Roma-dokumentumokBeszélgetés Sára Sándorral„Nem én válogattam, hanem a történelem”Tóth Klára
Majd ötven évvel ezelőtt Sára Sándor dokumentumfilmje, a Cigányok adott mintát a szolidaritásra. A rendező-operatőrt kérdeztük a történelmi-társadalmi sokkhelyzetekről.
– A napokban megnéztem a Cigányokat újra. Hihetetlenül nagy ereje van, közel fél évszázad után is. Ön mikor látta utoljára?
– Nem tudom pontosan, de fel-fel szokott bukkanni a televízióban; erre a filmre jól emlékszem, sok másra, amit csináltam, viszont nem mindig. Talán azért is, mert ez egyike az első filmeknek, amit csináltunk, meg azért, mert ez egy más világ volt, amit akkor feltérképeztünk. Bár mint falusi gyereknek ez nem volt számomra teljesen ismeretlen. De megfogott alaposan, egy életre.
– Ez valóban egy rendelt film volt?
– Nem ez volt a rendelt film, hanem az előzménye. Megkeresett Sík Igor, egy volt osztálytársam, hogy őt fölkérte a Cigányszövetség, mert a Központi Bizottság foglalkozik a cigányság helyzetével, és jó lenne, ha nem csak írásos anyag lenne, de mozgókép is. De ő nem ismerte ezt a világot, és nem merte vállalni, ezért szólt, hogy szálljak be. Készítettünk egy 25-30 perces tényfeltáró anyagot. Elmentünk Turára, Domonyba, a szomszédos falukba, és forgattunk a cigánytelepeken életképeket. S a Központi Bizottság valóban hozott határozatokat. Lehet, hogy akkor készültek azok a bizonyos C-házak, a cigány házak. Valami megmozdult.
Később a Híradó és Dokumentumfilmgyárban dolgoztam, és beadtam egy tervet a cigányokról… Kaptam egy levelet az igazgatótól, melyben az állt, hogy „a Cigányok című film forgatókönyvét a leforgatott és megtekintett film után utasítom vagy fogadom el” . Vagyis nem csinálhattuk meg, mert amíg nem fogadták el a forgatókönyvet, addig nem nyílt meg semmilyen lehetőség a forgatásra. Akkor vittem át a tervet a BBS-be, ahol már készültek rövidjátékfilmek, és ez volt az első dokumentumfilm. Betiltva nem volt ez a film, de nem lelkesedtek érte. És a BBS-ben is ott volt a fék, hogy elvileg azt forgattunk, amit akartunk, de nem voltak kötelesek bemutatni. De aztán, amikor a lipcsei fesztiválon elismerést kapott, még a mozikba is bekerült kísérőfilmként. A film 1962-ben készült. Ezt onnan tudom – mert minden dátumot elfelejtek –, hogy az iskolában rajzolnak a táblára, és ott fent van a sarokban a napi dátum. És ez úgy megmaradt bennem. De a téma és a problematika úgyszintén.
– Első játékfilmjében, az 1967-ben forgatott Feldobott kőben is egyértelmű a Cigányok ihletése. „Feledheted-e ezeket az arcokat?”– ez szemlélete meghatározója.
– A film utolsó egyharmada a cigányok között játszódik. Korábban én mint geodéta jártam az országot, és Pécs környékén is valamit fölmértünk, és a látottak-hallottak nagyon hatottak rám. Például az a Köjál-akció a kopaszra nyírással, a tetvetlenítéssel, az bőven a hatvanas években történt, de a film miatt, hogy elkészülhessen, ezt Rákosiékra kellett terhelni. Egyszer Pécs környékén jártam, ahol a Cigányok elejét forgattuk. Lakásom még nem volt, de egy Volkswagenem már igen – és akkor megálltam az út szélén, és bementem a telepre. Persze megismertek és beszélgettünk, s aztán egy idősebb férfi – nem volt persze idős, csak korán öregszenek – kikísért és azt mondta: látja, magának itt van ez az autó, mi meg csak így élünk. És ez nagyon megérintett. Mert jó-jó, hogy híradással vagyunk és beszélünk róluk, de a helyzetük ettől nem változik, mi meg autót veszünk abból a pénzből, amit a róluk készített filmért kapunk. Valószínű ez is közrejátszott abban, hogy a cigányproblematika a játékfilmemben is előjön.
