos vírust készülnek a szerencsétlen lakosságra rászabadítani (A 12 majom elmebeteg kutatója, a Mission Impossible 2. fanatikus terroristája, A járvány közegészségügy ellen lázadozó orvosai, vagy a Júdás-faj rovarológusa, aki kifejleszti ugyan a titokzatos Stickler-kór ellenszerét, ezzel azonban még nagyobb szerencsétlenséget, egy mutáns faj elszaporodását idézi elő), pozitív pólusán pedig Louis Pasteur és Alexander Fleming leszármazottjaként egy szimpatikus orvos team, akik a laboratóriumokban veszik fel a harcot a mikroszkopikus méretű Szörny ellen (Androméda-törzs, A vírus, A járvány), hogy gátat szabjanak a kitörni készülő vagy már kitört járványnak, valamint, hogy győzködjék a két pólus között tipródó kormányhivatalnokokat.
Átjárók
Amíg a hatásos ellenszer, a vakcina meg nem születik, a tudósok a hatósággal karöltve igyekeznek gátat szabni a ragály terjedésének. A védekezés elsőszámú fegyvere a karantén (Az Androméda-törzsben az amerikai kisvárost, David Cronenberg Veszettség (Rabid) című filmjében Montreált nyilvánítják veszélyövezetté, ahol a veszettség áldozatául esett embereket katonák lövik ki, a Vírusban a hadsereg megfontolás tárgyává teszi, hogy lebombázza-e a fertőzött területeket).
Az elhatárolódás nem csupán fizikai elzárást/elzárkózást, de pszichológiai értelemben vett elkülönülést is jelent. Az egészség együtt jár az egészség képzetével, jelzi azt is, hogy a társadalom egésze ellenőrzés alatt áll, a hivatal képes a rend fenntartására, orvosolni tudja a válságos helyzetet. A fertőzés ezzel szemben a kontroll ellentétpárjaként jelenik meg, a vad, elszabadult, ellenőrizhetetlen nyers erő jelképeként, melyet a karanténok felállításával szorítanak ismét keretek közé.
A filmek mindegyikében a járvány terjedése a határok megsértésével, térfoglalással jár. A testek, vagyis a biológiai határok átjárhatóvá válnak, a földrajzi határok kiszélesednek (Cronenberg filmjeiben, a Rabidben a veszettség egy klinikáról indul ki, majd eléri Montreált, a Shiversben egy lakóházban tombol emeletről-emeletre járva, az Androméda-törzsben egy távoli bolygóról érkezik, míg a trópusi betegségeket okozó vírusok a légi közlekedésnek köszönhetően kontinensről-kontinensre vándorolnak, mint A járvány, A vírus, az Ebola-szindróma című filmekben), megdőlnek az időbeli korlátok, a „Fáraó átka” újraéled (az egyiptomi ásatásokat végző régészcsoport rejtélyes halálára később a biokémia adott elfogadható választ, a kutatók a királysírok megbolygatásával egy kristályosodott vírust aktivizáltak, mely rövidesen elpusztította őket), és fellazul az erkölcsi kontroll is, a fosztogatások és az erőszakos bűncselekmények mindennapossá válnak. Az egyén csak a határok ismételt felállításával, kijelölésével tudja magát újból megnyugtatóan meghatározni, a ragály elharapózásával a fő választóvonal az egészségesek és a fertőzöttek között húzódik meg.
A fertőző betegség a közösség betegsége. Az egyén, a testek közötti átjárhatóságnak köszönhetően individualitását veszti, beleolvad a környezetébe. Hiába a mikrobiológia fejlődésének köszönhető, izolált vírusok, baktériumok tömege, a fertőzés kezdete, a járvány kialakulása, vagyis az, hogy az ún. „nulladik páciens” miért kapja meg a kórt, örök rejtély marad.
A válaszok között előkelő helyen szerepel a közösséget bűneiért sújtó isteni átok képzete (Oedipus vérfertőzéséért Théba pestisjárvánnyal bűnhődik, az Iliász első könyvében Apollón bocsát „fekete halált” az achájokra, hogy megbüntesse őket, amiért Agamemnón megszöktette Khürszész leányát), valamint a bűnbakkeresés, mely főleg a kisebbségeket sújtotta (az 1347/48-ban Itálián végigsöprő pestisjárvány alatt a zsidók ellen elkövetett pogromok állandósultak, s később is fellángoltak a nagyobb ragályok idején).
Luchino Visconti Thomas Mann írása alapján készült Halál Velencében című filmjében Gustav Aschenbach, mintha bűnös szenvedélyéért, homoszexuális-pedofil vonzalmáért fizetne a kolerahalállal; előbb a szerelem keríti őt hatalmába, lerombolva az összes értéket, melyet magáénak vallott, fellazítva erkölcsi határait, majd a kolera fosztja meg őt tökéletesen az individualitásától, és teszi a Velencében tomboló járvány számos áldozata közül az egyikké.
Szerv(er)ek
A vírusok/baktériumok terjedése ellen hiába emelünk falakat, rés mindig marad a pajzson, a vírusok minden területet megfertőz(het)nek: szervet, szervezetet, szervert.
A posztmodern teoretikus, Jean Baudrillard víruselméletét az egész társadalomra kiterjeszti – szerinte az AIDS, a számítógépvírus és a terrorizmus nem cserélhetőek fel ugyan egymással, mégis rokon vonásokat mutatnak. A terrorizmust leírhatjuk az AIDS-modelljére, a számítógépkalózokat pedig tekinthetjük akár terroristáknak is, akik „programokat” robbantgatnak, fájlokat „ejtenek túszul”.