– Sikeres, jelentős játékfilmek sora után a hetvenes évek közepe táján fordult ismét a dokumentumfilm, ezúttal a történelmi dokumentumfilmek felé. Ennek mi volt az indíttatása?
– Egyszerűen megdühödtem. Készen volt már a Csoórival írott Mádéfalvi veszedelem című forgatókönyvünk, amit az istennek sem akartak elfogadni. Hol gazdasági, hol politikai okokra hivatkoztak. Akkor határoztam el, hogy akkor én most olcsó filmet fogok csinálni. Annál olcsóbb, hogy egy ember ül a kamera előtt, nincs. Először arra gondoltam, hogy a Bihari Józsi bácsiról készítek én egy portréfilmet. De korábban úgy kaptam vissza a forgatókönyvet a filmfőigazgatótól, hogy hogyan képzeljük mi azt, hogy ezt a filmet le lehet forgatni, amikor 19-szer fordul benne elő az a szó, hogy Erdély. Tehát az erdélyi származású Józsi bácsi filmjének sem lett volna sok esélye. De volt egy nagy fehér folt, a II. Magyar Hadsereg története. S akkor elhatároztuk, hogy azt fogjuk leforgatni. Innen eredt ez a dokumentumfilm-folyam. Kétrészesnek indult, de elég hamar kiderült, hogy nem lehet kétrészes, hanem csak ötrészes. A tizedik rész után beszállt a televízió, és így 25 részes lett a film, amit elkezdtek vetíteni a televízióban. Aztán a negyedik vagy ötödik rész után kitört a botrány. Látszólag azon, hogy egy tiszt nagy szerelme egy orosz asszony volt. Később kiderült, hogy valaki felhívta a Szovjet Nagykövetség figyelmét, hogy nézzenek már oda, milyen filmeket vetítenek a Magyar Televízióban. Hát odanéztek és leállt a sorozat vetítése. Folyt a huzakodás. Az ember azon gondolkodott, hogyha kiveszek másfél percet egy másfélórás filmből, attól a fennmaradó majdnem másfél óra még sokmindenről szól, viszont ha nem veszem ki, akkor nincs film, és nem szól semmiről. Csonkítatlanul csak 1989 után ment le a sorozat. És itt egyik téma hozta a másikat, nem lehetett ebből szabadulni.
Amikor forgattam a Krónikát, szabadon diszponálhattam kamerát, nyersanyagot. És így a Néptanítók különösebb engedély, forgatókönyv nélkül elkészült. Mondanom sem kell, egy darabig ez is be volt tiltva. Mindenkivel elmondattam az életét és azt vettem észre, hogy amikor 1956-hoz értek, akkor mindenkinél egy nagy ugrás volt, nem mertek beszélni. És amikor rákérdeztem, kiderült, hogy szinte mindegyiküket meghurcolták, mert a forradalom idején a faluban, ahol éltek, mindegyikük szervezte az életet, a szavainak súlya volt. Logikus lett volna, hogy a II. Magyar Hadsereg pusztulásának története után elkészítem a hadifogságot. Még fontosabb lett volna, hogy miért nem jött létre az úgynevezett magyar légió. Mert tudniillik létrejött cseh légió, lengyel légió, német légió, csak a magyar nem. Tulajdonképpen azért nem, mert akkor nem lehettünk volna Hitler utolsó csatlósa. S akkor nem lehetett volna érvényben hagyni a trianoni békeszerződést. De egy betiltott film után ez a téma