A párhuzamok lényegében vég nélkül folytathatóak: a számítógépvírusok között – akárcsak természetes rokonaik soraiban – találhatunk törzseket, sőt terjedésük, szaporodásuk között is fellelhetőek a hasonlóságok. A volt szovjet tagállamokból, Bulgáriából, Csehországból, Indiából és a Távol-Kelet országaiból, vagyis a hacker nagyhatalmaknak számító régiókból származó vírusok az FBI és a NASA szerverein garázdálkodnak, a perifériáról nyomulnak a plató felé, akárcsak a korunk pestiseinek tekintett két kór, az afrikai eredetű ebola és az AIDS. A számítógépvírusok, a valódiakhoz hasonlóan behatolásukkor egy-egy szerve(r)t támadnak meg, némelyik közvetlenül fejtve ki a hatását, míg mások a memóriába beépülve a lappangási idő után hatnak.
Baudrillard szerint a vírusok felbukkanása egy hipotetikus katasztrófa megakadályozását célozza: a terrorizmus „vírusa” válasz egy túlintegrált (állam)szervezetre, míg az AIDS felbukkanása, a promiszkuitás elharapózásának szab gátat. A test(ület) túlzott keretek közé szorítását nem viseli el, legyen szó akár egy szabványnak tekinthető testideálról, mely célul tűzi ki, hogy egészsége megóvása érdekében a „perem alatti baktériumok” ellen is felveszi a harcot, vagy egy agyonbürokratizált államszervezetről.
A túlszabályozott test(ület)ek védekezőképessége leromlik, a külső hatásokkal, a legkisebb mikroorganizmusokkal szemben is sebezhetővé válnak. Bármennyire biztosnak hisszük a rend(szer)t, mindig akad rajta valamiféle repedés, ahol az ellenálló csíra támadni képes (a számítógép-hálózatok túlintegrált rendszerébe hézagokon, az e-maileken keresztül érkeznek a féregvírusok, az 1960-as évek Amerikájában a kórházak sterilnek hitt, fertőtlenített környezetéből vérmérgezést okozó staphylococcus-járvány indult ki, a World Trade Center katasztrófája pedig a biztonságosnak hitt reptéri ellenőrzést kérdőjelezte meg).
Robert Longo 1995-ös cyberfilmje, a William Gibson novellája alapján készült Johnny Mnemonic egy olyan világba viszi el nézőjét, ahol a hipotetikus jövőt a virulencia uralja. A biztosnak hitt határok átjárhatókká váltak, a kategóriák egymást fertőzik: a tudomány az üzletet, az üzlet az informatikát, az informatika pedig az embereket.
2021-ben New York mutációjában, New Ark „szabad városában” a kóros idegsorvadás az úr, melyet az emberekre zúduló túlzott információáradat vált ki. A járvány nyomában kitört káoszt az (infó)háború is súlyosbítja, a világ a multivállalatok véres harcaitól szenved, melyek „mnemonikus futárok” agyát használják fel arra, hogy az információkat egyik helyről a másikra jutassák. A film főhőse, Johnny Mnemonic (Keanu Reeves) emlékeit áldozza fel (nevéből az emlékezet görög istennője, Mnémoszüné köszön vissza), hogy az adatoknak helyt nyerjen, miközben fogalma sincs arról, hogy fejében a „fekete kór”, a kóros idegsorvadás ellenszerének adatait hordozza (a betegség elnevezése a pestis középkori nevére, a „fekete halálra” rímel).
Mémek
Richard Dawkins 1976-ban megjelent könyvében, Az önző génben fejtette ki az általa megalkotott „memetika” fogalmát. A szerző a „mémet” tekinti a kulturális evolúció alapegységének, mely elnevezés nem csupán a „génre”, de a „mnemonikára”, az emlékezetre, sőt a francia „meme”-re, vagyis az „ugyanaz” szóra is utal.
A „mém” Dawkins szerint egy olyan „ragályos gondolat” (szófordulat, dallam, filozófia, kép, rím, divatjelenség etc.), melynek működési elve a vírusokéhoz hasonlatos, csak míg a vírusok szerveket/szervezeteket/szervereket fertőznek, a „mém” az elme vírusa, mely az emberek egymás közti kommunikációja során terjed, gyakorta halálos kimenetelű fertőzéseket okozva (ilyen „mém” volt például Goethe regénye, Az ifjú Werther szenvedései, melynek hatására több száz ifjú ment önként a halálba, vagy a jelenből azok a kamikaze akciók, öngyilkos merényleteket kiváltó fanatikus eszmék, melyeket a terroristák vallanak magukénak).
Terry Gilliam utópisztikus filmjében, a 12 majomban 1997-ben a Földet az állatok uralják, azt követően, hogy egy halálos vírus támadását az emberi fajnak mindössze 1%-a élte túl. Bruce Willis megfigyelőként tér vissza a múltba, 1990-be, hogy ráleljen a 12 Majom Hadseregére, vagyis az állatvédőkre, akikről az életben maradtak feltételezik, hogy tömegmozgalomként egy halálos „mémet”, az állatvédelem eszméjét terjesztették el, és akiknek vezetője, a virológus fiát alakító Brad Pitt fanatikus nézeteitől hajtva egy biológiai vírust is rászabadított a világra.
Minden élő szervezetek legegyszerűbbikét. Olyan molekulahalmazt, melynek még anyagcseréje sincs, mely semmiféle életműködést sem mutat a gazdatesten kívül, viszont a saját szaporításához szükséges információkat magában hordozza.
A posztmodern kor metaforája öltött testet.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1078 átlag: 5.48 |
 |
|