nem igazán volt aktuális, és akkor én végiggondoltam, hogy megcsináljuk az amerikai, a francia és az angol hadifogságot, de közben változtak az idők, és mondtam a munkatársaimnak, nehogy úgy járjunk, hogy azt fogják mondani, miért nem az orosz hadifogságot csináltuk meg. Ugyanis különösen a francia, de az amerikai hadifogság is majdnem olyan kegyetlen volt, mint a kelet-európai, csak rövidebb, s mivel hamarabb hazajöttek onnan az emberek, kevesebben haltak meg. Hallottam egy emberről, akit még nagyon fiatalon, 18 évesen elfogtak, amputálni kellett a lábát, és betegen, láb nélkül végigcsináltatták vele a fogságot. Onnét a cím, hogy amikor ráismert az egyik orosz tiszt, megkérdezte tőle: „Te még élsz?” – és a fiú azt válaszolta, hogy előbb fogsz te megdögölni, mint én, és amikor hazajött, ügyvéd lett. Egy egészen rendkívüli ember volt, és mi letargikusak lettünk, amikor elmondta ezt a történetet, tulajdonképpen egyvégtében. Mert kimentünk hozzá este hatkor egy előzetes egyeztetésre, és éjfélre leforgattuk a filmet. Igen ám, de akkor már ott voltunk a Gulág nyomában, s nem lehetett abbahagyni, mert egyik hozta a másikat. Azért készítettem először a Nők a Gulágont, mert ha a férfiakról csinálom, akkor mondhatták volna, hogy ilyen meg olyan szempontok alapján én kiválogattam ezeket a sorsokat, de a nőknél egyértelmű volt, mert a több száz közül, akiket elvittek, 21 jött csak vissza. És nem én válogattam, hanem maga a Gulág, a történelem. Így születgettek ezek a dokumentumfilmek. Mindenesetre én tíz évig, annak ellenére, hogy játékfilmekkel kezdtem, és azokat is volt szándékomban csinálni, csak dokumentumfilmeket készítettem. Persze nem bántam meg.
– Gondolom az érdeklődés a filmek iránt is megerősítette abban, hogy ezt folytatni kell, hiszen ezeket nézték, hiányt pótoltak. Az, hogy ezt a poklot is túl lehetett élni, még a mai embereknek is erőt ad.
– Ez nagyon fontos, mert a Gulágról csak azok tértek vissza, akik hittek valamiben. Nem feltétlenül istenben, de abban, hogy hazajönnek, vagy hogy céljuk, feladatuk van, még ott is. Aki ezt nem találta meg, az nem jött vissza.
– Amikor forgatta ezeket a mély, megrázó sorsokat, nem fájt a szíve, hogy nincs lehetősége játékfilmben feldolgozni?
– Valóban itt kiváló és összesűrített történeteket mondtak el az emberek. És ezek a dokumentumfilmek megállnak az országhatárnál, de legkésőbb a nyelvhatárnál. Éppen ezért, a II. Magyar Hadsereg történeteiből, ha vázlatszerűen is, összeállítottam egy játékfilm lehetőséget, de a szándék hiánya meg a pénz hiánya nem tette lehetővé, hogy ez elkészüljön.
– Kétségbevonhatatlan, hogy a rendszerváltozás előtti szellemi pezsgésben, annak elindításában nagy szerepe volt a dokumentumfilmeknek. Utána viszont mintha szerepzavarba került volna a műfaj, és a nézők érdeklődése is megcsappant iránta. Miben látja ennek okát?
– Alapvetően abban, hogy akkoriban nagyon sok mindenről csak a filmek által lehetett beszélni. Most viszont a sajtószabadság megjelenésével mindenről lehet beszélni, és beszélnek is az emberek – és ez bizonyos fokig elvette a levegőt a dokumentumfilmesek elől. Nagy baj, alapbaj, hogy a stúdiókat szétverték, de fogalmazhatok úgy is, hogy hagytuk, hogy széthulljanak. Mert a Néptanítók példája mutatta, hogy a stúdióháttér bizonyos szabadságot ad a rendezőnek. Ma néhány nap alatt forgatnak filmeket, de ezek olyanok is, amilyeneket a televíziókban látunk. Gyökeres változás kell. Műhelymunka, több pénz, több idő. És olyan honoráriumok, hogy akik dokumentumfilmezésre adták a fejüket, azok meg tudjanak élni. A műhelyekre azért is szükség lenne, mert manapság már boldog-boldogtalan játékfilmet forgathat – ezeknek egy része nézhetetlen. A stúdiórendszerben ezt nem lehetett, mert ott a stúdió saját maga megszűrte a filmterveket, volt egyfajta garancia. Nem mondom, hogy minden esetben jó film készült, de volt szakmai kontroll.
– A Dunaversitasban tanít is fiatalokat.
– Csak egy-két alkalommal egy félévben, illetve ott vagyok a felvételin, de a feladatom megteremteni annak a feltételeit, hogy a Dunaversitas egyáltalán működjön. Mert ehhez is sok minden kell, a pénztől kezdve a kapcsolatokig bezárólag. Régebben szívesen tanítottam volna, de ebből már kiszaladtam.
– Nem is hívták tanítani a főiskolára?
– Nem, dehogy. Nem akarták, hogy azt a rossz szellemet, amit én képviselek, bevigyem a főiskola falai közé. Rendesen számontartották, hogy 1956-ban benne voltam a forradalmi bizottságban. A tanításnak akkor lenne értelme, hogyha az ember ki tudná válogatni a főiskolára jelentkezők közül, hogy ki alkalmas. A Dunaversitas az más, az egy szakmai képzés azoknak, akik már dolgoznak, bár néha ott is felbukkan egy-két tehetséges ember.
– Foglalkoztatja-e most valamilyen filmterv?
– Nem, őszintén szólva nem. Amikor – és ennek már lassan tíz éve – otthagytam a Duna Televíziót, azt gondoltam, hogy még néhány játékfilmet tudok forgatni. Volt is készen két-három forgatókönyvem. De nem sikerült a pénzt összeszedni, és biztatást sem kaptam, s akkor az ember azt mondja, hogy miért kell folyton filmet készíteni? Készítsenek a fiatalok. Egyébként is meggyőződésem, hogy a filmkészítés a ritka kivételtől eltekintve a fiatalok nagy lehetősége.
– Azért van sok kivétel.
– Nem, nincs olyan sok kivétel. Kuroszava, Chaplin meg Fellini. A többiek belefáradtak. És mostanra én is eltávolodtam attól, hogy filmet kéne csinálni. Azt még inkább, hogyha újra létrejön egy stúdiórendszer, mert létre kéne jönnie, akkor vállalnám a dramaturgiai irányítómunkát. De a gyakorlat az már fárasztó is lenne.
– Milyennek látja a fiatalok filmjeit? Az utóbbi két évtizedben mi ragadta meg?
– Mindenekelőtt Kocsis Tibor Új Eldorádója. Látja, ott is arról van szó, hogy éveket töltött a témával. Mindent ismert, mindent tudott. Így lehet, így érdemes dokumentumfilmet csinálni. Aztán érdekesnek tartom Zsigmond Dezső próbálkozásait. Ezek néha jobban, néha kevésbé sikerülnek, de mégis mindben valami egyéniség van. Nagyon behatárolja a filmeket a pénzhiány meg a felkészületlenség. A minták sem egészen jók. Rám annak idején nagyon hatottak az olasz neorealista filmek. Kardos Ferencék osztályára meg a nouvelle vague. A mostaniakon viszont a közepes amerikai filmek hatását érzékelem, és ez engem annyira nem érdekel. Sok film készül a cigányságról is, de inkább a kuriózumokra utaznak a készítők, holott ez egy nagyon összetett és nehéz probléma. Ha nekem most azt mondanák, hogy készítsek a cigányokról egy filmet, nehéz helyzetben lennék, jóllehet tudom, hogy miről kéne itt beszélni. Arról például, amit a Cigányok is megpendített. De nyilvánvaló, hogy nem lehet röviden, mert az csak fölvázolt valamit, és egy lírai film volt, és szimpátiát akart kelteni irántuk, a cigányság mellett. Ez ma már kevés. Hisz annyi előítélet rakódik egymásra innét oda és vissza, hogy ezt le kéne hántani, és úgy készíteni a filmet. Nyilvánvaló, hogy munkalehetőséget kellene teremteni, mert ők voltak a legnagyobb vesztesei a rendszerváltozásnak, hisz elsősorban azok a munkahelyek szűntek meg, ahol ők dolgoztak. Akkor a lakásügyek, az egészségügy, a tanulás és az a kultúra, amit ők képviselni tudnak táncban, zenében, festészetben. Ezeket kéne érinteni – ezek közül mindegyik megérne egy külön filmet. De mindenekelőtt meg kell vizsgálni a cigányok és a politika viszonyát. Hiszen a politika hergeli őket, négy évenként üveggyöngyökért megvásárolja a szavazataikat. Áldatlan az a helyzet, amit nap mint nap látunk a televízióban.Tegnap éjjel is agyonlőttek egy cigány férfit. És ez nem valami spontán cselekvés, hanem emögött egy szervezett erő van – ennek a felgöngyölítése is megérne egy misét. Nem csak a szegénységnek vannak kiszolgáltatva, hanem még a politika manipulációinak is. Ahelyett, hogy a politika segítene rajtuk, mert önmaguktól nem tudnak ebből kikerülni. Annak idején az 1962-es Cigányok is a segítés szándékával készült. A szememre is vetették, hogy egyoldalú a film. De ez szándékosan, tudatosan volt egyoldalú, mert segíteni akart. Ez fontos része kellene hogy legyen egy ma leforgatott dokumentumfilmnek is. És bizonyos cigány vezetők is a nemtelen politizálás szintjére süllyedtek le, amikor segítség helyett ártanak annak a rétegnek, akiket képviselniük kellene. Ráadásul ha nem történik valami, mivel ez egy krízis, robbanni fog. Tehát alaposan kell előkészíteni, és ha még maradandót is szeretne az alkotó, akkor ki kell találni a formát, mert minden filmhez kell egy ötlet, ami a filmet viszi előre, és ezt megtalálni a legnehezebb. A Cigányokban például írattam a gyerekekkel egy dolgozatot, hogy „mi leszek, ha nagy leszek” – ez hangzik el, amíg beérnek az iskolába. Na erre az ember már emlékszik. Meg ahogy elszavalják a Petőfi- és a Majakovszkij-verset, abból is valami megmarad.
– Ha felkérnék, mint annak idején, hogy csináljon egy filmet mintegy a cigánypolitika tisztánlátása, megsegítése érdekében, elvállalná?
– Hát az irányítását azt lehet.
– Várjuk meg, hátha valakinek eszébe jut ez a kézenfekvő megoldás. Addig is, mit csinál minden nap?
– Sokat olvasok. Aztán ezt oldani, el szoktam menni vadászni. Néha lövök is, de nem azért, hanem mert a magánynak, a csendnek, ami körülveszi az embert egy-egy magaslesen, annak azért vannak előnyei. És mindig nálam van egy fényképezőgép. Bevallom, bár ezt a profik nem szeretik, hogy ez egy ilyen pici, digitális masina. Nem azt mondom, hogy ugyanolyan jó minőségű képeket lehet vele készíteni, mintha az ember filmre dolgozna, de azért lehet. És vagy a vadászat alkalmával, vagy jártamban-keltemben, egy-egy képet elkattintok. A képek még érdekelnek. De ahhoz is utazni kéne, menni kéne, mint ahogy az indiai képek mutatják. Vagy olyan jellegű filmet csinálnék, ahol a képek, a táj a főszereplő. Volt a kép, lett a film és most megint maradt a kép. Az ív megvan.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 644 átlag: 5.48 |
 |
|
